Az eltűnő értékek sorába a magyar agár is illik, hiszen a fajta már többször a kihalás szélére került. Jobbára azért, mert megszűnt az az életforma, amelybe az agár beleillett. „Az agár különleges, arisztokratikus állat. Óriási térre és különleges gondozásra van szüksége, ami rengeteg pénzbe kerül. Ma alig akad valaki, aki ezt megengedhetné magának. Külföldön az agárversenyek kegyetlen üzletté váltak. Előfordult, hogy egy verseny elmaradása miatt tucatnyi agarat felakasztottak, mert a haszon kútba esett, és nem akartak már többet költeni a tartásukra” – meséli Éberling Anikó.
Az agarakkal azt próbálta megfogalmazni, hogy szerinte milyen érzés magyarnak lenni. Biztos benne, hogy a közhangulat is hatással volt a feszültséggel teli képekre, amelyek éppen ezen a nyáron, a migrációs válság tetőpontján készültek. „Legjobban a Magyarországhoz is kötődő agarakkal tudtam megfogalmazni, hogy mit jelent számomra a magyarság. Az örökös, megfeszített küzdéssel, amit az elérhetetlen műnyúlért folytatnak” – mondja a festő. A műnyúl a társadalom többsége számára lehet például az egzisztenciális biztonság, a szakmai-anyagi boldogulás, vagy az, hogy néha a leghétköznapibb dolgok elintézése is igazi tortúrával járhat.
Éberling Anikó szerint az is fontos, hogy a művész foglalkozzon a közvetlen környezetével. Ez a mikrovilág az ő számára Ferencváros. Most megfestette a víztornyokat, amelyeket mindennap lát. A két ferencvárosi torony közül az egyik a sertésvágóhíd, a másik a marhavágóhíd tornya volt. „Mindennap csodálom őket. Részletgazdag, gyönyörű épületek, a múltat idézik, amikor az anyagokra és a részletekre odafigyelve dolgoztak, megadva a tiszteletet a tárgyaknak és az épületeknek. A sertésvágóhíd tornya körül az épületeket már elbontották, egyedül magasodik egy üres mezőn, mint valami mementó.”
„Keserü Ilona festőművész mondta nekünk még az egyetemen, hogy sok művésznél azt a hibát látja, hogy az alapanyagot nem a környezetéből szerzi. Helyette drága, nehezen megszerezhető, nemritkán távoli tájakról származó anyagokhoz nyúl.” Éberling Anikó azóta is próbál arra törekedni, hogy ne csak a témákat, az anyagokat is a közvetlen környezetéből szerezze meg.
Korábban készített már festményeket a kerületben talált ablakkeretek felhasználásával. A sertésvágóhíd tornyánál egy régi ágykeretre feszítette ki a vásznat, a marhavágóhíd tornyát a torony alatt talált ajtóra festette meg. Az egyik magyar agár pedig az édesanyja egykori sufniajtaján tűnik fel, mint egy látomás.
A helyi kötődés akkor is fontos neki, ha művészetszervezésen, a közönség elérésén gondolkodik. Gyakorló tanárként úgy véli, hogy az iskolában rajzolással töltött idő nevetségesen kevés: ennyi idő alatt nem lehet megismertetni a diákokat a képzőművészettel úgy, hogy az később része legyen az életüknek. Legújabb terve egy nyitott műhely program, most erről egyeztet az önkormányzattal: a kerület üresen álló ingatlanaiba műtermeket telepítene, ahol bárki meglátogathatná a művészeket, és különböző kreatív programokat is rendeznének.
