Amit az Orbán-kormányok a külföldiektől visszaszereztek, azt Magyarék újra eladhatják

Mol-részvénycsomag, gáztárolók, bankok, közműcégek, telekommunikáció és végül a Budapest Airport: 2010 után a patrióta kormány tevékenysége nyomán a magyar állam számos stratégiai ágazatban növelte tulajdonosi jelenlétét. A Tisza 2026-os választási programja ugyanakkor kevés konkrétumot tartalmaz arról, milyen jövőt szán ennek a több mint másfél évtized alatt kialakított állami vállalati portfóliónak. A kérdés tehát nyitott: lezárult-e az állami tulajdonszerzés korszaka, és ha igen, mi következik utána? Azt sem lehet tudni, hogy a külföldi segítséggel hatalomra került Tisza-kormánynak mekkora mozgástere lesz, vagyis egymaga dönti-e majd el, mi marad állami tulajdonban és mi kerül ismét külföldi kézre.

Budapest Airport, az Orbán-kormányok vagyonvisszaszerzésének legnagyobb fogása. Kérdés, mi lesz a sorsa az állami tulajdonnak a Tisza kormány alatt. Fotó: Vémi Zoltán

A 2010-ben hatalomra kerülő Orbán-kormány viszont merőben más irányba indult el. A kormány gazdaságpolitikájában fokozatosan megjelent az az elképzelés, hogy bizonyos stratégiai ágazatokban növelni kell az állami, illetve tágabban a magyar tulajdon arányát. Orbán Viktor 2016-ban Lengyelországban négy területet emelt ki, ahol szerinte fontos a hazai tulajdon erősítése: a médiát, a bankrendszert, az energetikát és a kiskereskedelmet. Ez már nem egyszerűen privatizációstopot jelentett. Az állam vevővé vált.

Az első nagy dobás:  a Mol-részvénypakett

A folyamat már korábban elkezdődött, és az egyik első látványos eleme 2011-re esett: a magyar állam visszavásárolta az orosz Szurgutnyeftegaz tulajdonában lévő 21,2 százalékos Mol-részvénycsomagot, mégpedig 1,88 milliárd euróért. A patrióta kormány akkor stratégiai jelentőségű tulajdonszerzésként mutatta be az üzletet, amely egyszerre növelte az állami vagyont és erősítette a magyar befolyást az energetikában. A Mol-ügylet már előre jelezte, hogy a következő években az energiaellátás lesz az állami tulajdonszerzés egyik központi területe.

Mol: új logó, régi történet (Fotó: NurPhoto/Marcin Golba)

2013-ban következett az újabb nagy üzlet: az állami MVM megvásárolta az E.ON magyarországi földgázkereskedelmi és gáztároló érdekeltségeit. A tranzakcióhoz kapcsolódó jogszabály legfeljebb 875 millió eurós vételárral és a készletekre további legfeljebb 90 milliárd forintos fizetési kötelezettséggel számolt. A gáztárolók stratégiai jelentőségét az azóta eltelt évek energiapiaci válságai kellően világossá tették: egy ország ellátásbiztonságában nemcsak az számít, honnan érkezik a gáz, hanem az is, mekkora készleteket tud saját területén tárolni.

A 2013-ban elindított rezsicsökkentés után a kormány egyre nagyobb figyelmet fordított a lakossági energiaellátás tulajdonosi szerkezetére.

A következő években állami vállalatok sorra szereztek részesedéseket gáz- és áramszolgáltatókban. A folyamat végére a korábban jelentős részben külföldi tulajdonú lakossági áram- és gázpiacon – legalábbis ami az egyetemes szolgáltatást illeti – kizárólagos lett az állami jelenlét.

Zsanától Kardoskútig

A gáztárolók visszavásárlása több ok miatt is jelentős gazdaságpolitikai lépés volt. Az egységek eladásáról 2004-ben, a Gyurcsány-kormány idején állapodott meg a Mol az E.ON-nal, az adásvétel 2006-ban történt meg, a tárolók akkor kerültek külföldi kézbe. A visszavásárlásra csaknem egy évtizedet kellett várni: az E.ON 2013 márciusában írta alá a magyarországi földgázipari érdekeltségeinek eladásáról szóló megállapodást az MVM Magyar Villamos Művek Zrt.-vel. Ezzel az E.ON Földgáz Storage Zrt. és az E.ON Földgáz Trade Zrt. részvényeinek száz százaléka, vagyis a két cég minden vagyontárgya az állami MVM-csoport tulajdonába került, beleértve az E.ON cégének földgázkészletét és a tárolóiban található párnagázt. Az erről szóló szándéknyilatkozatot Orbán Viktor és Johannes Teyssen, az E.ON elnök-vezérigazgatója 2012. november 30-án írta alá. A tranzakció lezárultával ismét hazai társaság üzemeltetésébe került a 2,17 milliárd köbméteres névleges mobilgáz-kapacitású zsanai, a 340 millió köbméteres pusztaedericsi, az 1,64 milliárd köbméteres hajdúszoboszlói, valamint a 280 millió köbméteres kardoskúti földgáztároló. Orbán Viktor 2013 februárjában úgy nyilatkozott, hogy a jövőben az E.ON helyett Magyarország fog tárgyalni az oroszokkal arról, mennyi gázt hoz be, milyen ütemezésben és mennyiért. Hozzátette: elfogadhatatlan volt, hogy a magyar gazdaság működése szempontjából az egyik legfontosabb kérdést olyan szerződés szabályozza, amelyben nincs magyar szereplő. – Minél több eszközünk van – erőművünk, gázvezetékünk, tárolónk, nálunk vannak a szerződések –, annál több lehetősége van a kormánynak a rezsiköltségek csökkentésére – mondta az akkori kormányfő. 

A bankszektorban is bevásárolt az állam

A kilencvenes és kétezres évek elejének modelljében az állam elsősorban szabályozóként próbálta befolyásolni a magántulajdonú közműcégek működését, 2010 után azonban egyre több területen maga is tulajdonossá vált. A két szerep között komoly különbség van: tulajdonosként a kormánynak közvetlenebb befolyása van a vállalati stratégiára, ugyanakkor a beruházási szükségletek, az esetleges veszteségek és a finanszírozási kockázatok is végső soron az államot, illetve az állami cégeket terhelhetik.

Az energetika mellett a bankrendszer jelentette a másik kiemelt területet. Orbán Viktor 2012-ben azt a célt fogalmazta meg, hogy a magyar bankrendszer legalább fele hazai tulajdonba kerüljön. Ezt követően több nagy tranzakció és átszervezés is történt. Az állam szerepet vállalt például a takarékszövetkezeti rendszer átalakításában, majd állami tulajdonba került a Budapest Bank (BB) és az MKB is. A takarékszövetkezeti integráció, az MKB és a BB később annak a bankcsoportnak a kialakításában játszott szerepet, amelyből végül létrejött az MBH Bank. Az állam emellett 2016-ban 15 százalékos részesedést vásárolt az Erste Bank Hungaryban is, miközben az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank szintén 15 százalékot szerzett. Az állam 38,9 milliárd forintot fizetett a csomagért.

A Budapest Bank is állami tulajdonba került (Fotó: Móricz-Sabján Simon)

A bankrendszerbeli pozíciószerzés nyomán azonban az állam több pénzintézetben csak időlegesen lett tulajdonos. Ennek oka részben uniós előírás, részben felek között megállapodás volt. Akárhogy is, a kormány értékesítette az Erste-részesedést az osztrák anyabanknak: a 2016-ban 38,9 milliárdért megvásárolt pakettért 87,5 milliárd forintot kapott. Emellett a Budapest Bank és a MKB Bank is magánkézbe került azzal, hogy az állam az MBH-ban közvetett tulajdont szerzett.

A részletek a folyamat egésze szempontjából mellékesek. A lényeg az, hogy a 2010 utáni kormányzati vagyonpolitika nem kizárólag vásárlásokból állt: az állam egyszerre volt vásárló és – ha gazdaságpolitikai vagy pénzügyi szempontból indokoltnak látta – eladó.

A telekommunikáció is stratégiai terület lett

A távközlésben sokáig három nagy, külföldi hátterű mobilcég határozta meg a magyar piacot, ezen előbb a Telenorban szerzett állami érdekeltség, majd a Vodafone felvásárlása változtatott. A Vodafone Magyarország 2023-as megvásárlása 660 milliárd forintos tranzakció volt. A 4iG leányvállalata, az Antenna Hungária 51 százalékos, az állami Corvinus Nemzetközi Befektetési Zrt. pedig 49 százalékos közvetett tulajdont szerzett. A kormány kifejezetten azzal indokolta az ügyletet, hogy stratégiai ágazatban kíván többségi hazai tulajdont létrehozni. A tulajdonosi viszonyok utóbb tovább alakult, a Vodafone pedig azóta One Magyarország néven működik. Ez a konstrukció egyben azt is mutatta, hogy a magyar tulajdon és az állami tulajdon nem ugyanaz.

A 2010 utáni gazdaságpolitika több esetben nem feltétlenül százszázalékos állami tulajdonra törekedett, hanem arra, hogy hazai állami és magánszereplők együtt kerüljenek meghatározó pozícióba.

A Telenorból, amely utóbb a Yettel nevet kapta, az állam kiszállt.

A kör bezárult Ferihegyen

A 2010 utáni állami tulajdonpolitika szimbolikus csúcspontja alighanem a Budapest Airport visszavásárlása lett. 2024 júniusában, csaknem húsz évvel a privatizáció után a már említett Corvinus és a francia Vinci Airports közösen vásárolta meg a repülőteret működtető társaságot. A magyar állam részesedése 80 százalék, a Vincié 20 százalék lett. A teljes részvényértéket 3,1 milliárd euróban határozták meg, amelyhez a Vinci közlése szerint 1,2 milliárd euró nettó adósság társult. A francia vállalat egyben a repülőtér üzemeltetője lett. Ez már nem egy közepes méretű vállalati ügylet volt, hanem a magyar gazdaságtörténet egyik legnagyobb vállalatfelvásárlása.

És egyben politikai szimbólum.

A repülőtér 2005-ös privatizációját a Fidesz hosszú éveken keresztül hibás döntésnek nevezte, a visszavásárlást ezért az Orbán-kormány nem pusztán üzleti tranzakcióként, hanem stratégiai infrastruktúra visszaszerzéseként értékelte. Azóta a légikikötő forgalma nőtt: a Budapest Airport 2025-ben 19,63 millió utast regisztrált, ami 11,7 százalékkal haladta meg az egy évvel korábbi értéket, és új történelmi rekordot jelentett.

A főfogás

A legnagyobb állami visszavásárlási ügylet kétségkívül a reptéré, pontosabban a repteret üzemeltető cégé volt. A Gyurcsány-kormány 2005 decemberében adta el a Ferihegyi repülőteret üzemeltető Budapest Airport Zrt. 75 százalék mínusz egy szavazatnyi részvénycsomagját, a vevő pedig a brit BAA volt. A vételár 464,5 milliárd forintot tett ki. Másfél évvel később a BAA – a magyar állam beleegyezésével – továbbadta érdekeltségét a 2005-ös privatizációs pályázat második helyezettjének, a Hochtief vezette nemzetközi konzorciumnak, amelyben szingapúri szereplő és kanadai nyugdíjalap is részt vett. A privatizáció 2011 júniusában fejeződött be a 25 százalék plusz egy szavazatnyi állami részesedés 36,6 milliárd forintért került magánkézbe. Egy évtized múlva azonban ellentétes irányú folyamat vette kezdetét: 2021-ben sajtóhírek jelentek meg arról, hogy az állam – magyar magánbefektetők társaságában – visszavásárolná a reptér-üzemeltető céget. A Covid-járvány időszakában az ötlet lekerült a napirendről, ám 2023 őszén a Bloomberg arról írt: négymil­liárd eurós visszavásárlási ajánlatot tett a magyar állam. Decemberben az uniós versenyhatóság áldását adta az ügyletre, amelynek részeként a magyar állam – az egyébként köztulajdonban álló – Corvinus Nemzetközi Befektetési Zrt.-n keresztül 80, míg a Vinci Airports 20 százalék tulajdonrészt szerzett a Budapest Airportban. 

Kapitány máshonnan nézte a reptérvásárlást

Éppen ezért különösen érdekes, amit Kapitány István miniszter mondott 2026 januárjában, amikor még csak a Tisza gazdaságfejlesztési és energetikai felkészülésének vezetőjeként mutatták be. A Shell korábbi globális alelnöke akkor arról beszélt, hogy szerinte az államnak elsősorban az alapvető közszolgáltatások működtetésére kellene koncentrálnia. Úgy fogalmazott:

Nem az az állam dolga, hogy luxusberuházásokra vagy repterekre költse a polgárok pénzét, miközben az alapvető szolgáltatások összeomlanak.

A kijelentés önmagában nyilván nem egyenértékű azzal, hogy a Tisza eladná a Budapest Airport állami tulajdonrészét, de a hozzáállás mindenesetre beszédes. Különösen akkor, ha felidézzük Kapitánynak azt a nézetét is, amely a szabadpiac fontosságáról szól.

Másfélszeresre nőtt az állami vagyon

A 2010 utáni tulajdonpolitika mérlegének elkészítésénél az állami vagyon értékének változását is gyakran idézik. A kormány 2020-ban azt közölte, hogy az állami vagyon nyilvántartási értéke a 2010-es 11 650 milliárd forintról 17 743 mil­liárdra nőtt. Ez akkor 52 százalékos nominális emelkedést jelentett.
Több baloldali gazdasági szakértő természetesen azt hangsúlyozta, hogy a hosszabb időtávú összehasonlítás óvatosságot igényel. A vagyon értékét nemcsak vállalatvásárlások módosítják, hanem beruházások, átértékelések, ingatlanmozgások, jogszabályi változások és értékesítések is. Szerintük ráadásul a forintban kifejezett érték növekedése önmagában nem mutatja meg a vagyon reálértékének változását.

Ezektől a nyilatkozatoktól függetlenül a tendencia vitathatatlan: 2010 után az állam számos stratégiai vállalatban és ágazatban tulajdonosi pozíciót épített ki vagy erősített meg.

A Tisza programja, mint arra bevezetőnkben utaltunk, erre nem ad részletes választ. Az ugyanakkor Magyar Péterék szakértőinek több száz oldalas brosúrája nélkül is tudható, hogy a privatizá­cióról szóló vita könnyen leegyszerűsödik arra a kérdésre, hogy állami vagy magán. Gazdasági szempontból ennél persze jóval több tényező számít. Egy állami vállalat értékesítésénél kérdés az elérhető vételár, a társaság jövőbeni nyereségtermelő képessége, a stratégiai jelentősége, a piaci verseny helyzete és az is, milyen szabályozási eszközök maradnak az állam kezében az eladás után. És talán, ami a leglényegesebb, az esetleges tranzakciókat követően ismét külföldre vándorol-e a profit.

Miként lehetséges, hogy „Mindent elloptak”?

Összességében kijelenthető: a 2010 utáni másfél évtized egyik alapvető gazdasági változása az volt, hogy az állam ismét jelentős vállalati tulajdonossá vált.

Ezen a ponton érdemes felidézni a Tisza kampányának egyik fő állítását, nevezetesen azt, hogy a Fidesz-kormányok mindent elloptak. Ha ez igaz lett volna, nyilván nem tudták volna visszaszerezni a korábban orosz kézre játszott Mol-pakettet, a gáztározókat, a közműszolgáltatókat, a repteret, és nem tudtak volna létrehozni egy magyar bankot és sok egyebet.

A 2026-os kormányváltás egyik legfontosabb kérdése, hogy milyen szerepet szán az új gazdaságpolitika az államnak. Megmarad-e hosszú távon a köztulajdon a stratégiai ágazatokban? Vásárol-e esetleg újabb részesedéseket az állam, vagy bizonyos vállalatoknál ismét a külföldi magántőkének adnak-e nagyobb szerepet? Konkrét tervek még nem ismertek, de az állami beruházásokkal és egyes korábbi nagy értékű beszerzésekkel kapcsolatos Tisza-álláspont alapján nem zárható ki, hogy napirendre kerülhet a 2010 és 2026 között kialakult tulajdonosi modell felülvizsgálata.

Az sem mellékes, hogy a tudottan külföldi segítségével hatalomra került új kormánynak egyáltalán mekkora mozgástere lesz, és külső befolyástól mentesen, önállóan határozhat-e arról, mi marad továbbra is állami tulajdonban és mit adnak el külföldi befektetőknek.

Így tették ki az oroszokat

A Mol több mint ötöde 2009-ben került az orosz Szurgutnyeftegazhoz, miután az osztrák OMV feladta a magyar olajvállalat megszerzésére irányuló terveit. A két évig tartó patthelyzetet végül a második Orbán-kormány zárta le: 2011-ben 1,88 milliárd euróért megvásárolta az orosz társaság teljes Mol-részvénycsomagját. De lássuk a részleteket! A történet az OMV terjeszkedésével kezdődött: az osztrák olajvállalat a 2000-es években jelentős részesedést szerzett a Molban és a két társaság egyesítését szorgalmazta. A Mol vezetése ellenezte a tervet, az Európai Bizottság pedig versenyjogi aggályokat fogalmazott meg. Az OMV 2008-ban végül feladta egyesülési szándékát, és az osztrák vállalat 2009 márciusában 1,4 milliárd euróért eladta 21,2 százalékos Mol-pakettjét a Szurgutnyeftegaznak. Az orosz társaság jelentős prémiumot fizetett a részvényekért, ám tulajdonosi jogait nem tudta teljeskörűen gyakorolni: nem jegyezték be a Mol részvénykönyvébe, így a közgyűlésen sem szavazhatott a részvényeivel. A 2010-ben hivatalba lépő második Orbán-kormány stratégiai kérdésként kezelte az ügy rendezését, és tárgyalásokat kezdett az orosz társasággal. A megállapodást 2011 májusában jelentették be: a magyar állam 1,88 milliárd euróért megvásárolta a 21,2 százalékos Mol-pakettet. A vételárat a korábban lehívott IMF-hitelből finanszírozták. A tranzakció 2011 júliusában zárult le, ezzel a Szurgutnyeftegaz kiszállt a Molból, a részvénycsomag pedig ismét magyar állami tulajdonba került. A kormány a lépést az energiabiztonság erősítésével és a stratégiai állami tulajdon növelésével indokolta. A Mol-pakett megszerzése a 2010 után kibontakozó állami tulajdonszerzési politika egyik első jelentős ügylete lett.