Ruszkik, haza!

Egy milliomosokból álló, erőtlen csürhe kapott ki Görögországtól avagy a fogadási maffia az Európa-bajnokságba is beletenyerelt? Szöllősi György blogja.

A fenti mondatot talán sokaknak még ma is jól esik kimondani, jóllehet a jelenlegi orosz válogatott labdarúgóinak természetesen nincs közük a hajdani Szovjetunió történelmi gaztetteihez. A görögök elleni halvány produkciójuknak viszont alighanem köze van ahhoz, hogy Oroszország már nem a Szovjetunió. Mert a futball már csak olyan, hogy a szovjet csapat is kénytelen volt fejet hajtani olykor a nagyobb tudás előtt, na de úgy játszani, olyan pipogya, nemtörődöm módon, ahogyan a maiak tették, lehetetlen lett volna azelőtt.

Természetesen nem sírjuk vissza azokat az időket, amikor az 1952-es olimpia Jugoszlávia-Szovjetunió mérkőzése után, a „láncos kutyáktól” elszenvedett vereség (5:5, majd 3:1) miatt Sztálin állítólag a Gulagra száműzte az egész válogatottat, csak emlékeztetni szeretnénk arra, hogy a Lobanovszkij-féle ukrán-szovjet iskola legfőbb erénye a bitangerős fizikum és a hibátlan szervezettség volt. És ezek az erények hiányoznak a mai orosz válogatottból, amelyben egyébként nagy tudású játékosok sora szerepel.

Valamikor a megtiszteltetés netovábbja volt a szovjetuniót képviselni a vörös dresszben, ma, a Premjer Liga milliomosainak talán csak nyűg ráhúzni még két-három hetet a bajnoki idényre. A helyzetet ismerők szerint nehéz motiválni a csapatot, „nem érdekli őket semmi”, és ha belegondolunk, lélektanilag rettenetes is a mindenkori szovjet-orosz futballista dolga (korábban persze nem engedték, hogy ilyesmin gondolkodjanak a játékosok): a válogatottat szinte mindig bántják, hiszen a világ legnagyobb országában, amely először bocsátott fel űrhajóst, műholdat, amely az olimpián mindig vezette az éremtáblázatot, százával nyerve a medálokat, amely megnyerte a második világháborút, legyőzte Napóleont, szóval ott a győzelem természetes, a vereség akár a döntőben is – kudarc. A futball erőviszonyai persze sokkal kiegyensúlyozottabbak, és nagy tornát először és utoljára a Jasin-féle szovjet csapat volt képes nyerni, abban a hatalmas országban akkor is legfeljebb egy sztár lehet a sok közül a válogatott futballista, ha történetesen sikerült volna megverni a görögöket és bejutni a legjobb nyolc közé.

De nem sikerült. Egyenesen impotensnek tűnt az orosz csapat, és nem egyszerűen arról volt szó, hogy nem jött össze semmi Arsavinéknak, hogy rúgtak volna nyolc kapufát, elmaradt volna két jogos tizenegyes és a görögök háromszor a gólvonalról vágták volna ki a labdát. Nem, jószerével nem is ment a kapura (ténylegesen a kapura) orosz lövés. Ezért óhatatlanul gyanús a mérkőzés, bundagyanús, mondjon bárki, bármit.

Sem az őrült akarást, sem a szörnyű sokkot nem lehetett az orosz játékosok arcán felfedezni a meccs közben vagy után, s ez független attól, amit egyébként nem győzünk hangsúlyozni, vagyis, hogy az FFT már a torna előtt az egyik leggyengébb fizikumú csapatnak minősítette az oroszt, amely mellé szégyenszemre egy wales-i erőnléti edzőt hozatott Dick Advocaat.

Számomra a tippmix-forgatókönyvet támasztja alá Jorgosz Karagunisz teátrális őrjöngése is, ami teljesen méltatlan profi futballistához, pláne úgy, hogy szerintem igenis jó döntést hozott a játékvezető, amikor műesésért sárga lapot adott büntető helyett (a felvételen látszik, hogy már a testi kontakt előtt dobja magát a görög: videó). (Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de itt jegyezném meg, hogy tipikus sárga lapos eset volt szerintem az, amelyet Knézy Jenő piros lappal metorlandó szabálytalanságnak érzett, vagyis megítélésem szerint itt is jól döntött a játékvezető.)

Bizonyítékom természetesen nincs, de jó okom a feltételezésre igen.

Dick Advocaat mindenesetre még elbúcsúzni sem utazott Moszkvába, hanem egyből Amszterdamba repült, a következő évben a PSV edzője lesz.

Előbb-utóbb meg az őrjöngő orosz szurkolók is beletörődnek majd a történtekbe.