Huszti számára van visszaút a válogatottba

Abszurd, hogy azon a két mérkőzésen, amelyen eldől, marad-e esélye válogatottunknak a kijutásra a 2014-es brazíliai vb-re, ne játsszon napjaink legjobb magyar labdarúgója, Huszti Szabolcs.

Mindenhonnan van visszaút, még ha maga a játékos mondta is le a szereplést 2010. szeptember 7-én, a Moldova elleni mérkőzés – amelyen nem tette be a csapatba Egervári Sándor szövetségi kapitány – után. Huszti most kirobbanó formában van,  a német sajtó és a közvélemény a tenyeréből eszik, ilyenkor félre kell és lehet is tenni a sérelmeket – mindkét oldalon. Néhány történelmi példát citálunk annak bizonyítására, hogy mindenhonnan van visszaút. (Más kérdés, hogy aki nagyon makacs, az örökre kiírhatja magát hazája válogatottjából, mint például Bernd Schuster.)

Kezdjük egy magyar példával.

Nyilasi Tibornak 1979 októberében lett elege a futballból – nem csak a válogatottságból, illetve nem elsősorban abból, hanem a Fradiból, ugyanis a nézőtérről kapott hideget-meleget. Bejelentette, hogy 24 évesen, 32 válogatottsággal a háta mögött befejezi. Tavaszig bírta, akkor Szepesi György és Sándor Károly – két, még véletlenül sem Fradi-érzelmű – legenda elment a lakására, és visszakönyörögte. Elsősorban a válogatottba – mert nagyon kellett a „Nyíl” az 1982-es vb selejtezőire készülő csapatba -, és ennek járulékos hasznaként a Fradiba is.

A tanulság? Sohase mondd, hogy soha.

Zlatan Ibrahimovic 2009 októberében lemondta a válogatottságot, miután a csapat nem jutott ki a dél-afrikai vb-re, de 2010 júliusában úgy nyilatkozott, hogy a vb mérkőzéseit látva rettenetes nosztalgiája volt, és ezért visszatér. Erik Hamrén szövetségi kapitány azonnal megajándékozta a kapitányi karszalaggal Azóta Zlatan kirobbanthatatlan tagja a svéd válogatottnak, jelenleg 75 válogatottságnál tart.

Michael Laudrup 1990-ben, karrierje csúcsán mondta le a válogatottságot – öccsével, Briannel együtt -, mert nem jött ki Richard Möller-Nielsen szövetségi kapitánnyal. Három évig tartotta is a szavát – emiatt lemaradt az 1992-es Eb-ről, amelyet Dánia meg is nyert -, végül 1993-ban tért vissza a nemzeti tizenegybe, amikor még mindig Möller-Nielsen volt a kapitány. (Öccse, Brian kevésbé volt kitartó, ő még az 1992-es Eb előtt beadta a derekát, így aztán – bátyjával ellentétben – ő Európa-bajnok ) Az idősebb Laudrup végül 104 válogatottsággal a háta mögött vonult vissza az 1998-as vb után.

Bernd Schuster, az augsburgi Szőke Angyal mindössze 21-szer szerepelt a Nationalelfben, pedig képességei semmiben sem maradtak el Laudrupéi mögött. Az 1980-as Eb-n tűnt fel 20 évesen, az 1982-es vb-ről sérülés miatt lemaradt – Andoni Goicoetxea, a „bilbaói hentes” 1981 őszén, egy Bilbao-Barcelona meccsen eltörte a térdét -, aztán 1984-ben összeveszett Jupp Derwall szövetségi kapitánnyal, lemondta a válogatottságot, és soha többé nem tért vissza, pedig még az 1994-es amerikai vb – amikor már majdnem 35 éves volt! - előtt is könyörögtek neki, de ő hajthatatlan maradt. Ő az ellenpélda.

Éric Cantona még csak 22 éves volt, amikor Henri Michel, az akkori szövetségi kapitány  nem hívta meg a válogatottba. A szardíniai szülők heves vérű gyermeke erre egy tévéinterjúban „szarzsáknak” („bag of shit” nevezte a szakvezetőt,mire határozatlan időre eltiltották Cantonát. Csakhogy Michelt kirúgták, az új kapitány, Michel Platini pedig visszahívta a tékozló fiút.

1995 januárjáig ő volt a válogatott csapatkapitánya, csakhogy akkor jött a karaterúgás a Selhurst Parkban, s az eltiltás. Cantona már vissza sem került a válogatottba, mert Aime Jacquet a posztján Zinedine Zidane-ban bízott, s nem is alaptalanul, mert Franciaország Zidane vezérletével megnyerte az 1998-as világbajnokságot. Cantona 45 válogatottsággal a zsebében vonult vissza. Őt az élet szorította ki a válogatottból.

Csak remélni tudjuk, hogy Husztinak az 51. válogatottsága nem az utolsó volt.