Jonathan Franzen és a nagy amerikai regény mítosza

Bret Easton Ellis szerint generációjának legjobb írója Jonathan Franzen, aki még véletlenül sem udvariaskodik írásaiban. Mivel szeretünk hinni a saját szemünknek, újra elővettük Franzen könyveit.

Jonathan Franzen igazi nagyágyú. Erről már sokan sok mindent írtak itthon is, így itt csak jelezném, hogy a következőkben bírálni kívánt szövegek alkotója a kortárs amerikai irodalom egyik legünnepeltebb sztárja. Ebből nem következik semmi, de tény. Könyvei közül magyarul előbb a megírás időpontját tekintve későbbi regény, a Szabadság jelent meg tavaly tavasszal, majd karácsonyra kijött a Javítások is. A két szöveg tematikai és retorikai összefüggései lehetővé teszik, hogy bizonyos jegyekre fókuszálva egy recenzióban tárgyaljuk őket. Annál is inkább, mert mindkét mű egy-egy diszfunkcionális család életét bemutatva jut valamilyen végkövetkeztetésre.

A Javítások családja, ahogy minden kritikus igyekszik rögzíteni, a tipikus amerikai család. Ez a tipikusság azonban inkább csak a megúszás eszköze. Ha találkozunk egy szöveggel, ami egy szétszóródott család tagjainak történetét meséli el, akik különböző pozícióba kerülve ábrázolják a társadalmi mobilitás és érvényesülés általános lehetőségeit, akkor rögtön tipikusnak nevezzük el. Így nem kell bajlódni a különös, egyéni vonásokat viselő karakterek és az általunk tipikusnak gondolt világ közti feszültség problémájával.

A regényben szereplő, öttagú Lambert család története alkalmas lenne arra, hogy szélesebb társadalmi összefüggésbe helyezzük, ám a karakterek sajnos oly annyira kevéssé egyediek, hogy ezt mégsem tesszük meg jó szívvel. Franzen szereplőiben nincs élet, hiába lehetnének tipikus amerikai család, saját jellem híján képtelenek a valóság illúzióját kelteni, szövegízűek maradnak mindvégig. Így hiteltelenné válik a környezet is. Mintha minden csak az ábrázolás kedvéért kerülne a képbe, és nem a folyamatosan sulykolt valóság megjelenítése miatt.

Egyedül talán az önző, kicsinyes szempontjait a saját leegyszerűsített világában már-már végső igazságként felfogó anya, Enid Lambert mutat életjeleket. Az ő sértődöttsége és butasága valódi emberi gyengeségként tűnik fel, de a folyamatos interakciókban gyakran ez is elvész. Talán bennem van a hiba, hiszen minden kritikus odáig volt a remekül megrajzolt karakterektől, de számomra, néhány kivételtől eltekintve, a szereplők valószerűtlensége hiteltelenné teszi még a legerősebbnek szánt jelenetet is. Az apa tragédiája például remekül szimbolizálná az egymásért felelősséget vállaló emberek bukásra ítélt életét, ha elhihetnénk, hogy így valóban megtörténhet.

Különös, és talán bizonyító erejű, hogy a szöveg akkor lendül meg igazán, ha az értelmezésből kivesszük az embereket. Ha csak a javítások közgazdaságtani vagy ideológiai fogalmára koncentrálunk, az elüzletiesedett, értékeit vesztett világ kliséi mögött fel tud mutatni valami valóban érvényeset a regény. Elég csak a gazdasági válság előrejelzésére gondolnunk. Csakhogy a tézis szereplők nélkül élvezhetetlen, de sajnos ebben az esetben éppen a szereplők rontják tovább a helyzetet.

Franzen ugyan becsülettel felhasznál mindent, hogy elhitesse velünk: egy amerikai történetbe csöppentünk. A kertvárosi idilltől a kelet-európai terrorig rengeteg mindent a nyakunkba önt, de minél több az infó, annál kevesebb a hitelesség. Az apa Parkinson-kóros; az anya családfüggő; Gary, a legidősebb gyerek a jómód fenntartása közben elidegenedett mindenkitől, elsősorban a saját családjától; Denise, az apa és így voltaképpen az egész család tragédiájának okozója, jól menő éttermek séfje, ám képtelen normális kapcsolatot kialakítani az emberekkel; és végül Chip, a paródiába hajlóan erős vonalakkal megrajzolt bölcsész, aki egészen Litvániáig megy, hogy önmagára leljen. Pénzhajszolás, gyógyszergyárak, szabadalmi trükkök, éttermek, párkapcsolat, elidegenedés, kisváros, megannyi hívószó, és mégis milyen kevés lényeges mondanivaló.

Hogy mi a valódi probléma a Javításokkal, akkor derül ki igazán, ha a kezünkbe vesszük Franzen itt korábban már véleményezett másik regényét, a Szabadságot. Amíg az előző könyve a szeptember 11-i események előtti világban íródott, a Szabadság már túl van mindenen, ami meghatározta eddig a 21. századot. A terror, a háborúk, a válság hatására ez a szöveg már másként kiábrándult. És talán éppen ennek köszönhető, hogy az elbeszélő látószöge is beszűkült, nem kíván már mindent egyből befogadni és szövegbe foglalni. A Szabadság sokkal apróbb dolgokra koncentrál, az élet mikroszintjéről indul, és ennek köszönhetően képes még a legnagyobb társadalmi problémák is hitelesebbnek tűnnek.

A regény központjába ezúttal is egy család története került. Berglundék fokozatosan felépített tragédiája azonban, a Javítások didaktikus párhuzamrendszerével ellentétben itt kizárólag a családra tartozik. Semmi nem akar többnek látszani önmagánál. A szülők és az apa legjobb barátjának háromszögét a vágy, az érzések hiányát elfogadással leplező igyekezet és a gyűlölet összjátéka teszi valószerűvé. Nincs benne más, csak az önmagukat elveszítő emberek hűtlensége. Innen indulunk és ide érkezünk. Vagyis van egy origó, ami képes elhitetni velünk, hogy a továbbiakban ránk borított ideológia akár egy valódi ember problémáinak magyarázata is lehet. Hogy végül mégsem így lesz, az már más kérdés.

A Szabadság szintén tézisregény. Nem túl izgalmas, nem kimondottan eredeti, de legalább nem olyan bosszantóan hanyag és felszínes, mint a Javítások. Franzen ebben a regényében már képes karakterekhez kötni a gondolatait. Amelyek jórészt egyetlen téma körött forognak. Elérhető-e az egyén szabadsága a társadalom, vagyis mindenki más szabadságának tiszteletben tartásával, nem éppen az erre való törekvés akadályozza a másikat saját céljai elérésében? Hogyan élhetünk szabadon, ha a szabadság a másik korlátozását jelenti?

Patty Berglund, az anya (és feleség), pszichiátere biztatására, terápiás céllal sorra veszi az általa és a családja által elkövetett hibákat. Naplója alkotja a regény szinte egészét, amely így szöveggé válik a szövegben, ráadásul ez a napló szolgál bizonyítékul Walter, a férj számára a felesége hűtlenségére, valamint a hamis alapokra épített életük folytathatatlanságára. Ez a többrétegű narráció, amely sokszor csak kötelező posztmodern húzásnak tűnik, a Szabadság esetében kimondottan üdítően hat. Hiszen ezzel a gesztussal Franzen elismeri, hogy nem lehet mindent megragadni, még a szöveg alkotója sem uralhatja a teljes univerzumot. A mindenható elbeszélő valószínűleg alkalmatlan arra, hogy érvényes kijelentéseket tegyen arról a korról, amiben jelenleg élünk.

Berglundék mindannyian a személyes boldogságot keresik, ami a szöveg terében egyet jelent a vágyképek hajszolásával és a folyamatos kiábrándulással, hiszen a boldogság éppen az elérhetetlensége miatt válik nélkülözhetetlenné számukra. Tisztában vannak vele, hogy mit kéne tenniük, mégis egészen másként cselekednek. A környezetvédő apa, miközben egy madárfajt próbál megvédelmezni, tönkretesz mindent a poszátákon kívül; Joey, a fiú, a liberális család fekete báránya, jobboldali hadiszállítóként egy óriási csalás elkövetőjévé válik, holott csak függetlenedni akart az apjától; Patty miközben saját szabadságát a boldogság elérésben jelöli meg, megcsalja Waltert, a férfi legjobb barátjával, a rockzenész Richard Katz-cal, és így visszamenőleg cáfolja meg közös életük értelmét.

A történések logikája mentén eljutunk ahhoz az állításhoz, hogy nem létezhet egyszerre személyes és társadalmi szabadság. Akármerre indulunk, biztos, hogy beleütközünk valaki másba. A szabadság nagy amerikai mítosza így sok apró töredékre hullik szét. Ahogy nem létezhet mindent magába fogadó szöveg, úgy nem találhatunk rá a szabadság tökéletes boldogságot biztosító állapotára sem. Hiába vannak világmegváltó terveink, a hatókörünk túlságosan is emberi, így minden cél, minden tett korlátozott marad, a megvalósítás pedig szükségszerűen hibás.

A Szabadság legfőbb erénye, hogy visszavesz a Javítások mindent láttatni kívánó elbeszélői felfuvalkodottságából. Itt nem teszi ki mindenhova a szerző a „megtörtént események alapján” cetlit, és el is éri vele a célját, Berglundék lényegesen hitelesebb családnak látszanak Lambertéknál. Csakhogy ennek nagy ára van. Franzen a Szabadságban ugyanis nem csak az elbeszélő gőgjét korlátozza, de a szereplőit is. Vagyis jó előre kijelöli számukra, hogy abban a végtelenül ideologikus világban, amit a szöveg megalkot, ki meddig mehet el.

Ezzel kontroll alatt tartja ugyan a regényt, de le is mond a valóság teljes megjelenítéséről. Pontosabban annak csak egy nagyon kis szeletére koncentrál. Mintha egy hatalmas táblakép apró részleteit emelné ki, és húzná körbe sötét filccel: erre gondoltam, ezt akartam ábrázolni. És mivel ezt az igényét be is jelenti a regény szinte minden oldalán, a korlátozás előnyből komoly hátránnyá lesz. A legnagyobb erény az írói fogyatékosság bizonyítékává válik: Franzen, a szereplőihez hasonlóan csupán kis részleteket képes megragadni a nagy egészből, mégis a teljes képre vágyik.

Világosabbá válik, hogy pontosan mi is a problémám Franzen regényeivel, ha előveszik John Updike Nyúl-tetralógiáját (a lezáró ötödik kisregényt ne!). Updike nem akarta túlírni a valóságot (mint a Javítások), de nem is korlátozta a szereplőit, hogy valamiféle ideológiába préselje őket (mint a Szabadság). Egyszerűen megalkotott egy szereplőt, Harry „Nyúl” Angstromot, aki, ha szembe jött volna az utcán, egyik olvasója sem lepődött volna meg rajta. Nyúl élt, nem azért, hogy bemutasson, ábrázoljon, absztraháljon valamit, egyszerűen élt, és mi, az olvasók elhittük, hogy ez az amerikai élet. Berglundék és Lamberték azért keletkeztek, hogy elhiggyük, hogy ők valóban élnek. Hogy az ábrázolt világ a valóság, és ez a jelenlegi amerikai élet.

De Franzen szereplői, akármennyire is akarja a szerző, sosem jöhetnek szembe velünk az utcán.

(Jonathan Franzen: Javítások, fordította Bart István, Európa, 2012, 632 oldal, 4500 forint; Jonathan Franzen: Szabadság, fordította Bart István, Európa, 2012, 640 oldal, 4500 forint)