Maga a balkáni halálmars – jóllehet polgárjogot a mai napig nem igazán nyert a honi történetírásban – valójában meglehetősen jól dokumentált, nem beszélve a most felbukkanó naplókról és levelezésekről, amelyek drámai pontossággal rögzítik a több hónapos éhezéssel és faggyal meg a kannibál fogolytársakkal folytatott küzdelmet. A szerb történeti tudatban ráadásul a tengerig tartó menet, az „albán golgota” a katonai mitológia meghatározó része, s nem csupán a csetnik büszkeségnek, de az önerőből, hatalmas áldozatokkal megmentett ország öntudatának is alapja a mai napig. Hiszen a több százezres sereg inkább a halált választotta, de meg nem adta magát reménytelen helyzetében, amikor a központi hatalmak hadereje tönkreverte; és a szerbek Korfu szigetére evakuálva rendezhették soraikat, hogy aztán megkezdhessék hazájuk fölszabadítását délkeletről – meg sem állva Pécsig
---- Oldal ----
Asinara egyik legeldugottabb szegletében, sűrű bozótosban most is látható az a megszűnés határára került emlékmű, amelynek még le nem omlott darabjain szürke kis katonák kapaszkodnak egy égig érő hegycsúcsra, halottakat, haldoklókat hagyva maguk után. Látható a szép és egyszerű piétadombormű is az aprócska kápolna timpanonján, meg a két római katonaszent szobrának talapzata, melyet mind-mind egy „Vemess” nevű magyar alkotóhoz kötött Ferrari parancsnok. Azt sikerült kikutatni, hogy az egykori művész fogoly nem más, mint Ősz Nemes György, a Temesváron született, leginkább köztéri hősi emlékműveiről – úgy-ahogy – ismert férfiú, aki végigküszködte a halálmenetet, tengődött és alkotott a Szamár-szigeten, majd Franciaországba került, ahol egy Montauban nevű település templomában a mai napig találgatják, ki készíthette a szűzies Jeanne d’Arc-szobrot
Asinara mai olasz kutatóinak képzeletét leginkább ő ragadta meg a magyar foglyok közül, róla faggattak bennünket e-mail záporokkal. Nem beszélve a Ferrari könyvében látható monumentális emlékműről, a „Hosszú utazásról”: világháborús Laokoón-csoportként egymásba gabalyodó, haldokló katonákat ábrázolt, ugyancsak Ősz Nemes munkájaként. E fotón kívül, feltételeztük, semmi nem maradt e cementszoborból, amely a halálmars során elpusztult osztrák–magyar bajtársaknak állított emléket a Szamár-sziget egyik táborának fő díszeként. Ősz Nemes György tehát egyre izgalmasabb és rejtélyesebb figuraként emelkedett ki az arctalan-névtelen fogolytömegből; ám a sürgető olasz és szárd kérdésekre jóformán csak lényegtelen adalékokat tudtunk küldeni. Egészen addig, amíg felhívásunkra az alábbi e-mailt nem kaptuk:
„A Magyar Nemzeti Galériában dolgozom, a szoborosztályon, ahol számos mű mellett egy menetelőket, rongyos, elcsigázott férfiakat ábrázoló gipszszobrot is őrzünk. Elképzelhető, sőt valószínű, hogy ez egy emlékműterv, talán ennek a szörnyű élménynek a hatására született. A művet a szobrász özvegyétől kapta ajándékba a múzeum 1959-ben. Amennyiben érdekli, keressen meg, hogy időpontot egyeztessünk.”
Mezítlábas, roskadozó emberek tömege botorkál a szoborosztály félhomályos alagsori raktárának deszkapolcán, afféle huszadik századi kálváriajelenet katonai kulacsokkal és szétszakadozott uniformissal, eltorzult arcokkal és vállon cipelt haldoklókkal. Kedves olvasónk, a művészettörténész Földes Mária szenzációs „leletre” hívta föl a figyelmünket, amely banális közelségben rejtőzködött, miközben szó szerint minden követ megmozgattunk Szardínián és Budapesten, hogy a szamár-szigeti láger művészi képét meghatározó szobrászról bármiféle adatot találjunk. Olaszországból azt a tapogatózó információt kaptuk, hogy Budapesten állnia kell egy olyan köztéri szobornak is, melyben a hosszú utazást örökítette meg Ősz Nemes. Nos, Földes Máriának és a nemzeti galériának köszönhetően meglett ez a mű, talán a szerb–olasz rabság egyetlen fönnmaradt magyar szoboregyüttese, amely nem köztéri ugyan, hiszen másfél méter hosszú és nyolcvan centiméter magasságú sincs – inkább a soha el nem készült alkotásnak a makettja lehet. Nyilván az is sorsszerű, hogy megmaradt makettnak, és mindeddig arra várt a nemzeti galéria raktárának és a feledésnek a védelmében, hogy újra értelmet és célt kapjon.
Hogy Ősz Nemes György víziója újra testet öltsön.
---- Oldal ----
Fölástuk az MTA Művészettörténeti Intézetének adattárát és lexikongyűjteményét is, hogy pontosabban megrajzolhassuk az egyik legnevezetesebb asinarai magyar arcképvázlatát. „ a szerbiai frontra kerültem, végig harcoltam Szabács, Valjevó, Kragujevác – itt történt a nagy visszavonulás (Potyorek) árulása folytán hadifogságba kerültem [ ], és sok viszontagságon keresztül sínylődve, Szerbia kiürítésekor Albánián keresztül hajszolva az Adriai tengerig élelem, ruhahiány, betegen. E nevezetes katasztrofális utunkon e nagy fogolytömeg (85 000 ember)ből maradt 12 000, köztük én is betegen az Olaszok kezeibe kerültem. [ ] Az Olaszoknál sok számos műveim vannak, igen sokat dolgoztam. Franciaországban, Montauban-ban is igen sokat dolgoztam mint hadifogoly” – foglalja össze hányattatásait Ősz Nemes egy közelebbről meg nem nevezett „Méltóságos Uramnak” címzett, 1931-es levelében. A magyar művészeknek kiküldött, kézzel kitöltött kérdőívben ötvenszázalékos rokkantságáról ír, valamint hogy tűzharcos igazolványa felterjesztés alatt van a Hadügyminisztériumban. Országszerte szétszórt hősi emlékműveinek lajstromán kívül sokkal több nem derül ki róla a gyűjtemények anyagából sem. Annyi azonban még tudható, hogy az első világháború magyar hőseinek emléket állító művész, aki a nemzeti panteon írói, politikusai közül is többeket megformált, a második világháború után alig kapott munkát, és 1958-ban hunyt el. Ahogy kevés az adat a kolozsvári születésű Szász Istvánról is, aki ruhájának rongyai alatt, testére kötözve mentette meg fogságban festett vásznait, s azzal igyekezett megőrizni viszonylag kiváltságos helyzetét Asinarán is, hogy „több főrangú portrét festettem a katonai parancsnokság vezetői közül” – miután a szerbiai Nis katedrálisában nagyméretű freskót készített. Ezekkel a tetteivel azonban felkeltette a mai olasz kutatók érdeklődését – ha a hazaiakét nem sikerült is.
Cala Reale, Campu Perdu, Stretti, Fornelli, Tumbarino – e különös hangzású neveket gyorsan meg kellett tanulniuk azoknak az alföldi vagy dunántúli parasztlegényeknek, akik falujukból egyenesen az első világháború egyik legsúlyosabb logisztikai problémájába csöppentek. Ellátni haldokló tízezreket egy víz nélküli, forróságtól izzó szikladarabon, ahol a foglárokon és a szabadon kószáló torokmetsző bűnözőkön kívül semmi nincsen, még egy célszerű építmény sem – ezt a megoldhatatlan feladatot az is átérzi ma, aki végigjárja a szamár-szigeti kálváriát. Jó állapotú aszfaltút vezet a hajókikötő közelében található börtöntől egészen a sziget túlsó csücskéig, ahol a legrettegettebb maffiózókat különítették el még néhány éve is. Az út mellett most is láthatók a négyszögletű kőfalak, amelyek szűkös táboregységenként kétszázötven sátrat, ezer ember hajlékát keretezték 1916-tól egészen a világháború végéig s még tovább is. Egy-egy kidőlt oldalú kápolna, rejtelmes rendeltetésű épület teteje látszik ki néhol a cserjésből, a központban szépen felújítva áll az a templom, amely a krematóriumból épült át Isten legnagyobb dicsőségére Mindenből csak éppen annyi, hogy az ember támpontokat kereső képzelete nekiálljon kiegészíteni a hiányzó falakat, táborokat, szentélyeket, közéjük képzelve támolygó tízezreket meg a parton gúlába rakott, oszladozó halottakat. Így lehetett ezzel az erdélyi származású, élete alkonyát Szardínián töltő Lőrinczi László író is, aki magyarként a legtöbbet tett azért, hogy a Szamár-sziget ismeretlen halottai arcukat, nevüket visszakapva legalább az emlékezet számára föltámadhassanak. Következetesen cáfolva azt a hadtörténészi tézist, hogy „már nincs esély azonosítani a hadifogolytáborokban odaveszett embereket”.
„Alig búcsúztam el – hajlott koromra való tekintettel – a szamár-szigeti (asinarai) földben nyugvó magyar hősi halottaktól, akiknek az azonosságát nem sikerült megállapítanom [ ], viszont további kutatásra már nem vállalkozhattam, a postás jókora csomaggal lepett meg: a római Magyar Akadémia Fraknói Történeti Intézete küldte el a 2005–2009-es esztendőket felölelő, olasz nyelvű Évkönyvét (Annuarióját), amelyben – kedves meglepetésként – olaszul is napvilágot látott szamár-szigeti vonatkozású beszámolóim első három fejezete (2003–2004)” – írja Kutatói postscriptumában 2010-ben. Ám a 2011-ben elhunyt Lőrinczi László nem „csupán” az olasz tudományos közvéleményt tájékoztatta saját adósságukról (meg a miénkről), hanem élete utolsó esztendeiben, a kilencvenediken is túl szenvedélyes nyomozómunkát folytatott, hogy különféle veszteséglistákból, kórházi adatlapokból, anyakönyvekből kihalássza a Szamár-szigeten veszett magyarok nevét. Sajnos, mire megtaláltuk volna őt, hogy személyesen is összevessük leleteinket, addigra eltávozott az asinarai szellemkatonák birodalmába. Lányával, a cagliari egyetemen román nyelvet és irodalmat, szárd nyelvészetet tanító Lőrinczi Marinellával konzultáltunk, aki az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kolozsvári Szabédi-emlékházának gyűjteményébe irányított – ide került édesapja kéziratos hagyatéka.
„ időközben egy római kegyeleti hivatalból – Giovanni Terranova közvetítésével – előkerült egy összefoglaló jellegű névjegyzék az Asinara szigetén 1916–1920 között elhunyt osztrák–magyar hadifoglyokról. Amikor megpillantottam a vastag küldeményt, legelső gondolatom az volt, hogy jó lett volna, ha előbb [ ] került volna a kezembe! [ ] De hát mindig magányosan, mindenféle támogatás nélkül, csupán önkéntes munkások segítségével dolgozhattam; úgynevezett rendszeres kutatómunkát nem tudtam végezni [ ], most pedig neki kellett feküdnöm [ ] az ötezer nevet tartalmazó névjegyzék feldolgozásának” – olvassuk Lőrinczi László szálkás betűkkel papírra vetett Végszavam című írását, amely egyfelől szellemi végrendelkezés 2011 júliusából, néhány hónappal halála előtt, másfelől a magárahagyatottság keserű szavain, öregségen és betegségen is átvilágító elpusztíthatatlan tettvágy lenyomata. „[ ] összesen tehát 848 (nyolcszáznegyvennyolc) asinarai (szamár-szigeti) magyar hősi halottat tudtam – legjobb tudásom és szándékom szerint – azonosítani” – summázza munkáját, majd ugyanezzel a kézírással sorjáznak is a nevek Ambrus Iozától Varvasi (?) Hugóig, ahogy egykor az olasz hivatalnokok azt a maguk feje és helyesírása szerint megörökítették.
---- Oldal ----
Az úttörő kutatásokat elvégző, a témára az erdélyi magyar olvasóközönség figyelmét ráirányító Lőrinczi Lászlónak nem teljesült hő vágya: esszéi, útirajzai, sokéves munkával feltárt névsorai nem robbantottak ki zarándokmozgalmakat a Szamár-szigetre, még átvitt értelemben sem. És a magyar állam – sorozatos ostromai ellenére – sem érezte égető szükségét a XXI. század első évtizedében, hogy emléktáblát állítson a Szamár-szigeten elesett katonái tiszteletére. Azok szenvedéseiről megemlékezve, akik – mint egy túlélő tiszt, Szöllősy Aladár fogalmaz – „az első parancsszóra harcba vonultak, s kiknek egy szerencsétlen kimenetelű hadművelet következtében a dicsőség babérkoszorúja helyett a Kálvária rögös útja s a mártíromság töviskoszorúja jutott osztályrészül”.
Folytatjuk
Továbbra is kérjük olvasóinkat, hogy ha családi archívumukban megőriztek asinarai emlékeket, naplókat, fotókat, jelezzék a [email protected] címre, hogy folytathassuk a feltáró munkát.