Tegnap lett volna 85 éves Kubala László, a Barca legjobb játékosa

Ő az egyetlen magyar, akit egy külföldi klub (s micsoda külföldi klub!) története legjobb játékosának választottak.

Tegnap 85 éve született Kubala László, minden idők egyik legjobb magyar futballistája, az egyetlen, aki három FIFA-tagország válogatottjában is pályára lépett. (Úgy, hogy egyik csapat sem egy utódállamé.) Ő az egyetlen magyar, akit egy külföldi klub (s micsoda külföldi klub!) története legjobb játékosának választottak – egyébként, csak a további „dobogósokat” említve, Diego Maradona és Johan Cruyff előtt.

Ahogy a képességei, úgy a pályakezdése sem volt mindennapos. A sokszor áldott és átkozott budapesti Józsefvárosban, a Kálvária tér és az Örömvölgy utca (mai nevén Diószegi Sámuel utca) macskakövein nőtt fel, ott futballozott először. Meg verekedett, mert akkoriban az is mindennapos programnak számított arrafelé. A focit azonban mindennél jobban szerette, így aztán amint csak lehetett, megkereste a legközelebbi, „igazi” futballcsapatot. Két pálya volt közel, a Mávagé a Kőbányai úton, meg a Ganzé a Villám utca, a Simor utca, a Hungária körút és a Szabóky utca által határolt négyszögben. Kuksi – akkor már szinte mindenki így hívta, s különböztette meg a környék vagy tíz másik, ugyancsak futballozó Kubalájától – a Ganzot választotta. Csak végignyargalt a Simor utcán (a maiak Vajda Péter utcának nevezik), s már át is bújhatott a pálya fakerítésén.

„Az MTK ellen játszottunk, a Ganzzal. Két gólt szereztem. Egyébként ez volt első hivatalos mérkőzésem 1939-ben. Persze, még nem a felnőttek között” – emlékezett pályafutása hajnalára jóval később.

Kamaszéveinek többségét e klubban töltötte, a rajongott edző, Szabó Pál tanítványaként. Az utolsó két szezonját már az első csapatban töltötte, remek társak között. Akkoriban ugyanis így állt fel az ötösfogat: Hollósy, Kubala, Mayer, Schubert, Nyers. Rugdosták ám a gólokat, szinte megállás nélkül. A környékbeliek, sőt, még a vetélytársak egy része is a csodájára járt a józsefvárosi legényeknek! A fiúk közül Hollósy hamarosan bekerült az ifjúsági válogatottba, ám ő vitte a legkevesebbre. Mert a többiekből mind messzeföldön híres játékos lett. A Mayer fiút hamarosan már Mikének kezdték nevezni, 1945-ben a Ferencváros játékosaként került be a válogatottba, aztán 1947-ben vándorbotot fogott a kezébe, s meg sem állt Olaszországig. Ott a Bologna szerződtette, játszott az olasz A-ligában is. Az ötvenes években aztán kivándorolt az Egyesült Államokba, New Jerseyben halt meg a kilencvenes évek közepén.

Schubert Gyula – a „Gyuszi” – öt évvel idősebb volt Kuksinál, akkoriban már felnőtt férfiúnak számított a maga 22 évével. Talán azokban az években ő volt a legjobb futballista közöttük. Hamarosan ő is válogatott lett, igaz „egy házzal arrébb”, Csehszlovákiában. Budapestről ugyanis a jobb megélhetés reményében Pozsony felé vette az útját, nem csak hogy szerződést kapott az SK Bratislavánál, de még a csehszlovák válogatottba is bekerült, mi több gólt lőtt a magyar válogatottnak. 1949 tavaszán aztán utolérte a végzet: nem sokkal azután, hogy a kor legjobb olasz csapatához, az AC Torinóhoz szerződött, szörnyethalt a supergai Bazilikánál, a Portugáliából hazatérő futballistákat ért légi katasztrófában. A kvintett negyedik tagjáról, Nyers II István – akkoriban még csak Pistának becézték a szélsebes balszélsőt – nyomába alig ért védő. Később őt is messzire repítette a szél, Franciaországban, majd Olaszországban játszott, az ötvenes évek elején ő volt az Inter legjobb csatára. Így játszottak ők együtt a Ganz csapatában, nem is sejtve, hogy közülük négyből válogatott játékos lesz, s hogy éppen e négyet szétszórja az élet a nagyvilágban...

Kubala tizennyolcadik évéhez érve a Ferencvárosba került – neki – természetesen. Hiszen egyrészt a Fradi pályája volt a lakáshoz, meg a Ganz fészkéhez is a legközelebb (következésképpen a franzstadti futballvezérek pontosan tudták, micsoda remek játékosok játszanak a kiscsapatban, nem véletlen, hogy nem sokkal korábban Mike Pista már zöld-fehér mezt húzott), másrészt meg az egész Kubala família férfi fele óriási fradista volt.

Tulajdonképpen a zöld-fehér klub általi rajongás ismertette össze néhány évvel korábban a Kubala és a Kocsis famíliát. Azt csak remélte a két családfő, hogy a fiúkból majdan híres Fradi-játékos, aztán válogatott futballista lesz. De hogy mindketten világklasszisok lesznek, s hogy másfél évtizeddel később a Barcelonában újra találkoznak, s Európa egyik legerősebb klubtizenegyének legjobb góllövői lesznek...?

Kubala még évtizedek távlatából is meghatódva emlékezett a Ferencvárosnál töltött rövid periódusra – s a gyermekkorára: „Szegény Kocsis Sanyi is kőbányai srác volt. Az ő és az én papám nagyon jóban voltak. Az én apukám nagy Ferencváros-szurkoló volt, azért kerültem később én is a Fradiba. Sanyi egy kicsit a mi hatásunkra lett ugyancsak Fradi-játékos. Apámnak szinte zöld-fehér volt a vére. Engem is »megfertőzött«, így aztán a legnagyobb örömmel mentem negyvenöt elején a Ferencvároshoz. Felejthetetlen másfél évet töltöttem ott. Negyvenöt áprilisában, az Elektromos elleni barátságos mérkőzésen mutatkoztam be a csapatban, olyan, általam rajongva tisztelt játékosok között, mint a két Sárosi. Érdekes, hogy az abban az esztendőben a klubhoz tartozó játékosok közül később milyen sokan mentünk külföldre: Sipos Vilike, egykori ganzos csapattársam, Mike Pista, aztán Nagy András, Sárosi Béla és a bátyja, György, valamint jómagam. Nagyon jó csapatunk volt, az említetteken kívül Lakattal, Rudassal, Csikóssal, végül másodikak lettünk a bajnokságban. Egyszer a Vasassal is elértem odáig, de otthon soha nem nyertem bajnoki címet.”

Talán mert túl keveset játszott itthon! 1947-ben ugyanis – miként sokan, a korszak akkori fiatal játékosai közül – (Cseh)Szlovákiába szerződött, mivel ott akkoriban több pénzt fizettek a játékosoknak. Stabilabb volt az élet. Elsősorban Pozsony és Kassa volt a célpont, de volt, aki Eperjest vagy éppen más, kisebb várost választott. A szlovákiai klubok relatív gazdagsága, az akkor még jobb ottani élet óriási problémákat okozott a magyar kluboknak 1946 tavaszán. A sportnapilap – akkori nevén a Népsport – szinte naponta, de legalábbis hetente újabb és újabb játékos „meglépéséről” tudósított. Nem maradt ki a sorból Kubala László sem. Érdekes, hogy az MLSZ sürgetésére a játékosügynökök, akik nem ritkán tulajdonképpen játékoscsempészek voltak, a leleplezés után bíróság elé kerültek. A korabeli lapok beszámoltak például „Szőke Gizi” esetéről, aki ökölvívókat csábított át Szlovákiába. Róla csak a tárgyalási jegyzőkönyvekből derült ki, hogy valójában Freidenberg Oszkárnénak hívják, ugyanis hamis papírokkal járt ki-be az országba. Ugyancsak nagy terjedelemben emlegették egy bizonyos „Mokka” ügyét, aki a futballisták külföldre jutásában segédkezett. Róla az derült ki, hogy Lefkovits László néven Kassán hentesként dolgozik, de ő volt a kelet-magyarországi futballistákat Szlovákiába „importáló” társaság főnöke is egyben. Hozzáteendő: a legtöbb játékos az MLSZ engedélye nélkül lépett át Szlovákiába, így esetleges visszatérésükkor eltiltás várt rájuk. Persze, a többségükben fiatal, s a háború alatt és után sokat nélkülöző, végre jobb életre vágyó srácokat ez nem zavarta.

„Az anyagi biztonság engem is vonzott, de nem csak ez volt a távozás oka. Váratlanul meghalt az apám – vasárnap volt, én délután játszottam a Fradiban, ő is így akarta volna –, s anyám azt szerette volna, ha elfogadom a pozsonyiak akkor már nagyon is konkrét ajánlatait. A család egyébként apai ágon szlovák származású, sok rokonunk élt Pozsonyban. Daučik addig erősködött, míg igent mondtam, s ha nem is a lehető legszabályosabb körülmények között, de negyvenhat májusában az SK Bratislavához szerződtem. Tekintettel a család származására, hamar megkaptam az állampolgárságot” – magyarázta később Kubala az országváltás miértjét.

Néhány hónappal később már válogatott lett, pedig akkoriban remek csapata volt a csehszlovákoknak. Az első meccsén, a bécsi Praterben, az osztrákokat verték, a másodikon döntetlent játszottak a dánokkal, majd két Kubala-góllal (is) legyőzték a lengyeleket, s újabb két találatának köszönhetően a románokat. Aztán újra megverték az osztrákokat, s csak egyetlen vereség rontja a mérleget, az utolsó mérkőzésén veszítettek az olaszok ellen, Bariban. Érdekes, azon a találkozón nyolc torinói játékos is játszott az ellenfélnél – a csapat vezetői mégis egy vendégjátékosra figyeltek igazán. Kubala nevét írták a noteszukba.

„Én is úgy emlékszem vissza a csehszlovák válogatottra, mint a sztárok gyülekezetére. Két nevet hadd emeljek ki külön is, Bican olyan kvalitású csatár volt, akihez foghatóval kevéssel játszhattam együtt. Ha kérdezik, ki volt minden idők legjobb játékosa, Pelé, Di Stéfano, Cruyff neve jut a legtöbb ember eszébe. Bican bármelyikükkel felvette a versenyt. A másik pazar játékos Josef Ludl volt. Talán ő volt a legjobb fedezet, aki valaha fogott engem. Egyébként ő is játszott az Európa-válogatottban, negyvenhétben” – emlékezett Kubala.

Az akkor még tizenéves csatár hamarosan megnősült Pozsonyban. Az edzője, Leopold (később Spanyolországban Fernando) Daučik húgát vette el. Annával, akit a családban csak Ibynek hívtak, 1947. április 17-én házasodtak össze, s alig egy évvel később megszületett az első fia, Branko. (A pár együtt érte meg az aranylakodalmát, aztán Anna asszony 1997. augusztusában örökre lehunyta a szemét.) Szlovákiából aztán hamarosan újra Budapestre költözött a család. Kuksit ugyanis hazacsábította a Vasas. „Az SK Bratislavával belgiumi túrán jártunk, ott találkoztam a Vasas néhány vezetőjével. Remek feltételeket ajánlottak, nyolcvanezer forintot ígértek. Pozsonyban akkoriban már nem Daučik volt az edzőm, hanem az angol Tom Sneddon, aki biztatott, menjek futballozni Angliába. De az ottani stílus nem igazán tetszett nekem. Hazajöttem, s még egy hónapja sem voltam itthon, amikor már meghívtak, sőt játszottam a válogatottban. Hozzáteszem, ahhoz, hogy a Vasasban játszhassam, szükség volt a Ferencváros nagyvonalúságára is. Hiszen, annak ellenére, hogy jogilag Magyarországon a zöld-fehérek játékosa voltam, a klub hozzájárult ahhoz, hogy a Vasas tárgyaljon a pozsonyiakkal, s hazahozzon” – idézte fel repatriálásának történetét egy régi, a kilencvenes évek elején zajlott hosszabb beszélgetés során..

Aztán nem sokáig maradt a piros-kékeknél sem, ugyanis még fél évet sem töltött itthon, amikor nekivágott a nagyvilágnak. „Egykori vasasos klubtársammal, Marik Pötyivel nekivágtunk a határnak. Olaszországba indultunk, mint akkoriban oly sok magyar futballista. Innsbruck volt az első állomás, ahol találkoztunk egy olasszal, aki megígérte, hogy – hamis papírokkal – átcsempész bennünket Itáliába. Nem részletezem a kínokat és a nehézségeket – miközben a feleségem meg a fiam otthon maradtak – átvergődtünk Olaszországba. Busto Arsizióban kötöttünk ki. A helyi csapatban, a Pro Patriában már edzettek más, kelet-európai menekültek is. De nem kaptunk játékengedélyt, a magyar szövetség a FIFA-n keresztül eltiltott bennünket. Udinében is »gyakorlatoztunk« egy ideig, sőt felmerült az is, hogy tekintettel az eltiltásra, kimenjünk Amerikába. Közben az Inter és a Torino csábított” – idézte.

A Torino ajánlata akkoriban óriási kihívást jelentett. A piemonti gárda sorozatban ötször nyerte meg az olasz bajnokságot, olyan sztárokkal mint Mazzola, Carapellese, vagy Bacigalupo. Játékosai alkották a válogatott gerincét is. A magyarok ellen 1947-ben például kilenc, a csehszlovákok elleni, már idézett találkozón nyolc Toro-játékos szerepelt a Squadra Azzurrában. Amikor Kubala kapcsolatba került az egyesülettel, két magyar tevékenykedett ott: Egri-Erbstein Ernő, a technikai igazgató – a húszas években Amerikában futballozott, aztán elvetődött Olaszországba és Palesztínába, később szerencsétlenségére hazaköltözött, majd negyvennégy egy alkalmas pillanatában aztán együtt szöktek megGuttmann Bélával a nyilasok fogságából – és Schubert Gyula, a jobbszélső. Kubala egykori csapattársa a Ganz TE-ben. Egri-Erbstein meghívta Kubalát, tartson a csapattal Portugáliába, a helyi válogatott csapatkapitányának búcsúmérkőzését jelentő gálára. Ez a szereplés remek alkalmat kínált volna az akkor már közel fél éve nem játszó Kubalának arra, hogy meggyőzze a Torino minden vezetőjét arról, érdemes őt már eltiltása lejártának másnapján leszerződtetni. Akkor rettenetesen sajnálta, hogy nem tud elutazni Lisszabonba, aztán hálát adott az Istennek, hogy megóvta az életét.

„Azért nem mentem el Portugáliába, mert megtudtam, lehet, hogy pont akkorra érkezik meg Udinébe a fiam és a feleségem. Branko ráadásul beteg is volt akkoriban. Nekik köszönhetem az életem, mert a Torino gépe Superga fölött lezuhant, minden utas szörnyethalt.”

Kubala futballista életéből tulajdonképpen két teljes év kiesett, hiszen sem 1949-ben, sem 1950-ben nem játszott hivatalos mérkőzéseken. Huszonkét, illetve huszonhárom évesen, ereje teljében. Csak edzett a Pro Patria gárdájában, s játszott a klub néhány barátságos mérkőzésén, meg a később megalakított Hungáriában. A Pro Patriában egyébként nagyon szerették, az elnököt meg különösen lenyűgözte futballtudása. Még egy gyönyörű aranyórát is nyert tőle! „Azt mondta az elnök, ha körbe tudom váltott lábbal dekázni a pályát, enyém az óra. Azért az óráért ennél nehezebb feladatot is megcsináltam volna...” - elevenítette fel Kubala élete egyik kedvenc történetét.
S ugyanilyen szívesen mesélt az olaszországi magyarok csapatáról, a Hungariáról is. „A csapat neve, ugyebár, Magyarországot jelentett, de az alapötlet Daučiktól származott. Abban, persze igaza volt, hogy magyarul szinte mindenki tudott abban a gárdában... Kárpátaljaiak, erdélyiek, felvidékiek is voltak, akadt horvát is, s voltunk mi, magyarországi magyarok. Különböző bemutató mérkőzéseket játszottunk, például Spanyolországban. Madridban – maga Santiago Bernabéu hívta meg a csapatot – 4:2-re vertük a Realt, legyőztük a világbajnokságra készülő spanyol válogatottat, majd a visszavágón, hogy ne legyen nagy a balhé, csak döntetlent játszottunk. Nyertünk La Coruñában és Santanderben is. Nekem különösen a Sarriában, az Español ellen ment jól a játék, sikerült egy szép gólt lőnöm. A város első számú csapatának, a Barçának a vezérkara is ott volt a mérkőzésen, alighanem akkor dőlt el a sorsom. 1950. június tizenötödikén aláírtam életem legfontosabb szerződését.”

Később bekerült a spanyol válogatottba, de soha nem adatott meg neki, hogy a legrangosabb futballtornán, a világbajnokságon szerepeljen. Ráadásul nem volt igazán szerencsés a sérüléseket tekintve sem.„Ötvenegy és hatvan között tizenkilenc súlyos sérülésem volt. Akadt köztük két fejsérülés, izomszakadás, szalagsérülés, sőt még tébécés fertőzés is. A legsúlyosabbak a térdsérüléseim voltak, a jobb lábammal sokat kínlódtam” – összegezte. De mindenért kárpótolták őt a Barcelona sikerei. „A Latin-kupát is beszámítva összesen tizenkét titulust gyűjtöttem, 349 mérkőzésen 272 gólt szereztem. De még talán e száraz számoknál is fontosabb, hogy olyan futballistákkal játszhattam együtt mint Segarra, Garay, Ramallets, Suárez, Evaristo, s persze Czibor Zoli, s Kocsis Sanyi. A bajnokcsapatok tornáján »csak« döntősök voltunk, ezt leszámítva mindent megnyertünk, amit csak lehetett.”

A mogyoróhéjba zsúfolt karrier-összegzésnél azért többet is megér Kubala barcelonai karrierje. Hiszen a csapat – soraiban az első számú sztárral – az 1954 és 1956 közötti periódust leszámítva minden esztendőben nyert valamilyen címet. Talán 1958 és 1961 között élte fénykorát, akkoriban a fentebb Kubala által említett sztárok egytől egyig a klub tagjai voltak. A Real Madrid elleni, szinte egyetlen percre sem szűnő rivalizálásban a katalánoknak is akadt válasza a fővárosi gárda öt BEK-győzelmére: uralták a hazai bajnokságot, s kétszer megnyerték a Vásárvárosok-kupáját. Az elsőben – éppen „soros” sérülései miatt – csak az elődöntőben kapott főszerepet. A több mint két és fél éven át tartó sorozatban Koppenhága válogatottja ellen játszott, s jutott tovább a Barça. 1955 decembere után 1957 szeptemberében és októberében, a Birmingham City ellen játszotta a következő mérkőzéseit a csapat, immár az elődöntőben. Kubala az elsőn nem, csak a második és a harmadik találkozón szerepelt. Utóbbira azért volt szükség, mert a visszavágó 86. percében „Kuksi” találata legalább az új mérkőzés lehetőségét megadta a katalánoknak. Azon is ő lőtte a döntő gólt, a 83. percben! Aztán a London válogatottja elleni döntőt megint mulasztotta. A második kiírásban (1958-60) előbb az FC Baselt, majd az olasz Internazionalét is kettős győzelemmel ejtette ki a Barcelona. Aztán az elődöntőben és a döntőben, Belgrád válogatottja és a Birmingham City ellen azonos volt a recept: döntetlen idegenben Kubala nélkül, győzelem otthon, vele!

Alfrédo Di Stefanóval, a Szőke Nyíllal (a Saeta Rubiával) kölcsönösen tisztelték egymást, vagy inkább elfogadták azt a helyzetet, hogy bár aligha lehet klasszikus főnök-beosztott viszony az előző másfél évtized leghíresebb két „spanyol” játékosa, a két sztárklub zászlótartója között, az utolsó szót mindig a trénernek kell kimondania. Ez jellemezte a kapcsolatukat, amikor a második számú barcelonai klubban Kubala lett Di Stéfano edzője. S diszkréten kerülték azt a témát, amelyről előtte sokat pusmogtak a városban: tíz évvel korábban Di Stéfano Kubala miatt nem szerződött a Barcelonához, nem akart csatázni a kegyekért az elképzelhetetlenül népszerű „Laszival”. (Kubala népszerűségét jól jellemzi, hogy édesanyját az „Isabel, la Catolica” kereszttel tüntették ki, amikor hosszú évek után meglátogatta a fiát Barcelonában. Világos: hálásak volt neki – a fiáért.)

Több magyarnak, így Kocsis Sándornak, Czibor Zoltánnak, Szalay Tibornak, Kaszás Lászlónak, Nyers Istvánnak, vagy az edzők közül Berkessy Elemérnek és Sárosi Bélának a szerződtetésében is oroszlánrészt vállalt. Mi több, ő volt a kapocs Tichy Lajos és a Real Madrid között, amikor a királyi klub 200 kiló aranyat kínált a Bp. Honvéd középcsatáráért. (Tichy végül nem szerződött a Madridhoz.) Pályafutása végén futballozott még az Español, az FC Zürich, s végül, svájci klubjához hasonlóan játékos-edzőként, a Toronto Falconsban. Tizenegy esztendőn keresztül (1969–1980) volt a spanyol válogatott szövetségi kapitánya. Saját számításai szerint öt válogatottban szerepelt, a magyarhoz, a csehszlovákhoz és a spanyolhoz szívesen hozzátette a katalánt és Európa tizenegyét.

Kubala Lászlót mindmáig hihetetlen kultusszal imádják Barcelonában. Tiszteletére 2009. szeptember 24-én szobrot állítottak a Nou Campban, az évezred végén őt választották a Barcelona története legjobb játékosának, olyan futballistákat megelőzve, mint Diego Maradona, Johan Cruyff, vagy Romário. Itthon egykori klubja, a Vasas is méltó módon tiszteleg emléke előtt: a Fáy utcában június 14-én avatják fel Kutas László szobrászművész Kubala-szobrát.

(Forrás: mlsz.hu)