Kikből lesznek a legértékesebb játékosok?

Húsz évvel ezelőtt „futógépeket” még ritkán lehetett látni a pályán. Ma viszont szinte csak ilyenek fociznak. Vajon miért?

Gareth Bale karrierje akkor vett lendületet, amikor 2010 őszén a Bajnokok Ligájában az Inter elleni meccsen lejátszotta a pályáról a brazil Maicont, aki nem éppen a legrosszabb védő a világon. Az olasz Gazzetta dello Sport nem győzött lelkendezni a walesi játékát látva, aki a visszavágón ismét demoralizálta a BL-címvédőt.

„Bale egy fenomén – mondta Maicon, akinek karrierje legkínosabb 180 percét okozta a Tottenham Hotspur szélsője. – Tudtuk, hogy mire képes, de nem tudtuk megfogni.” Viszont meglepő érdekesség, hogy Paul Balsom, aki éveken át dolgozott együtt Bale-lel a Southamptonban, akkoriban nem mert volna fogadni arra, hogy a walesi győz egy 100 méteres futóversenyen a New Forest-i edzőpályán. „Egyáltalán nem emelkedett ki futógyorsaságával” – árulta el az FFT-nek.

Nyilvánvaló, hogy most már nem ez a helyzet. De mi az, ami annyira különlegessé teszi Bale-t és generációja többi feltörekvő tagját, mert nyilván nem csak az, hogy mindenkinél gyorsabban futnak labda nélkül; ez még nem elég ahhoz, hogy ízekre szedjék a klasszis védőket. A Spurs játékosa azonban az Inter elleni BL- meccsen bebizonyította, hogy olyan tömegpusztító fegyver van a birtokában, amilyen nem nagyon volt még a futball történetében.

---- Versenyképesség ----

Versenyképesség

Az ilyen villámléptű játékosok új jelenségnek számítanak a futballban. A nagy Stanley Matthews vagy Tom Finney még szinte csak csoszogott a pályán. Sokkal nehezebb cipőt viseltek akkoriban, és vizes füvön a 90 perc végére már eredeti súlyának vagy a kétszerese volt. De az 1950-es, ’60-as és ’70-es években sem lehetett találni az angol pályákon olyan játékost, aki egy mérkőzés után ne két kiló sárral a talpán jött volna le a gyepről.

A pályák talaja már valamelyest javult az Aston Villában villogó Tony Daley idejében, aki vitathatatlanul az addigi leggyorsabb játékos volt az angol futballban. Most a Wolverhampton fitnesz- és erőnléti edzője – ez volt az első klub, amelynek saját fitneszterme volt –, és Daley úgy véli, hogy bár az angol futball átlagsebessége növekedett, a leggyorsabb játékosok tempója nem. „Nem emlékszem olyan futballistára, aki az én koromban hozzám hasonlóan gyors lett volna, de ma már rengeteg ugyanolyan gyors labdarúgó van – magyarázza Daley. – Így jelenleg sokkal lendületesebb a játék, régen ezt a robbanékonyságot csak a szélsőktől várták el.”

Azt a típusú futósebességet, amit az edzők manapság keresnek, inkább az olyan létesítményekben lehet elsajátítani, amilyen a Wolverhamptonnak is van. Az olimpiai aranyérmes futó, Darren Campbell számos nagy futballklubnak segített felkészülése során, többek között a Chelsea-nek és a Stoke Citynek is, együtt edzett Andrij Sevcsenkóval, valamint Andy Johnsonnal annak érdekében, hogy javítsa futótechnikájukat. „A futballisták alapvetően izmosak és rugalmasak, és ha egy kis ideig sebességnövelő gyakorlatokat végzünk velük, nagyon hamar látszik az eredménye – mondja Campbell. – Életkortól függtelenül minden játékosnak növelhető a gyorsasága. Ráadásul, akiket sohasem tanítottak futni, azok sokkal könnyebben megsérülnek. Bebizonyították, hogy a futásra edzett test biomechanikailag ellenállóbb a sérülések ellen.”

Technológiailag és képzési szinten is megkönnyíti a klubok életét, hogy a játékosok fizikai állapota ma már nagyon jól mérhető. „Tudunk olyan teszteket összeállítani, amelyek kimutatják, hogy milyen gyors egy játékos tíz, húsz vagy harminc méteren – mondja Daley. – Tudunk fáradási sebességet is mérni, húsz másodperces szüneteket tartva hétszer egymás után megmérjük, hogy ugyanazt a távot futva mennyit változik a játékosok tempója. És ma már nemcsak egyenes vonalban futtatjuk a labdarúgókat, hanem teszteljük, hogyan gyorsulnak, lassítanak, cikáznak.”

Nem meglepő, hogy már a kiválasztásnál is keresik a klubok azokat a gyerekeket, akik fizikailag alkalmasak arra, hogy megfelelő képzéssel minél gyorsabbakká válhassanak. „A sportág sokat változott – mondja Paul Parker, az angol válogatott korábbi jobbhátvédje, aki generációja egyik leggyorsabb játékosa volt. – Élesebbek, agilisabbak és gyorsabbak most a futballisták, és nemcsak a csatárok, de a védők is.”

Campbell nem tudott befutni futballistaként

---- Felértékelődik az atlétika ----

Felértékelődik az atlétika

A gyorsaság egyre inkább kulcsszerepet játszik a futballban, így felvetődik a kérdés, hogy a többi atlétikai képességre is elengedhetetlenül szüksége lesz-e egy jó labdarúgónak. „Évekkel ezelőtt támadt egy ötletem. Sorra jártuk a szegénynegyedeket, a gyerekek között tehetséges atlétákat keresve – mondja Campbell. – De azok közül, akiknek jó eredményei lettek, a legtöbbjüket nem tudtuk szerződtetni, mert kiderült, hogy már igazolt futballisták. Ma már a klubok nagyon hamar lecsapnak az olyan gyerekekre, akik atletikusak.”

Rövid ideig Campbell is kacérkodott a futballkarrierrel, Neil Warnock, a Plymouth menedzsere kétéves profi szerződést ajánlott neki, amikor az amatőr Weymouth-ban játszott. „Nagyon gyors voltam, de szükségem volt hat ziccerre, hogy egy gólt lőjek, így nem lett belőlem futballsztár – mondta, és ezzel rávilágít arra is, hogy azért a futás és az atlétaalkat önmagában nem elegendő a futballsikerekhez. „Az a baj, hogy például Arsène Wenger ezzel nincs tisztában, azt hiszi, hogy tizenegy fiatal atlétából bajnokcsapatot lehet csinálni a Premier League-ben – folytatja Campbell. – Egyszer volt szerencsém Ryan Giggsszel együtt focizni egy futballakadémián, és bár a nyomomba sem ért, de ha nála volt a labda, nem tudtam tőle soha elvenni, ez a nagy különbség.”

Theo Walcott az egyik olyan futballista, aki áthidalhatja a két világ közötti szakadékot, egyszerre villámgyors sprinter és labdabiztos futballista. A Barcelona edzője, Pep Guardiola tavalyelőtt azt mondta róla, hogy „csak egy pisztollyal lehetne megállítani” a pályán, a katalán sajtó pedig kétségbe vonta, hogy Walcott tényleg 10.38 másodperc alatt futja a 100 métert. Walcott vállat vont a vádakat hallva, majd lemérette: 10.35 lett. Ezt az eredményt figyelembe véve nem csodálkozhatunk azon, hogy Walcott gyerekként atletizált. „Én mindig atléta akartam lenni – mondja az Arsenal sztárja az FFT-nek. – Tíz-tizenegy évesen kezdtem el futballozni, de tizenöt éves koromig nem játszottam egyik klubban sem. Ez jót tett a fejlődésemnek.” A Castrol 2009-ben publikált kiadványának statisztikái szerint Walcott a Premier League leggyorsabb játékosa, a végsebessége 36.56 kilométer/óra. Összehasonlításul: a világ leggyorsabb embere, Usain Bolt 44.72 kilométeres sebességgel futott, amikor három esztendeje 9.58 másodperces idővel megdöntötte 100 méteren saját világrekordját.

A sebesség persze nem minden a futballpályán, de azért fontos. Az EA Sports által összeállított, és eddig kizárólag az FFT által látott adatsor szerint a 38 éves Ryan Giggs végsebessége 35.88 km/óra volt a legutóbbi Manchester United–Newcastle meccsen, míg a 21 éves Chris Smallingé 35.96 km/óra.

De térjünk vissza 1992-be, amikor az MU ificsapata – soraiban Giggsszel, David Beckhammel, Gary Neville-lel és Paul Scholesszal – megnyerte az utánpótláscsapatok FA-kupáját, és a csapat edzője, Eric Harrison aligha látott ilyen kimutatásokat a játékosokról. „Sohasem lehetett például Paul Scholes-t azzal vádolni, hogy gyors volna – mondja a szakember. „Amikor Scholes és Beckham először jött a Unitedhez, nagyon aprók voltak. De ez senkit sem zavart különösebben, mert rendkívüli technikai képességeik voltak.”

---- Taktikai értekezlet ----

Taktikai értekezlet

„Az idősödő Gareth Barry megpróbálta utolérni Özilt, de erre annyi esélye volt, mint megfogni egy sünt” – írta The Daily Telegraph-ban Henry Winter azt követően, hogy Fabio Capello angol válogatottja súlyos vereséget szenvedett Németország ellen a tavalyi világbajnokságon Bloomfonteinben. Nagyon árulkodó a felvétel, amelyen látszik, hogy a kontratámadás során Barrynek nagy előnyből indulva sincs semmi esélye megszerezni a labdát Özillel szemben, aki aztán középre gurítva Thomas Müllernek megadta a kegyelemdöfést Angliának azon a rossz emlékű vb-n.

A meccs után Capellónak is le kellett vonnia a következtetéseket. A vb utáni meccseken már rendszeresen szerepet kapott nála Walcott, Ashley Young és Jack Wilshire. Sven-Göran Eriksson mindenkit megdöbbentett 2006-ban, amikor elvitte a vb-re a mindössze 17 éves Walcottot – aki akkor még egyetlen percet sem játszott a Premier League-ben – és a 19 éves Aaron Lennont, a Tottenham futógépét.

„Úgy döntöttem, hogy bedobom Theót a mélyvízbe – mondta a málészájú edző. – A gyorsaság a futballban nagyon sokat számít. Nagyon izgatottan várom, hogyan fog szerepelni.” Olyannyira izgatott lehetett, hogy egy percet sem játszatta Walcottot a németországi világbajnokságon. Lennon legalább háromszor beállhatott csereként, de aztán a nyolc között Angliát kiütötte Portugália, valamint egy bizonyos Cristiano Ronaldo, akit a német Der Spiegel magazin 2009-ben a világ leggyorsabb futballistájának nevezett.

A korábbi angol segédedző, Don Howe – bár szimpatizált Erikssonnal és megérti, hogy óvatos volt – szerint a svédnek mennie kellett, mert már nem ismerte fel a modern futball törvényeit. „Nem ismerek olyan edzőt, aki nem szereti a gyors játékosokat. Vigyáznunk kell azokra, akik gyorsak és futballozni is tudnak, mert ilyen labdarúgó kevés van – magyarázza az FFT-nek. – Egy lassú játékosból nem tudsz gyorsat csinálni, ezért nehéz a védők élete.”

Walcott azonban dilemmát is okoz olykor az edzőknek. „Vannak meccsek, amelyeken muszáj az ő gyorsaságára építenünk, de ezt nem tehetjük meg folyton, mert akkor nagyon kiismerhetővé válna a játékunk” – mondja Arsène Wenger, az Arsenal trénere.

„Kérdezd meg bármelyik modern edzőt, kérdezd meg José Mourinhót, és mind elmondják, hogyan változott meg a futball – mondja Jonathan Wilson, a Piramis alján című könyv elismert szerzője. – Természetesen minél több gyors játékosod van, annál gyorsabb ellentámadásokat tudsz vezetni, és sakkban tudod tartani az ellenfelet, hogy ne legyen mersze nagyon kitámadni.”

---- A teknősbéka és a nyúl ----

A teknősbéka és a nyúl

„Teddy egy métert sem futott tizenöt évesen, így nem is tudta elveszíteni a gyorsaságát” – mondta nevetve Harry Redknapp menedzser 2003-ban a Portsmouth trénereként, amikor Teddy Sheringham odakerült a klubhoz.

Aki azt hiszi, hogy a lassú futballistáknak nincs keresnivalójuk a pályán, az csak nézze meg Shezza éremgyűjteményét: Bajnokok Ligája-trófea, angol bajnoki címek és kupagyőzelmek. Nem rossz egy olyan játékostól, aki lassú, mint egy Lada. Az angolok világbajnok védője, Bobby Moore is megvédi Sheringhamet, aki szerinte ugyan nem a leggyorsabb futballista volt, de fantasztikusan olvasta a játékot.

Wilson pedig a Spurs horvát középpályását, Luca Modricot hozza fel példaként, aki szintén nem kapkodja a lábát, viszont talán mindenkinél gyorsabban gondolkodik a pályán. Scholes szintén ilyen, ellenfelei is nagyon nagyra tartják. „Az elmúlt tizenöt-húsz évben Scholes volt a legjobb középpályás – mondta a spanyolok világ- és Európa-bajnok középpályása, Xavi. – Többször beszéltem erről Xabi Alonsóval is, ő is egyetértett. Hihetetlenül látványosan játszott, és mindenben tökéletes volt.”

Csak majdnem mindenben, mert a sebességben nem. És miközben Scholes ideje hamarosan lejár, addig úgy tűnik, a labdarúgás jövőjét Bale és Walcott képviseli.

Nem tudni, hogy a jövőben lesznek-e még náluk is gyorsabb futballisták, de az biztos, hogy a Premier League már ma is elképesztően gyors, és kérdés, hogy a közeljövőben talpon tudnak-e maradni a lassúbb játékosok is a ligában? Hamarosan kezdődik az átigazolási időszak, és ne lepődj meg, ha a menedzserek a Maiconok rémálmait fogják keresni a piacon.

A kockás zászló már a kézben, a felvezető körnek vége, a gyorsasági verseny mindjárt indul.

---- Futball a biliárdasztalon ----

Futball a biliárdasztalon

Minek kellett változnia, hogy ma Messiék olyan könnyedén tologathassák a labdát?

Az angol futballpályák olyan rossz minőségűek voltak az 1950-es, ’60-as és ’70-es években, hogy azokon még Usain Bolt sem tudott volna futni. Néhány kivételtől eltekintve manapság a Walcott és Lennon típusú játékosok minden héten varázslatosan szép, sima és egyenletes gyepszőnyegen játszhatnak, így a sebességüket természetesen sokkal jobban tudják hangsúlyozni.

Szintén jelentős változás, hogy Finney, Matthews és George Best még olyan nehéz cipőben futballoztak, hogy alig bírták emelni a lábukat. De elmúltak azok a régi szép bakancsos napok, most szuperkönnyű, formatervezett cipők vannak, szénszálas alvázzal, kifejezetten alkalmazkodva a modern futball gyorsan változó igényeihez, hogy Messiék szabadon villoghassanak.

A különböző sportszergyártó cégek őrült csatát vívnak a neves játékosok és csapatok szponzorálásáért, ötletesnél ötletesebb reklámokban mutatják be folyamatosan fejlesztéseiket.

Rudy Manival projektmenedzser elárulta, hogy míg régebben kimondottan a tartós, strapabíró, erős cipőket keresték a játékosok, ma már az elsődleges szempont, hogy a cipő növelje az induló gyorsulást és az átlagsebességet.

Walcott gyors játékos, labdával és anélkül is. A helyzettől függően mindig el tudja dönteni, hogy a gyorsaságát használja-e ki vagy a technikai tudására alapozzon, de mindkét esetben robbanásveszélyes.

Belegondolni is nehéz, hogy mekkora klasszis válhatott volna Finneyből az ő sebességével, ha hasonló körülmények között futballozhatott volna a maiakkal, de aligha lett volna rosszabb játékos, mint Walcott.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 16. lapszámában)

Szöveg: Richard Edwards

Fordítás: Bodnár Zalán