Így nosztalgiázik a tartótiszt

A tartótiszt olcsó moralizálástól mentesen szembesíti a nézőt a gonosz banalitásával. Nosztalgia és megbánás: egy rendszerhű ügynök és a mások élete.

Vagyis ez az idős bácsi valaha emberi sorsok lelkes dirigense volt. És bár lehet, hogy a többször is emlegetett családja számára ő egy jó ember, apa és nagyapa, de Varga Ágota tegnap bemutatott, a Médiatanács a Magyar Média Mecenatúra program keretében indított Ember Judit dokumentumfilm-pályázatán támogatást nyert A tartótiszt című dokumentumfilmjének nézői nem igazán gondolhatják róla ugyanezt. Egyetlen erényét lehetne felemlíteni talán: ő vállalta először a rendszerváltás óta, hogy a nyilvánosság előtt beszéljen munkájáról, az „egyházi reakció elhárításának” dicstelen rutinjáról. Önkéntes kitárulkozását azzal indokolta, hogy ezzel is elő lehet segíteni, hogy a társadalom minél többet megtudjon erről a finoman szólva sem ízléses témáról. És ebben az egyben mindenképpen igaza is van.

Ám sajnos ebben a nagy kitárulkozásban ott van a dicsekvés, a szakmai öntudatnak az a megdöbbentő szilárdsága is, ami a mindenkori Eichmannok önfelmentésének az alapja. A gonosz banalitása. A film első felében a tartótiszt lelkesen avat be a szakma fogásaiba. Hogyan, milyen módszerekkel lehet beszervezni valakit (nem túl elegánsakkal), és milyen körülmények között lehet átadni-átvenni a jelentéseket (a Film-Színház-Muzsika vagy a Nők lapja példányai tökéletesek erre a szerepre). Szépíteni nem szépít az egykori szakember, tudja, hogy mocskos munka ez, de azért lelkesen győzköd: mindenkinek így volt ez jó, még az egyháznak is. És közben feltárul az ügynöklét egyik fura velejárója: a megfigyelések szervezője szinte megtiszteltetésnek veszi, hogy ilyen művelt, emberileg is nagy formátumú személyeket figyelhetett és ismerhetett meg közelről – miközben földi pokoljárásra kényszerítette őket. Mi több, megvetéssel beszél azokról, akik puszta karriervágyból – értsd, nem zsarolás hatására – kerültek a szolgálat látóterébe.

A nosztalgikus emlékezés során később még azt is megemlíti, hogy bár „nem olyan tartalommal” énekli az egyházi éneket, ha a sors úgy hozza, mégis valahogy jó érzés ez neki. Egyébként is papnak készült, csak hát az egyház viselt dolgai, ugye És így épül az évtizedek alatt simára csiszolódott mondatokból és szólamokból a vitrinbe zárható és megszépített magánmúlt.

Akkor mutatkoznak az első komolyabb repedések a felejtés és az önbecsapás falán, amikor a film második felében a magabiztos tartótiszt a megfigyelt, és társaik által besúgott egyházi emberekkel találkozik. A szembesítést tragikomikus és egészen abszurd jelenetek is tarkítják. A tartótiszt olyan megalapozott érvekkel győzködi az egykori káplánt, akinek környezetében és akiről több paptársa jelentett, hogy az ilyesfajta munka elengedhetetlenül szükséges, mert mi van, ha arab terroristák keresztény templomokat akarnak robbantani például. Életszerű példa Kádár Magyarországáról. A pap türelemmel hallgatja a hadovát, a végén pedig kimondja a végső szót: a felesleges erőfeszítés az egyház megtörésére épphogy megerősített sokakat. A tartótiszt nem mond ellent.

Aztán „hősünk” visszatér korábbi dicsősége egyik fontos helyszínére, az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium falai közé, ahol lelkesen idézi fel az őt fogadó Reisz Pálnak, a gimnázium egykori igazgatójának az állambiztonsági órák számára szép emlékét. Reisz azonban szembesít nosztalgiázás helyett: megnyomorított életekről, gyanús körülmények között elhunyt rendtársakról, az őket vegzáló munkásőrökről és a bizalmatlanság légköréről mesél, meg eszközként használt diákokról. Hiszen volt, hogy egy diáknak interjút kellett készítenie egy pappal, miközben nem tudta, nem tudhatta, hogy valójában jelentés lesz az iskolai feladatból. Indulat nélkül, de megrendülten beszél a paptanár. A tartótiszt pedig a következő rossz ízű kérdéssel búcsúzik: „Ha valami gond van, önt itt meg lehet találni, ugye?” Az atya megnyugtatja: lelki kérdések esetén itt valóban megtalálja

Balás Béla kaposvári megyés püspök is higgadt marad a találkozás során, de keményen fogalmaz: ha mi hagytuk volna, akkor úgy elintézték volna a magyar ifjúságot, hogy mostanra írmagja sem maradt volna semmiféle érték- vagy vagyontiszteletnek, egymás megbecsülésének – mondja. Lemondó kézmozdulata, amit a tartótiszt távozásakor tesz, szintén beszédes: ez az ember sosem fogja megérteni, valójában mit is tett. Valamiféle katarzis pótléka azért marad a végére: a rendszer egykori eminense is beismeri, hogy a találkozások megerősítették benne a felismerést, hogy mindaz, amit tettek, felesleges volt. De ezért még nem jár feloldozás.

Varga Ágota nem moralizál. A néző maga kell, hogy meghozza az ítélet, és hallgatva a tartótiszt önvallomásait, dicsekvését, magyarázkodását, majd a később kibomló feszült párbeszédeket, nincs nehéz dolga.