Egyik lábunk a langyos mediterráneumban, a másik a fagyos Alpesekben: soha vissza nem térő alkalom, hogy két éghajlat között libikókázzunk. Bal oldalunkon még énekelnek a madarak a napsütésben, jobbról csak a hegyi folyó morajlását halljuk, és ha beszippantjuk a levegőt, érezzük a közelgő havazás szagát. Ha lebámulunk a mélybe, látjuk is ezt a kacskaringós vizet, a máskülönben értelmezhetetlenül türkizkék szalagot, amelyet úgy hívnak: Isonzó. Ettől a ponttól viszont Soca a neve.
Így megy ez. Ha balra nézünk, Szlovénia csipkés hegyvonulatait látjuk, ha jobbra, mesterien művelt szőlődombokat; ha balra, szurdokfalba ütköző láthatárt, ha jobbra, kissé hunyorítva bár, de az Adria elmosódó kékjét – és így folytatjuk ezt a játékot, míg bele nem szédülünk. A folyó vizét követve azt a vasúti hidat is bemérhetjük idefentről, mely megannyi felrobbantása után is a világ leghosszabb egyíves alkotmánya. Alatta k. u. k. katonai temetőt gondoznak. Ha szemünkkel a szőlősorokat követjük, feltűnik a napsütésben hófehéren izzó henger egy domb tetején, amely olasz hősi emlékmű, tízezrek, köztük magyarok végső nyughelye. Egy-egy. Mindennek megvan a tükörképe odaát és ideát.
Solkan és Oslavia, két nagy temető között, a szlovén-olasz határon, a Monte Sabotino gerincén állunk. A kettévágott monarchiás Görz, a mai szlovén Nova Gorica és az olasz Gorizia fölött. A hajdani halálzóna közepén, azon hegyek egyikén, amelyek az első világháborúban a Görz városánál kialakított osztrák-magyar hídfőt védték az olasz támadóhullámoktól. Míg végül át nem törték a frontot 1916 augusztusában, fel nem kapaszkodtak e magaslatra, és át nem űzték a k. u. k. haderőt az Isonzó túlpartjára. Mindenesetre addig az árkászoknak sikerült úgy átalakítaniuk a Sabotinót, hogy úgy nézzen ki, mint egy kőből faragott csatahajó. A hadi helyzetnek megfelelően nyugatnak, majd a hegy elfoglalása után keletnek ásítoztak és köpték a tüzet az ütegek a hegyoldalból.
„Olasz” irányból érkezünk mi is. Bogdan Potokar, a szabadtéri múzeum gazdája először csak néhány percet szán ránk, mert nagy munkában van: a száz kilométer fölötti sebességgel dühöngő bóra szél az előző éjjel megtépázta a hegyi menedékház tetejét, azt igyekszik társaival visszarögzíteni. Ám ahogy rálépünk a Sabotino hadi ösvényére, felkapaszkodunk a tüzérségi megfigyelőpontokra, majd a hegy gyomrába ereszkedünk, hogy megtapasztaljuk, milyen pokoli helyeken húzták meg magukat a katonák, amíg tartott az ellenséges pergőtűz, hamarosan megváltozik a helyzet. Bogdannal, az 1991-es szlovén-jugoszláv háború veteránjával együtt veszünk el a nagy háború lövészárok-labirintusában és a katonai mitológiákban.
Kiöblösödő sziklaperemen állunk, egyik lábunk a mediterráneumban, a másik az Alpesekben. Az Isonzó túloldalán magasodnak a „szent hegyek”: a Sveta Gora (Monte Santo), amelynek csúcsát ferences kolostor és templomtorony koronázza. Az olaszok kolostorával, szerzeteseivel és szentségével együtt porrá lőtték, bevenni mégsem tudták soha. Mellette a Skabrijel (Monte San Gabriele): itt olyan súlyos veszteségek érték a fölfelé rohamozó olaszokat, hogy fegyverüket elhajítva, eszüket vesztve szaladtak szét az osztrák-magyar osztagok géppuskatüzében. Ezekben az időkben születhetett az Ó, Gorizia, te átkozott! című daluk, mely még a hatvanas években is tiltott háborúellenes ének volt De ne legyenek illúzióink: amikor az ellenség áttörte határvédelmi vonalainkat 1916 nyárutóján, a környező hegyek és magaslatok védelmében volt olyan honvédezred, mely állományának 75 százalékát elvesztette.
Hogy milyennek láthatta e földet Kuczka Mihály, a székesfehérvári 69-es gyalogezred közkatonája, arról világos fogalmaink lehetnek. Ugyanis a baka – aki civilben festőművész volt, érzékeny és művelt lélek – lírai és pontos megfigyelésekkel tarkított frontnaplót vezetett. Így leírta azt is, amikor a görzi hídfőnél hadifogságba esett, majd elindult kálváriaútjára, amely a szardíniai haláltáborig, a Szamár-szigetig vezetett.
Az úton pár szerelék, véres kötések hevertek, szomorú emléktárgyai egy bajtárs tragédiájának. Gyönyörű reggel van, szép nap ígérkezik, a sok dörgést már egészen megszoktam ismét, és így egész nyugodtan ballagtam már az utamon.
Hova tűnhettek el vajjon, kikhez tartozom?
Az úton senkivel sem találkoztam, egy árva lelket sem láttam, sehol sem. Ahogy kanyarodott a hegy, hát kiértem a futóárokból. Előttem terült el Görz festői fekvésével és csinosan épített háztömbjeivel. Mozdulatlanságba merülve látszott az egész nagy város, pedig hej, mennyi gyötrelem, fájdalom, szenvedés sajoghat benne. Több részről füstfelhőzet száll fel a kékesen lilás égre. Podgora felől élénk ágyú- és gyalogsági tűz zaja dörög és ropog.
A szardíniai halálsziget történetét és elveszett magyarjainak sorsát kutatva jutott el nyomozásunk a fehérvári Kuczka Mihályig, Kuczka Péter író édesapjáig, akinek utódai rendelkezésünkre bocsátották a hihetetlenül izgalmas naplót. Ez az egyik legfontosabb forrása és bizonyítéka annak, hogy Asinarára, a Szamár-szigetre nem csupán az 1915-ös balkáni fogságot és halálmarsot túlélő k. u. k. katonák (nyolcvan-százezerből alig huszonnégyezren) kerültek, hanem volt második hullám is, méghozzá Görz elfoglalásakor. A magukra hagyott közös bakák, magyar honvédek ezrei ekkor jutottak olasz kézre a hídfőben rekedve, Oslavia és Peuma körzetében.
Ezek mondják, hogy alighanem be vagyunk kerítve. Hisz már majdnem hátulról kapjuk a lövedékeket. [ ] Egy különös pár jött le most a bal oldali lőárkok felől. Kuszált hajú, maradt szemű katonát kísér egy másik katona, kinek kezében egy kihúzott bajonett van, mit bizonyára a másiktól vett el. A karonfogva vezetett katona minden pár lépés után megtorpant, mint a csökönyös ló (bocsánat a hasonlatért), és kezével a zsebeihez kapkod, fejét a földre szegzi, és értelmetlen szavakat mormog. Első pillanatra látni, hogy őrült a szerencsétlen. Mindnyájunkon pillanatra megdöbbenés vesz erőt. A honvéd főhadnagy, ki éppen a munitióért jövő katonákat igazította útba, megdermedve nézi a két kísérteties alakot, amint elhalad a kaverna előtt. Fiatal, gyermekarcú katonák jönnek le az aknacsapástól megsüketülve, tele sáros földdel arcuk, ruhájuk, sebesültek, de inkább idegeiket rombolta szét a lövészárok rettenetessége.
Hogy milyen ma, száz évvel a történtek után ez a sebzett táj, és hogy kik élnek az egykori frontvonalon, miként őrzik a nagy háború monarchiás hagyományait? Kuczka Mihály naplóját szorongatva ezért utaztunk le délre. Pontosabban egy konkrét, csodaszámba menő esemény apropóján, amelyhez számunkra szintén a Kuczka-feljegyzésekből vezetett az út: a közeli Vipava városka határában a szlovének – térségünkben egyedülálló módon – felújították egy kétszáz esztendeje, 1813-ban hősi halált halt magyar huszár szobrát, melyet maga a fehérvári baka is megcsodált és dokumentált, mielőtt elindult volna a halálzónába.
Tomboló szélben érkezünk, dühödt szélviharban távozunk: egy hétig álljuk a bóra rohamait, hogy átfésüljük azt a vidéket, ahol sok tízezer magyar katona veszett oda vagy indult sok reménnyel nem kecsegtető hadifogságba. És hogy részt vegyünk Rostás Pál huszár szobrának újraavatásán. (Erről szóló riportunk a Magyar Nemzet december 24-ei, karácsonyi számában volt olvasható.) Sok egyebet is találtunk a nagy háború romjai alatt és fölött. Leginkább két másik háborút, amelynek gyökerei azonban szükségszerűen mindig ugyanabba a talajba fúródnak: az Isonzó és a Doberdó nehezen élhető sziklatakarójába.
„Szerencsére nem kellett emberre lőnöm, de döntenem igen: lecserélem-e a jelvényt a sapkámon 1991-ben. Persze, hogy lecseréltem. Századom elfogadta a döntésemet, és csatlakozott hozzám” – mondja büszkén Jozko Clekovic, az az ember, aki Rostás Pált feltámasztotta hamvaiból és kőtöredékeiből. Jozko a Jugoszlávia elleni függetlenségi háború veteránja, megtermett hatvanas fickó. Ő kalauzol bennünket a délnyugat-szlovéniai Vipava folyó völgyében, és szíve dagad a patriotizmustól, akár huszárszobrot, akár első világháborús lövészárkot, akár régi kastélyt mutat meg nekünk. 1991-ben a jugoszláv hadsereg tartalékos tisztje volt, így lett az újdonsült szlovén sereg századosa. Rendíthetetlen hazafi, aki nem hőstörténetekkel traktál, nem véres részletekkel bombáz, inkább csöndesen csak annyit felel tapintatlan kérdésünkre: Nova Gorica mellett látott halottakat, fiatalembereket a jugoszláv hadseregből, akiket később sajnos látott elevenen is egy kaszárnyában felejtett videoszalagon. Számára ez volt a legkeményebb ebből a háborúból.
---- Játék a puskákkal ----
Érkezésünk másnapján, amikor a legjobban tombol a bóra, ellátogatunk a vipavai laktanyába, amely hajdan a k. u. k. katonaságnak is helyet adott. Míg odakint vagyunk, beszélgetéseink hivatalosak és kimértek. A kaszárnya kapuján belépve néhány perc alatt megváltozik minden: mindannyiunk számára váratlanul azt a határvonalat is átlépjük, amely a kíváncsiskodó idegent elválasztja a baráttól. Jozko bemutat bennünket veterán bajtársának, aki néhány nap múlva másik egykori harcostársra bíz bennünket, hogy így adjanak kézről kézre a katonák, és süllyedjünk mind mélyebbre a harcias és elkötelezetten hazafias (nem hazaffyas) szlovén mitológiába.
A terepszínű ruhában elénk siető magas, izmos férfi nem éppen íróasztalhuszár: bár Mitja Mocnik az Isonzó és a Doberdó egyik legkitűnőbb kutatója, monográfiák szerzője, karrierjét nem hadilevéltárakban, hanem a harcmezőn, elit katonaként kezdte. Szerepet vállalt abban a ma is részben titkos 1991-es hadműveletben, amelynek során egy kilenctagú szlovén kommandó kiiktatta a szlovén-olasz határt blokád alá vonó öt jugoszláv tankot, három ellenséges katonát megölt, száznál is többet fogságba ejtett. Rozna Dolina az elképesztő túlerő elleni ütközetként vonult be a szlovén történelemkönyvekbe. Mocnik nem ült hadi babérjain: Oroszországban haditengerészeti kiképzést kapott, Afganisztánba ment harcolni. Emellett jutott ideje ifjúkori gyűjteményét bővíteni: a vipavai laktanyában található, első világháborús kollekciójában hemzsegnek a magyar vonatkozású tárgyak is. „Az iskolában nem tanultunk semmit az első világháborúról, csak a másodikról – nyugtázza Mitja kérdésünket. – Ám mi, akik az egykori front mögötti területen éltünk, kölyökként régi puskákkal meg bajonettekkel vívtuk a játékcsatákat, amelyeket az erdőben találtunk: egyik csoportunk volt a partizánoké, a másik a náci németeké. Nekünk nem kellett fából faragni fegyvert: mi eredetieket használtunk!” A jugoszláv időkben tiltott téma volt az első világháború és emlékeinek gyűjtése? – kérdezzük. „A gyűjtést voltaképpen ma is tiltja a törvény. De államunk azt kívánja, hogy ezek a tárgyak előkerüljenek a föld alól, onnan pedig eljussanak a fiatalok tudatába. A jugoszláv időkben beszélhettünk erről ugyan, de senkit nem érdekelt. Azt mondták, ez csupán szemét, semmi haszna, hiszen minden lépésnél ilyesmik fordultak ki a földből. S hiába szolgáltak szlovének, magyarok, románok, lengyelek is a Monarchia haderejében, a k. u. k. hadsereg „német” volt, és a második világháború után nekünk gyűlölnünk kellett mindent, ami német. Minden, aminek Monarchia-, osztrák-magyar vagy német szaga volt, az, mondhatni, valóban tiltott volt ezekben az időkben.”
Ez a szag márpedig nagyon erős Mitja Mocnik gyűjteményében. Az Isonzó felső folyásától a Doberdó déli csücskéig fésülte és fésüli át újra és újra a kutató a Monarchia frontvidékét. Korabeli újságok, imakönyvek, frontkalendáriumok mellett elképesztően sok személyes tárgy – gyűrűk, bicskák, zsebórák – szépen kiállítva a vitrinekben. Azért nehéz szabadulni a tudattól, hogy többnyire agyonlőtt, agyonszúrt emberekéi. Aztán hatalmas horgonyok a sarokban, amelyek a magashegységből kerültek elő. Hogy mi az ördögöt kerestek ott? Olasz utászok pontonhidakat építettek az Isonzón, azok rögzítéséhez kellett. A folyómeder most is teli van vasmacskával.
A kórházi szobában műanyag katona hever a priccsen, hasán véres műanyag bele pihen, mellette megtaláljuk egy veszteséglista részletét, amelyen sorjáznak a magyar nevek. Másik helyiségben buzogány, bokszer: a halálfejes rohamcsapatok kézitusában használatos fegyverzete; előbbi birtoklásáért fogságba eséskor azonnali felkoncolás járt az olasz fronton. „Köszönhetően” annak a propagandának, amely szerint a magyarok előszeretettel verték szét a gáztámadástól magatehetetlen talján katonák fejét.
A kutató k. u. k. rohamsisakot forgat meg kezében, csupán egyetlen hatalmas luk tátong a homlok felőli részen, a fém rózsasziromszerűen nyílt szét, nem tudjuk mire vélni. Olasz mesterlövész, mondja Mitja. Az osztrák-magyar katona tarkóján ment be a lövedék, és itt, elöl jött ki. Búcsúzáskor üres üveget emel ki gyűjteményéből: „1992 tájékán házat építettek a Skabrijel hegy vidékén, Nova Goricától északra, s amikor ásták az alapokat, találtak egy magyar katonát teljes menetfelszerelésben, a fegyverével. Ő ma a solkani katonai temetőben nyugszik névtelenül. A holttest mellett a munkások félig teli üvegre is bukkantak, amely a múzeumba került. Néhány hónapig kerülgettem a flaskát, gyötört a kíváncsiság, mi lehet benne. Egy napon nem bírtam tovább, kinyitottam az üveget. Az illata elképesztő volt! Rum volt, méghozzá szilvadarabkákkal. Rendben, csupán kóstoljuk meg, mondtam magamban. Az első korty csodálatos volt, édes és elbűvölő, mint valami likőr; nem bírtam megállni, kortyoltam még egyet, s a harmadik kortyra kiürült az üveg! 1916–17-ből való volt ez az ital!” – mondja átszellemült arccal Mitja Mocnik.
---- Harc Titóért ----
– Először Lavric tér volt a neve, a város jótevője iránti tiszteletből. Az első világháború után a bevonuló olaszok átnevezték Vittorio Emanuelére, a második világháború után Tito tér lett, Jugoszlávia összeomlását követően megint Lavric, ám a kilencvenes években néhány évre ismét Tito. Most újból a Lavric téren állunk – magyarázza Dasa Slokar, az ajdovscinai turisztikai hivatal fiatal munkatársa, amint a Vipavával szomszédos városka főterén toporgunk a jeges szélben. – Tudniuk kell, hogy az itt élő emberek rendkívül büszkék a történelmükre.
– Hogy „kapaszkodott vissza” Tito az ajdovscinai főtérre, miután legyőzték a jugoszláv hadsereget?
– Nem láttunk rosszat Titóban. Ma is azt mondjuk: a Tito térre megyünk. Szeretjük a nosztalgiát.
– Az ön nemzedéke is?
– Nem igazán. Azért én is jólétben nőttem föl, a szüleim nem voltak gazdagok, de megengedhettünk magunknak új autót vagy lakást, amikor akartuk. Apám katonatiszt volt, a Tito-rezsim kedvezményezettje. 1991-ben, amikor bekövetkezett a rendszerváltás, ő még mindig a jugoszláv hadseregben szolgált, ezért át kellett lépnie a szlovéniaiba, ami nem volt könnyű, mivel ehhez formálisan dezertálnia kellett.
– Ön tesz különbséget Tito és a jugoszláv hadsereg között?
– Természetesen. Történész vagyok, ezért tudok különbséget tenni. Az emberek többsége azonban nem képes. Minden szlovén teret át akartak nevezni, amely egykor Tito nevét viselte.
– Történészként akkor tudnia kell azokról a tömegsírokról, amelyeket Tito partizánjai töltöttek meg, többek között szlovén emberekkel.
– A foibéra gondolnak? [Természetes barlangok, amelyekbe árulónak tartott civilek és katonák ezreit lőtték a partizánok.] Az első hullám Isztria népét érintette; a második az olaszokat, ők fasiszták voltak, a harmadik a szlovéneket és az olaszokat, akik kollaboráltak a német vagy olasz hadsereggel. Patrióták vagyunk, büszkék a partizánokra is – válik mind szenvedélyesebbé Dasa. – E régió olasz megszállásakor Szicíliából jöttek tanítók, akik lenéztek bennünket, verték a diákokat. Csak olasz nyelven lehetett tanulni. A partizánok ez ellen keltek föl, a nemzeti függetlenségért küzdöttek. A nők is, a gyerekek is: mindnyájan benne voltunk. Ezért érintették olyan fájdalmasan a társadalmat az ellenséggel kollaboráló szlovének. Itt olasz fasiszták, amott német nácik, másutt magyar katonák Tudom, hogy a Vajdaságban magyarokat is megöltek, ami nem jó, de aki csak ez alapján ítéli meg a helyzetet, az feketén-fehéren lát. Minden háborúnak vannak vesztesei és győztesei. Ha a partizánok veszítenek, ugyanezt tették volna velük, csak tízszer-százszor annyiukkal. Számomra sincs ez így rendben, ám meg tudom érteni, miért történtek a tömeggyilkosságok. De ne higgyenek el mindent, amit az olaszok mondanak! Még ma is problematikus a viszonyunk velük.
A határ túloldalán ezzel egyetértenek az olaszok is, akik szerint százezernél több honfitársukkal nem tudnak elszámolni a szlovének. A „foibék” áldozataival. Ami meg Tito stabilitását illeti: a Sabotino hegyen 1978-ban kövekből huszonöt méteres betűkkel kirakták a jugoszláv diktátor nevét, hogy messziről, de még műholdról is látható legyen. 2004-ben a betűket „ismeretlen személyek” szétszedték, és ezt rakták ki belőle: SLO. Aztán megint lett belőle NAS TITO („a mi Titónk”), és így megy ez a kirakós a mai napig. Régi háztetőkön pedig, ki gépen száll fölébe, annak ez olvasható: Trst je nas – Trieszt a miénk
Géppisztolysorozat, csilingelve pattognak a földön a hüvelyek, tárcsere fémes kattanása, majd újabb sorozat. Meghűl bennünk a vér, kávéscsészénket majdnem kiejtjük a kezünkből. Bogdan Potokar elmosolyodik, majd a pult alól előhalássza mobiltelefonját. Az „lőtt”: a veterán fülének oly kedves csengőhang hozza ránk a frászt. Mitja Mocnik egyetlen sóhajunkra elintézte, hogy egykori Rozna Dolina-i bajtársa, a kilenc hadfi egyike fogadjon bennünket néhány percre a Monte Sabotinón. Bogdan évtizedek óta saját kezével fésüli át a hegyet, és igencsak figyelemreméltó kis magánmúzeumot hozott létre a csúcs alatti menedékházban – a jugoszláv hadsereg egykori garnizonjában. Kávézás előtt bemutatót tart a srapnelgránát működéséből, mely a levegőben felrobbanva ólomzáport küldött a katonák nyakába, amint kirobbant belőle a sok száz golyó. Tisztelettudóan emlegeti, hogy a hegyen harcoló osztrák-magyar katonák legalább ötven százaléka magyar származású volt, sok elesett közülük itt, és Solkanban, az egylyukú híd alatt temették el őket.
Aztán ahogy megyünk beljebb, a menedékház kocsmai traktusába, a „néhány percből” fél nap lesz. Végigmustráljuk a falra szegezett világháborús puskákat, és már robognánk is tovább a barlangállásokba, amikor megkérjük Bogdant, mutassa meg az utolsó szobát. Igen, azt, amelyiken átsiklott volna. Csakhogy vesztünkre bekukkantottunk: a falon furcsán ütött-kopott Kalasnyikov bajonettel, fotók és régi arcképek, tankok és pózoló szakaszok terepszínű egyenruhában, a mennyezetet pedig zászlók borítják. Olyan, mint egy hadi szentély. Bogdan megrántja a vállát: miért ne, szívesen megmutatja. Belépünk hát abba a szobába, amely a szlovén hősiesség kultikus helye.
Bogdan Potokar először Mitja húsz évvel ezelőtti fotójához lép: szelíden vigyorog a fiatalember, ott pózol fegyverével a képen az egész Rozna Dolina-i speciális egység, amelyik százhúsz jugoszláv katonát és öt tankot tett harcképtelenné. 1991-ben még sehol nem volt Srebrenica: a tisztek kivételével egy-két napon belül minden fogoly katonát egyszerűen kézen foghattak és hazavihettek a szülei. „Maguk, szlovének szerencsések voltak a háborújukkal” – jegyezzük meg. „Leginkább azért voltunk szerencsések, mert nálunk a jugoszláv katonák keveredtek a helyiekkel, gyerekük lett, ezért nem keménykedtek túlságosan. Szlovénia más részein ez nem egészen így volt” – mondja Bogdan. Most odalépünk a preparált Kalasnyikovhoz, az is jugoszláv. A háború után még öt évet töltött az Isonzó vizében golyóval a csövében, félig kilőtt tárral. Körülötte két 19. századi szlovén katonatiszt arcképe az Osztrák–Magyar Monarchia idejéből, katonai reformerek – illetve a Rozna Dolina-i egység parancsnoka.
Aztán két szinttel mélyebbre ereszkedünk. Hogy ezt megtehessük, évtizedek óta tartó, szinte soha be nem fejezhető munkával kellett megtisztítani a Monte Sabotinón kígyózó első világháborús lövészárkokat és mesterséges barlangokat, a kavernákat. Most is puhán süpped lábunk alatt a töméntelen konzervdobozból, műanyag palackból, rongyból meg egyéb mocsokból képződött puha szőnyeg, amint mind beljebb megyünk a k. u. k. tüzérség sziklalabirintusába. 1947-től 1991-ig állomásozott itt a jugoszláv határőrhelyőrség kisebb barakkokban, remetei körülmények között: saját állattartással, disznókkal, nyomkereső kutyákkal. Ezeken az ösvényeken járőröztek, Olaszország közvetlen lőtávolságában; és amit a Monarchia meg Itália katonasága keserves munkával a kőbe vésett – legénységi szállásokat, kommunikációs központokat, fürdőt, mosodát, figyelő- és lőállásokat –, nos, azt a titóista hadsereg a maga sajátos módján „lakta be”.
Vaksötétben, alig pislákoló zseblámpa fényénél botorkáljuk be a barlangrendszert, amely helyenként kilenc emelet mélységben fúródott a Sabotino testébe, katonák ezreinek nyújtva menedéket ellenséges tűzben. És telitalálatkor kínhalált: a mai napig tucatjával vannak olyan kavernák, amelyek rejtekében egész szakaszok vagy századok várják a sorakozót az arkangyal trombitaszavára, ágyukon fekve, asztaluknál ücsörögve, kezükben kártyával, ponyvaregénnyel vagy Bibliával, kinél mi volt éppen, amikor a bejárat beomlott. Néha megnyílnak az omladékok, hősi temetőkbe kerülnek a kavernalakók. Aki kutat a hegyekben, mondja Bogdan, ma is könnyen talál ilyen halottakat.
Az egyik odúban szalmával kitömött emeletes fapriccsek, körülöttük az összes világháborúból és a hidegháborúból származó muníciósládák vannak fölhalmozva. A szállásul szolgáló barlangok mennyezete fával volt kibélelve – a tisztekénél a falak is –, ennek ellenére ha esett, a víz becsorgott mindenhol. Ha meg kint hideg volt, a pára csapódott le bent a melegben. Bodgan szerint többen pusztultak el a frontvonalban összeszedett betegségekben, mint a harcokban.
„Modern ember elfoglalta a vadállat, medvék barlangját, honnét kirohant, ha embertársai támadták, és lezajlott a vad mészárlás, ismét bevonult a barlangjába, sokszor halálos sebesülésekkel, sok fogcsikorgató veszett dühvel húzta meg magát a kaverna dohos, emberszagtól nehéz levegőjében, mások félig őrülten a félelemtől vacogó fogakkal húzódtak minél mélyebbre a föld alá, mely megvédte őket a rettenetes lövedékektől” – írja Kuczka Mihály idézett naplójában.
Ráadásul a háború alatt elszaporodtak a patkányok, amelyek a halottak húsán legelésztek, magyarázza Bogdan. A kavernák népét is megfertőzték. Akkor lett baj, amikor vége lett a háborúnak, és az elkényeztetett patkányok döghús nélkül maradtak.
Mielőtt belépnénk az olasz tüzérségi állásokba, a férfi megmutatja az összevissza furkált hegy térképét. Azért volt átlukasztva mindkét oldalán a magaslat, hogy a kilövéskor keletkező légnyomás a másik oldalon eltávozhasson, mondja. Ezért ha lecsap a bóra a hegyre, különös hangokat lehet hallani a mélyből. A szél furulyázik a Monte Sabotinón.
---- Kincsvadászat ----
Az a tűz, csak azt tudnánk feledni, mely fellobban az isonzói és doberdói veteránok szemében, amikor az első világháború szóba kerül. Nem sok hely van az utódállamok területén, ahol ezt a lojalitást és elhivatottságot megtapasztalhatjuk. Ugyanez a tűz ég azoknak az árusoknak és vásárlóknak a szemében is, akik november derekán a Nova Goricához hozzánőtt Sempeter nagy sportcsarnokában keringenek. Rozsdás repeszgránátok, több száz kilós tengeri aknák, huszárkardok és sapkajelvények, forgópisztolyok és rohamkések, horogkeresztes zászlók és Titót ábrázoló, heroikusan édeskés festmények, partizán-egyenruhák és SS-tiszti zubbonyok cserélnek itt gazdát borsos áron. Évente négyszer rendezik meg ezt a vásárt, amely elsősorban első világháborús gyűjtők börzéje szerte Közép-Európából és környékéről, de leginkább Szlovéniából és Olaszországból.
Aprócska honvédsapkajelvényt veszünk a kezünkbe, kétszáz euró, böki ki a kereskedő oda se pillantva. Egy bajonett hatvan-hetvennél kezdődik, a víziakna ezer euró. Megpróbálják ránk tukmálni, de szelíden megjegyezzük, momentán nincs tengerünk. Egy olasz felordít, hogy csak ne fényképezzük a rohamsisakjait. Másutt névre szóló dögcédulát gyárt egy férfi, lelkes sor áll érte. Végül, hogy üres kézzel el ne menjünk, 15 euróért vásárolunk gyönyörű magyar címeres övcsatot, amely másolat (titkon reméljük, nem az), de nekünk ez is megteszi.
S hogy miként kerül a pultra a bajonett, a puska és az eredeti dögcédula? Rostás Pál szobrának avatási ünnepségén ártatlan képpel megkérdezzük Mitja Mocnikot, a Jugoszlávia elleni harcok sokszorosan dekorált hősét, nem megy e mostanában terepre. Mondjuk detektorával és csákányával a kezében. „De, holnap megyek” – feleli hasonlóan ártatlan képpel. Úgyhogy a vásárt megelőző nap már a Monte Sabotino lábánál talál, a gondozatlan, aljnövényzettel zsúfolt erdő megtelik rövidebb és hosszabb sípolásokkal, s mi detektorral és csákánnyal a kezünkben bukdácsolunk azon a lejtőn, amelyen az osztrák–magyar erők egyetlen lendületes rohammal radírozták le az olaszokat a caporettói áttörés során.
S hogy ez ne legyen hadtörténeti absztrakció, arról Mitja és fiai, Jurij és Jozko gondoskodik. A rövid sípolás semmi, a hosszabb már biztató, magyarázza a kommandós. Először szögesdrótra csavart chiantisüveg nyakát halássza elő az avar mélyéről – ez rövid sípolás. Legalább jól érezték magukat az olaszok, mielőtt a nyakukba szakadtunk volna – kacsint Mitja. Esve, kelve csúszunk lejjebb a hegyoldalban, dolgoznak a csákányok a puha talajban. Olasz töltényhüvelyek, hátizsákok csatjai, borotvaéles repeszdarabok kerülnek elő – ez még mindig rövid sípolás. Majd valami hamisítatlan olasz specialitás: csajka fedele kilyuggatva. A kemény parmezán sajt reszelésére használták. Mitja hirtelen eltűnik egy tüskés bokor mélyén, hosszú-hosszú sípolás, veszett ásás, majd örömkiáltás, keze a magasban: rozsdás osztrák-magyar szuronyt szorongat. Száz éve hevert alig harminc centi mélyen a csatamezőn. A támadás előtt olasz legénységi barakkok, megfigyelőpontok, lövészárkok voltak ezen a helyen, s ahogy mind gyakrabban kerülnek elő a töltényhüvelyek, konzervdobozok, gyalogsági ásók és fegyvertöredékek, az erdő megremeg, eltűnnek a fák, hogy kopár domboldal bontakozzon ki, amelyen ordítva zúdul le a k. u. k. roham a kétségbeesetten védekező olaszokra. Hát így, ilyen helyekről kerül a sempeteri sportcsarnokba az „áru”.
Mitja Mocnik persze ennél különbeket is talált az elmúlt évtizedekben. Az Isonzó és a Doberdó súlyos örökségét: a vipavai múzeumát megtöltő tárgyak mellett nagyon sok halott katonát. Egyebek között egy régi doberdói lövészárokban, ahová becsapódott a gránát, és az árok fala ráomlott az emberekre. Az agyagosabb helyeken, egy téglagyár közelében pedig jól megőrződtek az elesettek. Egyiküknek még a sisakja színe és a puskájának a fatusa is, a test pedig mumifikálódott. Nagydarab ember volt, biztosan nem olasz – nevet fel Mitja és Jozko. Találtak ugyanis akkora olasz sisakokat, amelyek a gyereksapkánál is kisebbek voltak. Másutt kéttucatnyi k. u. k. katona nyugodott egy doberdói bombatölcsérben.
„Mire gondol, amikor halottakra bukkan?” – teszem fel a kérdést. „Nehéz ügy – feleli csöndesen a megtermett kommandós. – Amikor katonák maradványait találom meg, a fejemben rövid mozifilm pereg, rengeteg kérdés merül fel bennem. Ki ez az ember, miért és hogyan esett el, volt-e felesége, testvére, apja, anyja Harmincöt éve gyűjtöm a tárgyakat, sok könyvet olvastam, írtam a témában, és a képzeletemben megelevenednek ezek a katonák. Tíz éve még dohányoztam, akkoriban úgy képzeltem: együtt üldögélünk a halott katonával, elszívunk egy cigit, közben beszélgetünk. Amikor elesett katona csontjaira bukkansz a frontvonalon, tudod, hogy ő hős, de elfeledett hős, akiről senki nem tud, aki eltűnt a családja és az emlékezet számára is. Valaki a háború végéig várta, hogy hazakerüljön, és senki sem tudta, hol veszett el. A mai napig rengeteg katona van a földben, a mesterséges barlangokban, akikről senki sem tud semmit. A fejemben, a lelkemben nagyon nehéz ezt elrendezni.”
