Végre ismét a közbeszéd része lehet a háborús képzőművészet. És nem csak a Ferenc Ferdinándot, illetve nejét Szarajevóban agyonlövő szerb „szabadságharcos” térplasztikája miatt, mely a belgrádi – nándorfehérvári – fellegvárban emlékeztet majd országot-világot az első világégés formális kirobbantójára, ha nyárra elkészül. Talán még ennél is fontosabbnak tűnnek azok a dísztárgyak, rajzok, festmények, szobrok, amelyeket a lövészárok sarában, két roham között vagy a fogolytáborok barakkjaiban, sátraiban készítettek a katonák. Unalmuk, elfásultságuk, halálfélelmük ellen küzdve. Többnyire elnagyolt, hevenyészve barkácsolt, tanulatlan kezek által fúrt-faragott munkákról van szó, amelyek azonban mindig hordoznak valami hátborzongató bájt és művészi erőt is.
Hiszen a tüzérségi lövedékek jókora rézhüvelyére gravírozott tájképek, virágminták, zsánerek képesek felidézni a népművészet remekműveit, a lőporszarukba vésett szarvasokat és erdőket, a tükrösök faragott tulipános világfáit. Meghökkentő feszületek, gyűrűk, csiricsáré öngyújtók, fegyvermakettek és még ki tudja, milyen dísztárgyak készülhettek a legkülönfélébb muníciókból, gránátokból, dögcédulatokokból. Jól érzékeltetve a „trench art”, azaz lövészárok-művészet dimenzióit.
Ám talán még ennél is érdekesebb és művészibb a „lager art”. A szardíniai Szamár-sziget, azaz Asinara magyar áldozatait kutatva döbbenten szembesültünk azzal, hogy a Szerbiában fogságba esett, majd a Balkánon végigrángatott, megtizedelt osztrák–magyar hadifogolysereg soraiban milyen nagy számban fordultak elő neves magyar képzőművészek. Ráadásul többnyire egyszerű közvitézként, akiknek jóval kisebb volt a túlélési esélyük, mint tisztjeiknek. Ám sokan túlélték, és szobraikkal, domborműveikkel, emlékműveikkel és üvegablakaikkal benépesítették Asinara lágereit is. Amikor bejártuk több ízben a kis szigetet, mely a világháborúk után a maffia és a baloldali terroristák büntetőtelepeként működött, még mindig számos elemet találtunk a magyar műalkotásokból, jóllehet többnyire rettenetesen leharcolt állapotban.
Ám amiről most szó lesz, azt nem mi találtuk, hanem a közép-európai méreteket öltő, párhuzamos nyomozó munkában került elő. Dél-tiroli barátunk, Giovanni Terranova hívta föl a figyelmünket egy takaros kis munkára, amelyre a Lőrinczi Lászlótól, Szamár-sziget első magyar kutatójától kapott képek alapján figyelhetett föl. A Hadifogoly magyarok története című, 1930-ban megjelent, ma már csak nagyobb könyvtárakban elérhető kétkötetes munka első kötetében ugyanis féloldalas fotó szemlélteti a képünkön is látható műtárgyat. Ez a könyvfotó juthatott el Terranova úrhoz, aki fejébe vette, addig nem hagy élni bennünket, míg nyomára nem bukkanunk a domborműnek.
Szerencsére nem kellett messzire menni, de annál nagyobb volt a meglepetésünk. Az archív fotón szerszámokkal felfegyverzett katonákat láttunk, akik valamiféle kubikos-kőtörő munkát végeznek kalapácsokkal, taligákkal. Az alsó sávban felirat is olvasható volt: Asinara – 1917. Alatta pedig T. de Bottlik.
Fel sem merült bennünk, hogy a tárgy előkerül, hiszen jóformán semmi nem maradt fönn az asinarai foglyok fotókon megörökített műalkotásaiból. Egész sorozat szobor, festmény, rajz, kerámiatárgy tűnt el nyomtalanul a helyszínről és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum raktáraiból, melyekkel a második világháború alaposan elbánt.
Amikor Asinara foglyai után nyomozva látogatást tettünk a hadtörténeti múzeum dokumentációs osztályán, Szoleczky Emese történész-muzeológus határozott reményt ébresztett bennünk. Mint mondta, tud ilyesmi plakettről, amely a keceli kiállításukon található, utánanéz. Giovanni Terranova eközben rendületlenül bombázott minket leveleivel, s ha nincs benne ekkora kitartás és tudásvágy, talán „T. de Bottlik” műve félhomályban marad. Ő határozottan tudni vélte, kicsiny sapkajelvényről, nem plakettről van szó, talán csak elírták a könyvben.
Nem sokkal később a mű fölért Budára, s a szakértők is csodájára jártak. Sallay Gergely, a numizmatikai gyűjtemény vezetője elmondta, tudomása szerint ez az egyetlen ilyen típusú műtárgy, amely olasz hadifogolytáborból a múzeumba került. A szibériai „garnizonokból” furcsa módon jóval több alkotást hoztak haza a szabaduló rab katonák
Ott feküdt hát az asztal zöld filcborításán a 13,5x14,4 centiméter nagyságú agyagplakett, finom, arányos, művészi munka, amely a Szamár-szigeten búslakodó fogoly kényszermunkásokat ábrázolja. Mint Sallay Gergely rámutatott, a délvidéki, fehértemplomi születésű Bottlik Tibor bújik meg a szignó mögött, aki 1884-ben látta meg a napvilágot, és ’74-ben hagyta el az árnyékvilágot. Domokos György, a bécsi hadilevéltár magyar delegátusa megtalálta Bottlik fogolykartonját, amelyből kiderül, hogy a művész 1916 augusztusában került olasz kézre a doberdói Monte San Michelén, és dr. Bottlik Dezső hozzátartozója kerestette. Kalapis Zoltán 2002-es Életrajzi kalauzából pedig azt tudhatjuk meg, hogy az alkotó ifjú művésztanoncként tevékenykedett Münchenben, Bécsben, Párizsban, ösztöndíjat sehol nem kapott. Kitanulta a rendkívüli finomságú, rézkarcokon edződött vonalvezetésű könyvdíszítő művészetet, az ex librisek világát, amit jól tükröz asinarai plakettje. Más forrás szerint nyomorogva, barakkszerű műteremben dolgozva zárta életét a romániai Boksánbányán.
Egymás mellé tettük az eredetit és a könyv fotóját. Újabb meghökkentő felfedezés: nem egy és ugyanaz a két tárgy! Apró, de határozottan érzékelhető különbségek voltak, tehát több példány is készült hajdanán.
Hát így bukkant föl a feledés mélyéről egy szamár-szigeti fogolyemlék! S még mennyi maradhatott odalent
