Újra napirendre kerülhet a GMO-vita

Ismét felerősödni látszik a génmódosítási eljárásokról szóló vita Európában. A növénynemesítés és a génmódosított organizmusok előállítása közé helyezett úgynevezett genomszerkesztés a támogatói szerint a mezőgazdaság versenyképességi záloga, míg az eljárás ellenzői szerint kinyílhat Pandóra szelencéje.

A növények örökítőanyagának laboratóriumi módosítása gyorsabb hasznot hozhat, mint a nemesítés (képünk illusztráció) Fotó: Denis Sinyakov Forrás: Reuters

Egyre erősebben hallatják a hangjukat a géntechnológiát, a génmódosított élő szervezetek (GMO) létrehozását hagyományosan támogatók azért, hogy az Európai Unió lazítson a szabályozáson. A tudományos világ azt szeretné, hogy a genomszerkesztést ne a GMO-szabályozás rögzítse, hanem a növénynemesítés kategóriájába tartozzon. A kérdés meglehetősen szerteágazó, ezért az agrárium szereplői hosszas vitára számítanak. A célzott génszerkesztés a növénynemesítés és a GMO-k előállítása között helyezhető el, mivel nem jár idegen eredetű gén hozzáadásával.

A növénynemesítés természetes eljárás. A szakemberek kiválasztják azt a két növényt, amelyek a legjobb tulajdonságokkal rendelkeznek, ezeknek az örökítésével hozzák létre azt a hibridet, amely például több termést ad, változatlan tápanyagigénnyel. A nemesítés ugyanakkor rendkívül időigényes, mivel bizonyos fajtáknál éveket, évtizedeket is felemészthet az igényeknek megfelelő hibrid létrejötte a ­generációk kikísérletezése során.

A növények örökítőanyagának laboratóriumi módosítása gyorsabb hasznot hozhat, mint a nemesítés (képünk illusztráció)
Fotó: Reuters

Ezzel szemben a hagyományos, a köztudatban GMO-ként elterjedt génmódosítás természetellenes, tudományos beavatkozás. Az eljárás során egy másik faj génjét laboratóriumi körülmények között hozzáadják a módosítani kívánt szervezetéhez. Ennek eredményeként új tulajdonságokat kap a módosított organizmus: például a GM kukorica képes lesz kibocsátani olyan vegyületet, amellyel megvédheti magát a rovaroktól. Ez a folyamat viszont a természetes körülmények között nem érhető el, ez a GMO-t ellenzők egyik legfontosabb, legstabilabb érve. Aggályos emellett, hogy ahol egyszer génmódosított növényt termesztettek, ott már a természetes folyamatok miatt nem lehet többé hagyományos, nemesítésen alapuló növénytermesztést folytatni.

Az ellenzők azért is utasítják el a génmódosítást, mert a technológia fiatal, s a hosszú távú egészségügyi hatásairól nincsenek tapasztalatok. Azokban az országokban, amelyekben engedélyezett a GMO – például Spanyolországban –, a tudományos élet szereplői közül is sokan hozzák összefüggésbe a daganatos megbetegedésekkel, emiatt a társadalmi viták is időről időre felerősödnek. Gazdasági oldalról is eltérnek a vélemények. A génmódosítás jelentős hozamnövekedést eredményez, ugyanakkor végleg le kell mondani a GMO-mentes termesztésről. A GMO-mentes növények, növényi és állati termékek viszont sokkal keresettebbek a világpiacon, és jóval többet fizetnek értük a fogyasztók.

A génszerkesztés tehát a természetes és a teljesen mesterséges folyamat között helyezhető el. A technológia az utóbbi három-négy évben óriási fejlődésen ment keresztül, így egyre hozzáférhetőbb. Legfontosabb előnyeként említik, hogy a növénynemesítés időigényes folyamatát jelentősen lerövidíti, ezzel pedig érdemben segíthet a világélelmezési problémákon. A génszerkesztés hátrányát pedig abban látják, hogy mesterségesen avatkoznak be a természetes folyamatokba, ezzel pedig nem zárható ki az emberi tényező, így – gondatlanságból vagy szándékosan – visszafordíthatatlan folyamatokat lehet előidézni, és ennek elkerülése nem garantálható a szabályozással sem.

Egyelőre nem sokat tehetnek a génszerkesztéspártiak, mivel egy éve az Euró­pai Bíróság úgy ítélkezett, hogy a génszerkesztésen alapuló precíziós nemesítési módszerekkel kifejlesztett növények GMO-knak számítanak. Mivel hazánk alaptörvénye tiltja a GMO-t, az azzal együtt szabályozott génszerkesztés engedélyezésére sincs lehetőség. Ugyanakkor a GMO-kkal ellentétben a génszer­kesztés jelentős versenyelőnyt hozhat az engedélyező országokban, amennyiben hosszú távon nem lehet kimutatni az eljárás legcsekélyebb nyomát sem.