Így nosztalgiázik a tartótiszt

A tartótiszt olcsó moralizálástól mentesen szembesíti a nézőt a gonosz banalitásával. Nosztalgia és megbánás: egy rendszerhű ügynök és a mások élete.

Akkor mutatkoznak az első komolyabb repedések a felejtés és az önbecsapás falán, amikor a film második felében a magabiztos tartótiszt a megfigyelt, és társaik által besúgott egyházi emberekkel találkozik. A szembesítést tragikomikus és egészen abszurd jelenetek is tarkítják. A tartótiszt olyan megalapozott érvekkel győzködi az egykori káplánt, akinek környezetében és akiről több paptársa jelentett, hogy az ilyesfajta munka elengedhetetlenül szükséges, mert mi van, ha arab terroristák keresztény templomokat akarnak robbantani például. Életszerű példa Kádár Magyarországáról. A pap türelemmel hallgatja a hadovát, a végén pedig kimondja a végső szót: a felesleges erőfeszítés az egyház megtörésére épphogy megerősített sokakat. A tartótiszt nem mond ellent.

Aztán „hősünk” visszatér korábbi dicsősége egyik fontos helyszínére, az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium falai közé, ahol lelkesen idézi fel az őt fogadó Reisz Pálnak, a gimnázium egykori igazgatójának az állambiztonsági órák számára szép emlékét. Reisz azonban szembesít nosztalgiázás helyett: megnyomorított életekről, gyanús körülmények között elhunyt rendtársakról, az őket vegzáló munkásőrökről és a bizalmatlanság légköréről mesél, meg eszközként használt diákokról. Hiszen volt, hogy egy diáknak interjút kellett készítenie egy pappal, miközben nem tudta, nem tudhatta, hogy valójában jelentés lesz az iskolai feladatból. Indulat nélkül, de megrendülten beszél a paptanár. A tartótiszt pedig a következő rossz ízű kérdéssel búcsúzik: „Ha valami gond van, önt itt meg lehet találni, ugye?” Az atya megnyugtatja: lelki kérdések esetén itt valóban megtalálja

Balás Béla kaposvári megyés püspök is higgadt marad a találkozás során, de keményen fogalmaz: ha mi hagytuk volna, akkor úgy elintézték volna a magyar ifjúságot, hogy mostanra írmagja sem maradt volna semmiféle érték- vagy vagyontiszteletnek, egymás megbecsülésének – mondja. Lemondó kézmozdulata, amit a tartótiszt távozásakor tesz, szintén beszédes: ez az ember sosem fogja megérteni, valójában mit is tett. Valamiféle katarzis pótléka azért marad a végére: a rendszer egykori eminense is beismeri, hogy a találkozások megerősítették benne a felismerést, hogy mindaz, amit tettek, felesleges volt. De ezért még nem jár feloldozás.

Varga Ágota nem moralizál. A néző maga kell, hogy meghozza az ítélet, és hallgatva a tartótiszt önvallomásait, dicsekvését, magyarázkodását, majd a később kibomló feszült párbeszédeket, nincs nehéz dolga.