Bihon Győző: festő drónnal és Google Earth-szel

A provokatív politikusportréktól a különleges tájképfestészetig. Interjú Bihon Győzővel.

– Ma ismét divat lett politikusokat művészi és nem propagandisztikus célból megfesteni, de talán nem túlzás azt állítani, ennek az irányzatnak ön az egyik hazai úttörője még a nyolcvanas évekből. Honnan jött akkor ez a késztetés?
– Mindig is nagyon szerettem portrét és fejet rajzolni. Egyszer láttam a rajzszakkör termében felvonulási transzparenseket Kádár János, Losonczi Pál, Aczél György, Lázár György arcképével. Izgattak ezek a politikus fejek, mert tabunak számítottak. Gondoltam egyet, és bementem a Szikra Lapnyomdához, ahonnan sok-sok példányt szereztem azzal a céllal, hogy a fejeket szabadon alakítva karikatúrákat, groteszk montázsokat készítsek belőlük. Alapvetően játszani szerettem volna, de az is igaz, hogy kapcsolódott a témához egy negatív élményem is. Tizenhét éves koromban az aktuális választásfélén megfogtam egy ilyen utcára kitett választási transzparenst és pár méterrel odébb raktam. Pechemre meglátott egy rendőr, megkérdezte, mit csinálok, majd kaptam egy hatalmas pofont. Ez 1976 körül történt, és amikor a nyolcvanas években ismét megláttam ezeket a transzparenseket, valamiféle érzelmi töltettel közeledtem hozzájuk.

– Milyen visszhangja volt ezeknek a képeknek akkor?
– Az 1986-as nagy kipakoláson raktam ki ezeket a képeket, s utólag kiderült, ezért nem mehettem át nappali képzésre. Beadtam a jelentkezési lapomat Bécsbe a következő évben, ahol Arnuf Rainer azt mondta, figyelj, te egy kész művész vagy, ezért nem veszlek fel. Szerencsére egy másik tanárnő észrevette, hogy el vagyok keseredve, és soron kívül felvettek egy másik bécsi főiskolára Adolf Frohner osztályába. Ott egyébként érdekes módon azt éreztem, túlzottan becsomagolt nekem ez a város, úgyhogy vissza is tértem Magyarországra, és éppen akkor vettek fel a Fiatal Művészek Stúdiójába, amikor már küszöbön állt a rendszerváltás. Ennek nagyon örültem, mivel apámat 1956 után börtönbe zárták, és csak úgy tudott végleg szabadulni, hogy anyám elintézte, hogy elmegyógyintézetbe kerüljön. Ezt a szorongást, félelmet magammal hordozom egyébként a mai napig.

– Miért éppen Jeszenkszky Géza, Horváth Balázs vagy Torgyán József vált modelljévé később, a kétezres évek során?
– Egy ismert galériás 2001-ben meglátogatott a műtermemben, megnézte a munkáimat. Akkoriban a mikrochip állt a képeim középpontjában, annak tagolása, textúrája. Ezek nem érdekelték, viszont a politikusportrékat ábrázoló képek a sarokban magukra vonták a figyelmét. Azt mondta, hogy én magából akkor tudok nagyon jó nevű festőt csinálni, ha az alapján a névsor alapján fest politikus portrékat, amit én leadok magának. Fél évig dolgoztam ezekkel a nevekkel, de voltak olyanok is, akiket nem vállaltam, például Orbán Viktort és Kövér Lászlót. Egy generációba tartozom a Fidesz alapítóival, és annak idején is úgy gondoltam, hogy értéket hoztak a magyar politikába. Jeszenszkyben viszont találtam komikus vonásokat, ahogy Torgyánban is. A Medgyessy-portrémon az egykori miniszterelnök fél arca árnyékban maradt, és a kép keletkezése után nem sokkal robbant ki a D–209 botrány. De nem gondolok vissza jó szívvel erre az időszakra, mivel végül anyagilag sem érte meg ez a munka.

– És mit szólt, amikor Nagy Kriszta Tereskova Orbán Viktort ábrázoló képeivel ismét felhívta a figyelmet az ebben a témában rejlő lehetőségekre?
– Én Tereskovát nagyon jó művésznek tartom, aki a nőiességét is ki tudja használni. És jó üzletember is. Ezek a munkák is nagyon szépen meg vannak csinálva, de ahogy ő elutasítva és hátrálva rajongja körül Orbánt, az fantasztikus. Viszont szerintem ma nincs igazán tétje a politikus portrék készítésének, szemben azzal az időszakkal, amikor ez még tiltott volt.

– Mostani munkáin viszont egészen másé a főszerep, hiszen madártávlatból fest tájképeket. Honnan ez a váltás?
– 2006-ban egy műgyűjtő jóvoltából kint voltam két hónapig Olaszországban. Amikor hazajöttem, éreztem, hogy meg fogok újulni. Korábban egy francia műgyűjtő azt mondta a képeimet látva, hogy „magyar színek”. Ezt akkor nem értettem, de igaza volt, hiszen az utolsó száz évben szinte az összes magyar festő úgy alkotott, hogy a fehéret meg a feketét minden más színbe belekeverte, amitől szürkébbé váltak. Amilyen a Himnuszunk és a történelmünk, olyanná vált a festészetünk is. Úgy érzem, hogy ezt sikerült ledobnom magamról Olaszország segítségével. A változás másik mozgatórugója annak felidézése volt, hogy gyerekként mennyire szerettem a térképeket. Így találtam rá a felülről festett tájak témájára, de igazából már a főiskolán is úgy festettem aktokat, hogy felmásztam egy létrára, és abból a nézőpontból örökítettem meg őket. Egy XXI. századi festőnek nagyon nagy lehetőség, hogy a legapróbb részletek is hozzáférhetők a különböző számítógépes programok segítségével.

– Hogyan lett egy drón tulajdonosa?
– Volt egy tanítványom, akinek a bátyja sárkányrepülőzik, és azt mondta, felvisz magával. De be kell vallanom, nem voltam elég bátor, viszont nagyon izgatott, hogy milyen lehet felülről a tájat vizsgálni. Aztán egyre ismertebbé váltak a drónok, és ezáltal egyre olcsóbbá is, úgyhogy félretett pénzemből én is vettem egyet. A másik fontos munkaeszközöm a Google Earth, amivel nagyobb területeket is meg lehet nézni, szemben a drónnal, ami csak kisebb részletekről tud képet készíteni. Nagyon izgatnak a szakrális helyek, olyan tájelemek, városok szerkezetei, amelyeknek ilyen kötődése van, például Fatima, Lourdes, Medjugorje vagy a tibeti Lhásza.