Jonathan Franzen igazi különc, a híre megelőzte a könyvei magyar megjelenését. A siker első hullámát (a kétezres évek elején) rögtön arra használta fel az amerikai szerző, hogy csúnyán összekapjon Oprah Winfrey-vel: fanyalogva fogadta a televíziós csillag könyvklubjába szóló meghívást, és célzott rá, hogy a nagyasszony által képviselt irányt túl populárisnak tartja. Más különcségei is ismertek: az internetet például ellenségének tartja, főleg akkor, ha éppen regényt ír – szerinte kizárja egymást a kettő. A közösségi portálok iránti utálatát pedig soha nem igyekezett titkolni. Kritizálja a fogyasztói társadalmat, Amerika társadalmi-morális állapotát, Európáról pedig úgy vélekedett, hogy már régóta nem a demokráciáról szól a kontinens története: a szálakat bankárok mozgatják, miközben az istenadta nép leginkább a fogyasztással van elfoglalva.
Jonathan Franzen
Fotó: Hector Gurrero / AFP
Első nagy sikerű, Javítások című regénye 2012 végén jelent meg Magyarországon, Amerikában pedig napokkal a 2001 szeptember 11-i tragikus események előtt. Sokan az ezt követő kiábrándultság leghűbb tükrének tartották a regényt. A kilenc évvel később megjelent Szabadságot Barack Obama elnök már a megjelenés előtt olvasta. Jonathan Franzen a Time magazin címlapjára is felkerült, ami íróval nagyon ritkán fordul elő, különösen mostanában, amikor az amerikai illetékesek leginkább riadtan vizsgálják az olvasáskultúrát, vagy annak hiányát. Franzen egyébként az e-könyvet is utálja, nem tartja eléggé maradandónak. Ez nem is olyan meglepő, elég csak arra a nemrégiben nagy port kavart esetre gondolni, amikor George Orwell két regénye egyszerűen eltűnt a digitális könyvet megvásárlók e-könyv olvasójáról. A korábban eladott e-könyveket a webáruház szívta vissza, miután rájött, hogy hibát vétett a szerzői jogokkal kapcsolatban. (Később elismerték, hogy a törlés nem volt jó ötlet.) Egy valódi könyv, mondja Franzen, ezzel szemben tíz év után is pont ugyanolyan jó lesz, nem szorul cserére és frissítésre. Szerinte nem csoda, hogy a kapitalizmus nem barátja ennek a könyvformának. A technikai vívmányokat csípőből elutasító íróval persze lehet vitatkozni, már csak azért is, mert a kortárs fejleményektől való radikális elfordulás nem sokszor bizonyult előremutató stratégiának a történelem során. Ráadásul Franzen minden különcségével együtt (részben talán éppen ezek miatt) maga is a celeblét határát súrolja, ami érdekesen árnyalja a képet a szerző és a kor viszonyáról. Később egyébként úgy döntött Franzen, hogy miután évekig egy sötét szobában írta a nagy amerikai regényt, leszáll az elefántcsonttoronyból. Kibékült Oprah Winfrey-vel, talán még a Facebookra is regisztrált.
Az amerikai siker nem csak a többmilliós eladási példányszámokban, hanem a hazai kritikákban és a kortársak visszajelzéseiben is testet öltött, az európai kritikusoknak azonban már nem mindegyike volt elragadtatva a Javításoktól. Az „amerikai regény” tipikus jegyeivel kapcsolatos fanyalgáson túl felhívták a figyelmet, hogy a szerző néha túl nagy fába vágja a fejszéjét (például a Javításoknak abban a jelenetében, amikor Alfredot hosszú oldalakon keresztül kísérti álmában egy darab ürülék), és hogy a művei terjedelmesebbek, mint amennyire mélyek. A Szabadság kapcsán már sokkal gyakrabban felmerült, hogy nagy regény született. A kötet még tavasszal jelent meg Magyarországon (jó fél évvel megelőzve a kilenc esztendővel korábban született Javításokat), a kötetről szóló recenziónk itt olvasható.
Ha nem is ad annyira árnyalt képet kora teljességéről, mint a vele kapcsolatban többször emlegetett Thomas Mann vagy éppen Tolsztoj, Jonathan Franzen mégis érzékeny és intelligens szerző, és legalább felmutat valamit a kor alapkérdéseiből. A család válsága, amelyet mindkét regény boncolgat, csak tünete az általános elveszettségnek. A szabadság külső feltételei adottak, a szereplők mégis saját félresiklott gondolkodásuk rabságában élnek: szeretnék megvalósítani az amerikai álmot, mintaszerű háziasszonnyá, megbecsült polgárrá, sikeres forgatókönyvíróvá válni, de a szerző is érzékelteti ezeknek a próbálkozásoknak a pótcselekvés jellegét – a Szabadságban kevesebb, a Javításokban több iróniával. És ha valamelyik szereplő tudni véli, mire is vágyik igazán, ennek akadályát a másik emberben fedezi fel – hovatovább mást sem jelentenek a családtagok, mint akadályt –, a felgyülemlett frusztrációt pedig egymáson töltik ki a szereplők. A sötét összképen Jonathan Franzen humorán kívül az enyhít a legtöbbet, hogy minden félresiklott sorsot hitelesen, nagy empátiával és ítélkezés nélkül ábrázol. A kínos kérdésekkel való szembenézés pedig akár a változtatás reményével is kecsegtethet.
