– Az Értéktár program múlt heti sajtótájékoztatóján Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója nemzeti érdeknek nevezte a műalkotások megvételét. Miért fontos, hogy milliárdokat költsön a Magyar Nemzeti Bank (MNB) műkincsekre?
– Magyarországon nincs, és jó ideje nem is volt olyan vagyonos mecénás, aki felvállalta volna a nemzeti kultúra ilyetén gyarapítását. Ezért is teszünk eleget örömmel e feladatnak, sok más európai ország központi bankjához hasonlóan. Az eddig terítékre került műtárgyak a magyar művészet olyan elemei, amelyeknek itthon a helyük, méghozzá úgy, hogy lehetőleg a jövőben se mozduljanak el innen. Az Értéktár program mögött az a gondolat húzódik meg tehát, hogy komoly pénzügyi eszközökkel álljunk egy kezdeményezés mögé, amely lehetőséget nyújt a közgyűjteményeknek arra, hogy a legértékesebb műalkotásokat bemutathassák a nagyközönségnek. Hatalmas veszteségek érték a magyar műkincsvagyont a történelem korábbi periódusaiban. A trianoni békeszerződés, a magyar nagypolgári zsidóság üldöztetése a vészkorszakban, vagy a műkincsgyűjtő szenvedélyéről méltán híres szovjet hadsereg felbecsülhetetlen károkat okozott az országnak. A programban a vásárlásra fordított pénz kivételes lehetőség arra, hogy hazahozzuk a külföldre került műkincseket, a hazánk területén található alkotásokat pedig itthon tartsuk. Ez rendkívül fontos nekünk és a program mellett működő testület tagjainak, hiszen nem mindegy, hogy a költségvetésben szereplő néhány tucat millió forint áll rendelkezésre, vagy olyan összeg, amely komoly beszerzéseket tesz lehetővé. Ebben a folyamatban azonban én csupán közvetítő vagyok. Művészettörténeti vagy értékbeli ítéletet így természetesen nem hozok. A jelenlegi hatályos joganyag mentén dolgozom, ezért nincs helye olyan alkuknak, amelyek a civil életben működhetnek, és amelyek az elmúlt hetek, hónapok híreit uralták.
– Az európai központi bankok gyűjteményeinek példáját említette az imént. Róna Péter, a jegybank felügyelőbizottságának korábbi tagja a Hír TV műsorában azonban tiltott monetáris finanszírozásnak nevezte a műkincsvásárlást. Mi az igazság?
– Az európai országok központi bankjainak igen komoly műkincsvagyonuk van, ez tény. Monetáris finanszírozásnak pedig azt nevezzük, amikor a jegybank a költségvetéssel kapcsolatba hozható intézmények helyett – vagy azok mellett – műtárgyakat vásárol, és azokat odaajándékozza ezeknek az intézményeknek. Ez valóban felkeltheti a tiltott monetáris finanszírozás gyanúját az Európai Központi Bankban (EKB), ami vizsgálatot vonhat maga után. Esetünkben azonban másról van szó, Róna Péter tehát téved. A vásárlásokkal a műkincsek az MNB tulajdonába kerülnek. Ám mivel a cél az, hogy az alkotások a magyar kultúrkincs részévé váljanak, a jegybank a megfelelő szakmúzeumokkal letéti szerződést köt, amelynek maximális időtartama öt év lehet. Tiziano Mária gyermekével és Szent Pállal című képét tehát öt évre a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galériában állítják ki, ami azonban nem jelenti azt, hogy a festmény a múzeum tulajdonába kerülne. A műkincseket időről időre más múzeumokban helyezzük letétbe azért, hogy országszerte láthatóvá, elérhetővé váljanak. Lesznek kivételek természetesen, mint például a Munkácsy-trilógia, amelyet nem utaztathatunk. Az újlipótvárosi zsidó hentesmester, Kövesi István Titkos gyűjteménye pedig külön helyet kap a miskolci Herman Ottó Múzeumban, amit nagyon fontos dolognak tartok. A vásárlások tehát nem minősülnek monetáris finanszírozásnak. De hangsúlyozom, Róna Péterrel nem állok vitában e kérdésben, hiszen nem ő dönti el, mi a monetáris finanszírozás, és mi nem az. Ha az EKB úgy látja jónak, vizsgálatot indít, és akkor természetesen az MNB teljes apparátusa rendelkezésükre áll, hogy tisztázhassuk a vitás kérdéseket.
– Több kritika fogalmazódott meg a vásárlásokkal, illetve az azok körüli információhiánnyal kapcsolatban. Hogy működik a gyakorlatban az Értéktár program?
– Szerencsés volna, ha a közvélemény megbízna a magyar állami tisztségviselőkben annyira, hogy elfogadják: mi tisztességesen bonyolítjuk le ezeket a kényes, nagy értékű, és semmiképpen sem egyéni érdekeket szolgáló üzleteket. Az Értéktár program e tekintetben minden kritikát kiáll. Kezdjük azzal, hogy minden országos közgyűjteménynek komoly listái vannak arról, hogy mely műkincsek váltak eladóvá, és melyeket lenne jó megszerezni. A vételi folyamat azzal indul, hogy a tulajdonos deklarálja eladási szándékát. Ezt az illető gyűjtemény elfogadja, és a legtöbb esetben egy vásárlási bizottság elbírálja a lehetséges szerzeményezést különféle szempontok szerint. Ezután elindulnak a szakmai beszélgetések, amelyek idevezetnek az irodámba, ahol az Értéktár program testületi tagjai döntenek a műkincs megvásárlásáról, amelyről én előterjesztést írok az MNB igazgatóságának. Az ő beleegyezésük után veheti kezdetét a szerzeményezési eljárás, amely sokszor hosszú hónapokat vesz igénybe. Ahogy ez talán érzékelhető, mindvégig a jogszabály által meghatározott folyamat szerint dolgozunk.
Az interjú a következő oldalon folytatódik.
---- Oldal címe ----
– Pákh Imre, a Golgota című Munkácsy-kép amerikai–magyar tulajdonosa ezt többször vitatta. Állítása szerint az állam zsarolással igyekszik megszerezni tőle a festményt.
– Mindegy, mit állít Pákh Imre, a fent említett jogszabályi keretek vonatkoznak a Golgota megvásárlására is. A tavaly júliusban kiegészített 2007-es jogszabály szerint állapítottuk meg a becsértéket. Hangsúlyozom, az Értéktár programban nincs helye alkudozásnak. Sem én, sem az eladó nincs abban a helyzetben, hogy alkuba bocsátkozzunk. Mi megtettük az ajánlatunkat, ezek után nem tehetünk mást, mint hogy várunk a tulajdonos válaszára. Amely általában hetente változik. Legújabban most hétfőn jelentette be, hogy az általa kiválasztott, független szakértők értékbecslése alapján akár kétmillió dollárért is eladná a Golgotát. Erre nem is reagálok. Ha megtenném, lerombolnám az MNB hitelét, a magyar jogrendszer és igazságszolgáltatás hitelét, illetve a magyar múzeumi szakma hitelét. Nem mehetünk bele piaci alkudozásba. Ugyanakkor elképesztőnek tartom, hogy Pákh Imre a magyar kormányt, a jegybankot és az értékbecslő szakmát is zsarolással, csalással vádolja. Arról beszél, hogy az őssejtügyben ellene hozott ítélet egy koncepciós per része. Lehet, hogy ez Amerikában elfogadható, de Európában felettébb különös, ha valaki egy, már-már szakrális jelentőségű műről a magyar bulvársajtóban alkudozik, és feltételeket szab a magyar államnak, miközben folyamatosan gyalázkodik.
– A Golgota jelenleg a debreceni Déri Múzeumban látható, a védetté nyilvánítási eljárás folyamatban van, vagyis Pákh Imre az országból nem viheti ki a festményt. De mi történik, ha a megegyezés hiányában úgy dönt, hogy mégis leveteti a képet a múzeum faláról?
– Ehhez sem lenne joga. A védettségi okirat, amely hatósági rendelkezés, komoly feltételeket szab a tulajdonosnak, hogy mit tehet meg és mit nem a műtárggyal. Ez a szabályozás nem teszi lehetővé, hogy Pákh Imre csak úgy levegye a falról a képet. Azt se felejtsük el, amikor a képet hazaszállították Bécsből, a festmény komoly károkat szenvedett; a restaurátor csoport vezetője, Szentkirályi Miklós a jelentésében akkor azt írta, hogy a Golgota még egy feltekerést nem bírna ki. Arról nem is beszélve, hogy hova tenne egy ekkora művet. Az újra és újra belengetett vevőkről pedig, akik Pákh Imre állítása szerint élénken érdeklődnek Munkácsy alkotása iránt, semmit sem tudni, vásárlási nyilatkozatukat senki nem látta. A tulajdonosnak azonban jól jönnek ezek a figyelemre méltó ajánlatok, hiszen így próbálja felsrófolni a kép árát. Tárgyalási módszere azonban nem sokban különbözik a piaci árusok alkudozási technikáitól.
– Baán László korábban úgy fogalmazott, csak egy kis küzdelemről van szó Pákh Imre és a jegybank között, de a megállapodás mindenképpen létrejön. Ön is így látja?
– Az én oldalamról nagyon egyszerű a dolog, hiszen csak a hatályos jogszabályok alapján dönthetek. Nem találhatom ki, hogy többet adok a képért, és paradox módon, kétmillió dollárban sem állapodhatok meg a tulajdonossal, mivel tartanom kell magam az értékbecslők által kijelölt 5,5-6 millió dolláros árhoz. Egyetlen megoldást tudok tehát elképzelni: Pákh Imre ezen az áron eladja a képet. De hangsúlyozom, csak akkor, ha hitelt érdemlően tudja bizonyítani, hogy a festmény az ő tulajdonában van, és leteszi mellé a Golgota társtulajdonosának, vagyis a feleségének a beleegyező nyilatkozatát. Korábban ugyanis Pákh Imre elfelejtett tájékoztatni minket arról, hogy nem egyedüli tulajdonosa a festménynek. Erről egy korábbi interjújából értesültünk. A magyar állam képviselőjeként ezek után hogy vehetem komolyan a tárgyalópartneremet?
– A Golgotával kapcsolatban látott napvilágot a hír, hogy az egyik független értékbecslő, aki meghatározta a kép árát, Virág Judit, akinek férjétől, Törő Istvántól az állam később ezüstérme-gyűjteményt vásárolt 1,1 milliárd forintért. Ezek után sokan kétségbe vonták Virág Judit független szerepét az ügyben.
– A Munkácsy-képek, tehát a Golgota és a Krisztus Pilátus előtt értékbecslésének menetében három szakembert jelöltek ki: Einspach Gábor igazságügyi szakértőt, Bellák Gábort, a Szépművészeti Múzeum munkatársát, valamint Virág Juditot, a Virág Judit Galéria társtulajdonosát. Mindhárman kötődnek valamilyen intézményhez vagy műkereskedő-vállalkozáshoz, ám szakértői munkájuk ettől tökéletesen elválasztható. Függetlenségük tehát nem kérdés. Törő István három nemzedéken át gyarapított érmegyűjteményének megvásárlása ráadásul legalább fél évvel azután merült fel, hogy Virág Judit megfogalmazta szakvéleményét. Az egyebek mellett a független Erdély fejedelmei által veretett tallérokat tartalmazó gyűjtemény felbecsülhetetlen értéket képvisel, amely a Nemzeti Múzeum egyik legjelentősebb kincse lesz, így nem volt kérdés, hogy érdemes-e megvásárolni. A gyűjtemény értékét neves numizmatikusok szakvéleménye alapján állapítottuk meg, így az 1,1 milliárd forintos vételárat sem érheti kritika. Mindent egybevetve: Virág Judit értékbecslői tevékenységének és Törő István ezüstérme-gyűjteményének semmi köze egymáshoz.
– Számos jelentős műtárgy került a jegybank tulajdonába, az elmúlt hetek mégis a botrányokról szóltak. Nem tart tőle, hogy a negatív hírverés beárnyékolhatja a vásárlások eredeti szándékát?
– Eredetileg úgy terveztük, hogy három műtárgy megvétele után állunk ki a nyilvánosság elé az Értéktár programmal. Ezt azonban a Munkácsy-trilógia körüli hírverés felborította, a tárgyalások lezárásáig ugyanis nem akartuk bejelenteni a projektet. Végül, mire összehívtuk a sajtótájékoztatót, már tizenkét műtárgyat szereztünk meg. Ez azonban – mint a botrányok mutatják – nem bizonyult jó megoldásnak. Ezért mostantól minden egyes szerzeményezést azonnal bejelentünk a legapróbb részletig kiterjedően. Ezzel elkerülhetjük, hogy kellemetlen mellékzöngék társuljanak a műalkotásokhoz. A tartalom ugyanaz marad, csupán a kommunikáció változik meg. Minden eszközt megragadunk, hogy tájékoztassuk a közönséget a műkincsvásárlásról, ellensúlyozva ezzel a botránykeltést. Ne feledjük, az eddig megvásárolt tizenkét műtárggyal és gyűjteménnyel kapcsolatban semmilyen probléma nem merült fel. Egyedül a Pákh Imrével történő tárgyalásunk apropóján kerülnek felszínre botrányosnak mondott ügyek. A bulvárhírek azonban arról már sajnos nem szólnak, hogy micsoda értékekkel gazdagodott mindeközben a magyar kultúra. És gazdagodik továbbra is, hiszen 2018-ig, ígérem, további jelentős művekkel gyarapodik a közkincs.
