Több évtizedes határjárásunk alatt soha nem tapasztaltunk olyasmit, ami Szlovéniában történt néhány héttel ezelőtt. Nevezhetjük csodának, de emberek, sorsok és történelmi összetevők szükségszerű egymásra találásának is. Néhány szlovén ugyanis úgy gondolta, nem szabad pusztulni hagyni valamit, ami magyar. Ami valójában közös örökségünk, közös büszkeségünk.
Ahogy elfekszenek az út közepén, öregember halad át előttük, kezében gyertya. Felettük vaskos, fekete falú templom áll, oda igyekszik a vénember. Amint kinyílik a kapu, fénysáv világítja meg a szanaszét heverő alakokat. A karácsonyi pompában úszó kis falusi templomból csordul némi világosság a holtfáradt, málhájukra dőlt emberekre – majd újra sötétség borul rájuk. Mégsem rekednek kint az ünnepen: valaki halkan dúdolni kezd, a mellette lévő átveszi, s a szemüket az égnek meresztve dünnyögik: „Csorda pásztorok midőn Betlehembe, / Csordát őriznek éjjel a mezőbe, éjjel a mezőbe. / Isten angyali jövének feléjük, / Nagy fényességgel telvén el ő szívük, telvén el ő szívük.”
Nem érzelgős karácsonyi anziksz ez: valóban így, a sáros földön énekelve köszöntötték a Megváltó születését a székesfehérvári 69-es gyalogezred bakái 1915. december 24-én. Ennél sokkal több nem jutott nekik az ünnepből: valahol félúton Wippach és Görz, a hátország és a front halálzónája között horgonyoztak le, miközben tisztjeik kétségbeesetten keresték a kijelölt kvártélyt. A katonák már azzal is elégedettek voltak, hogy aznap nem vetik őket harcba.
„Nagy örömet hozok, ne féljetek, mert ma született a te üdvösségtek, a te üdvösségtek!”
Szégyen ide vagy oda: ha Kuczka Mihály, a 69-es baka – aki másodállásban nagybányai festő volt – nem járja végig a Wippachtól a görzi hídfőig vezető országutat, és nem kelti föl kíváncsiságát a környék egyik legmeghökkentőbb látnivalója, és mindezt nem veti harctéri naplójának lapjaira, akkor valószínűleg sohasem vagy csak megkésve értesülünk arról, hogy ezen az országúton áll egy különleges mondanivalójú szobor. A mi szobrunk is. A délnyugat-szlovéniai Wippach, mai nevén Vipava határában, a háromtornyú logi templom szomszédságában emelt kőfiguránál – mint valami díszszemlét tartó marsall előtt – elmasíroztak és elvánszorogtak azon magyar katonák tízezrei, akik aztán Görznél, az Isonzó völgyében vagy a doberdói fennsík védelmében estek el az első világháború egyik legvéresebb hadszínterén.
Akinek menetelés közben, negyvenkilós rüsztungját és puskáját cipelve még volt ereje felpillantani a szoborra, ilyesmit tapasztalhatott: „A legfelső faluban egy szép, impozáns, magas templom mellett egy emlékkő áll, a tetején egy régies ruhájú huszár alakja áll kőből faragva, a kövön magyarul írás: Rostás Pálnak, ki 1813-ban hősiesen védte e vidéket, és harminc golyótól találva esett el. Különös benyomást tett reám ez emlék látása” – töpreng Kuczka közvitéz azokban a decemberi napokban, amikor ezrede a tűzvonalba készül. A festőművész oldalát furdalja, ki lehetett ez a bizonyos Rostás, akinek száz esztendeje végrehajtott hőstettére ma is emlékeznek a helybéliek, és akinek szobra sok száz kilométerre a magyarlakta vidékektől sértetlenül megmaradhatott. Nem is lenne az, aki, ha el nem kunyerálná a szemközti fogadóból a templom kulcsát is, miután a kulcslyukon bekukucskált:
„A lyány szívesen adja oda. A századból sokan tódulnak be utánam a kinyílt templomba. Impozáns, gyönyörű a belső kiképzése ennek is. [ ] Olyan ez a templom, mint a nemes ember énje. A külső sohasem sejteti az igazi benső szépséget. [ ] Domine dilexe decorum domus Tuae! Uram, szeretem a te hajlékod díszét! [ ] Csodálatos, hogy éppen a karácsonyi jelenetekből vett képek vannak a szentélyben. [ ] Lelkem megfürdött és felüdült a templomban.”
---- Oldal ----
Az ünnepi fürdő után néhány nappal Kuczka Mihály 69-es Hindenburg-baka – Kuczka Péter író édesapja – már az úton elheverve issza az ismeretlen templomból szivárgó fényt. Majd a karácsonyi hajnalban elkutyagol a szétlőtt Görzbe, hogy a következő nyárutón magára hagyatva, immár olasz szuronyok szikrázásától kísérve essen hadifogságba, s vigye magával Rostás Pál hihetetlen hőstettének példáját egy elátkozott kis szardíniai sziget haláltáborába.
Asinara, a Szamár-sziget túlélője miatt indultunk útnak, hogy elérjük ezt az országutat, amelynek szélén áll Rostás Pál, a kőhuszár, és amely száz esztendeje rendületlenül pumpálta a magyar vért a Doberdó és az Isonzó frontvonalába.
Vipava olyan városka, amilyennek egész Közép-Európát látni szeretnénk.
Mélyen a házfalakba ivódik a történelem, a szellem és az elegancia, miközben minden szeglete arányos és összhangban áll azzal a tájjal, amelynek sziklás zugába bevackolódik. Itt nem fedi el az egyik réteg a másikat, nincsenek sanda árnyékok, amelyek soha le nem küzdhető gyomorgörcsöt okoznának az utazóknak. A régi vásártér oldalában, a Lanthieri-kastély mögött, a hegy gyomrából fakad a Vipava folyócska, amelynek már a forrása is delta alakú, számtalan buzgár táplálja. E folyó szélesre duzzasztva átrobog a kastély belső udvarán, forró nyarakon természetes légkondicionálóként működve, hajdan a pince mélyén pihenő boroshordókat hűsítve. Majd egyre gyorsulva, egyre szeszélyesebb kanyarokat leírva fut szurdokszerű völgyében, régi katonatemetők körzetében, mígnem Nova Goricától/Goriziától délre, már a mai Olaszország területén el nem éri az Isonzót.
Közép-Európa szívébe, a nagyjából ezerlelkes Vipavába érkezünk. Oda, ahonnan egy Kuczka Mihály nevű infanterista száz éve a frontra indult. És ahol egy Rostás Pál nevű közhuszár kétszáz éve példaképpé vált. Tombol a bóra, a burja, ahogy a helyiek becézik ezt a Júliai-Alpokból lecsapó, lélekszaggató szélvihart, amelytől szenvednek ugyan a Vipava-völgyi szlovének, mégis babusgatják, mert kisöpri a ködöt és vele a téli nyavalyákat. Az autópályán le kell állítani a teherautó-forgalmat, miután a közelben két kamiont is fölborított a vihar; s a személykocsik is csak negyvennel közlekedhetnek.
Delegáció előőrsének lenni a legjobb: már benne van a levegőben az ünnepi izgalom, de még mindenki természetes, és van ideje a finom részletekkel bíbelődni. Így tesz Jozko Clekovic is, az az ember, akinek a legtöbbet köszönhet a kőhuszár és mi, magyarok. Érkezésünk pillanatában belénk karol, és addig hurcol hegyre föl és völgybe le, addig jár velünk kastélyokat és borospincéket, régi harcmezőket és háborús gyűjteményeket, ameddig meg nem értjük: miért olyan büszke kiváltság vipavai szlovénnek lenni. És hogy aki e tájékon igazi patrióta, az ugyanúgy büszke Napóleon franciáinak kiűzésére, mint az első világháborús olasz invázió megfékezésére, a náci németek elleni partizánakciókra – vagy a jugoszláv hadsereg 1991-es legyőzésére.
Jozko Clekovic a legutóbbi szlovén ütközetek veteránja. Bár fegyveres harcban nem vett részt, hadműveletekben igen. A megtermett, jó kiállású hatvanas férfi kabátján ott díszeleg a veteránok diszkrét jelvénye, ám amikor ezekről az időkről kérdezzük, öntudatosan, de udvariasan igyekszik kitérni a válaszok elől. Mindenesetre, ha ő nem gondolja úgy, hogy a hőstett és a honvédelem akkor is méltó az emlékezetre, ha az más nemzet fiához kötődik, ma már fogalmunk sem lenne arról, miféle huszárszobrot láthatott Kuczka Mihály és ezrede azon a sáros vipavai országúton 1915 karácsonyán.
Jozko körbenyargal velünk Vipaván; büszkén mutatja az asszuáni gránitból készült két egyiptomi szarkofágot, amelyet az első osztrák–magyar kairói konzul, Anton Lavrin küldetett a gizai piramisok mellől szülőföldjére, a kis polgári temetőbe, hogy szüleit és fiát bennük temesse el. A temető falán túl szépen rendben tartva, ám magyar nyelvű ismertető táblát nélkülözve nyugszanak a helyi kórházban kiszenvedett első világháborús osztrák–magyar bakák. Innen már csak egy lépés a szlovén hadsereg vipavai kaszárnyája.
– Nyolcévesen kezdtem gyűjteni a háborús tárgyakat, ekkor alapozódott meg mai gyűjteményem – mondja Mitja Mocnik, akinek kaszárnyabeli múzeumába kalauzol bennünket Josko. Egyszemélyes első világháborús kollekciója a legizgalmasabbak közé tartozik, amit valaha láttunk. – Az Isonzó mellett töltöttem gyermekkoromat, ott találtam az első tárgyakat a világháborúból – folytatja a veterán katona az elbeszélést. – Később anyám mesélt nagyapámról, aki az osztrák–magyar hadsereg őrmestere volt, és Galíciában, az Isonzónál, valamint a dél-tiroli fronton egyaránt harcolt. Miatta lett igazán fontos számomra ennek a hadszíntérnek a kutatása.
---- Oldal ----
– A szlovén katonai mitológiában van folytonosság az első világháborús szlovén harcosok és a mai hadsereg között?
– Természetesen. Az a feladatunk, hogy hagyományokat teremtsünk a szlovének első világháborús szereplésével kapcsolatban, ahogy a második világháborúval is így van ez – magyarázza Mitja Mocnik. – Fiatal hadsereg vagyunk, hagyományaink az osztrák–magyar hadseregben teremtődtek meg.
Nem Rostás Pál hőstette volt az egyedüli 1813 őszén, amely a magyar huszárság hírnevét öregbítette. Vegyük például Bíró János kapitányt, aki svadronjával és a hozzá csapódó hét huszárral egész ellenséges zászlóaljon aratott győzelmet. Vagy ott van Lazarich József Landwehr-kapitány, aki nem több mint negyven varasdi határőrrel, azok főhadnagyával és tizenhárom Radetzky-huszárral tört rá az Isztriára, lázította föl a helybélieket, majd néhány nap alatt együttes erővel visszafoglalták az egész félszigetet a franciáktól. Hogy Simonyi óbesterről már ne is beszéljünk, aki akkor érezte nyeregben magát, ha legalább tízszeres túlerőt rohamozhatott meg (Réfi Attila: Magyar huszárok az 1813. évi őszi hadjáratban. Sic Itur ad Astra, Fiatal Történészek Folyóirata, 2002/2–3.). A szlovének emlékezetében mégis az a Rostás Pál maradt meg, aki 1813. október 3-án hetvenszeres túlerővel szemben esett el, miközben a sebesült társait szállító trént védelmezte. A logi templom oldalában csaptak le négy társával először hét lovasra, azokat mind egy szálig levágták, ám amikor odaért a hatvan francia gyalogos, Rostás egyedül maradt a harcmezőn – a többi huszár meghalt vagy elmenekült. Ő mégis vállalta a harcot, s még szitává lőve is addig forgatta kardját, míg a szántóföld rejtekéből egy francia agyon nem lőtte.
Mindez csak a napóleoni háborúk mellékhadszínterének hősies kis mellékkalandja lett volna, ha a helybéli szlovének nem követik házuk ablakából az eseményeket. De követték, és megrendültek Rostás önfeláldozó hősiessége láttán, és a magyar huszárt illő módon el is temették a harc helyszínén, a háromtornyú logi templom oldalában. Oda, ahonnan száz évvel később Kuczka Mihály és sok ezer magyar társa majd a halálzóna felé indul.
Ám ez a katonasír néhány évtized alatt talán ugyanúgy eltűnt volna, mint a többi, ha 1845 októberében Rostás Pál ezrede, az 5. Radetzky-huszárregiment más nem gondol. Idézzük a Rokodelske novice újság 1845. október 20-i számát: „az ötödik huszárregiment lovas katonája a logi templom mellett hősiesen harcolt mindaddig, amíg a franciák már igen sebzetten és a földön fekve őt ocsmányul le nem gyilkolták. Azon a napon a hős dicsőséges halálának híre szájról szájra terjedve bejárta az egész völgyet; ezek után a logi templom mellett nagy dicsőségek közepette eltemették őt. A dicséretes ötödik milánói huszárregiment elhatározá, hogy a nép hős fiának sírja fölött kemény kőből öt és fél láb magas emlékmű emeltessen, amely köré majd annak rendje és módja szerint vaskerítés is kerüljön. Az emlékművet Karl Seppenhoffer goricai testvérünk, Leopold herceg császári gyalogregimentjének katonatisztje faragta ki.” Néhány nappal később ugyanez az újság közölte az ünnepség részleteit: „Rostás Pál a tiszteletre méltó ötödik császári huszárregiment bátor lovas katonája vala, és a nemes lelkű és erős magyar nép fia. [ ] A beszéd után a goricai énekes urak elénekelék a Hős álomba merül éneket orgonakíséret nélkül. Ezek után Rostás Pál több idővel annak előtte kiásott és koporsóba fektetett csontjait katonai tiszteletőrség kíséretével eme helyre a templomból áthozák, az emlékművet megáldák, majd pedig a koporsót a csontokkal alatta eltemeték.” A helyi uraságok és tisztek jelenlétében, gyászmisével, háromszoros főhajtással és díszsortűzzel emlékeztek meg a magyar Rostás Pálról, akinek e napon fölavatott szobra, méltó sírhelye igazodási pont lett, a logi szerelmespárok számára pedig új értelmet nyert: találkahellyé lépett elő forró nyári estéken. Nem csoda, ha szerették a kőhuszárt, és önérzetük, patriotizmusuk elleni merényletként értékelték, amikor az első világháború utáni impériumváltáskor az olaszok darabokra törték a szobrot – pusztán a megrongált, csonka talapzatot hagyva meg.
Az oszlopon azért továbbra is kivehetők voltak a betűk magyar és német nyelven:
„ROSTÁS PÁLNAK, Cs. Kir V.dik Huszár Ezered közvitézének ki MDCCCXIII Octob. III.kán e vidéken hátráló ellenség állását IV társival kutató, hős elszántságal, egyedül rea rohant, LX gyalog s VII lovastól környezve Leonidasként óra negyedig az ellenfél bámultára vívott, míg XXX golyótul érve a Hon s Fejedelmért vitézül éltét áldozá. Bajnok társoknak hála jelül a hason czímű Ezered.”
Rostás Pál legalább nem lett ismeretlen katona.
A szétvert szobor darabjai jó ideig hevertek egy közeli iskola udvarában. Huszársüvege és homlokának csonkja egy vipavai ház tetején szolgált nehezékül, hogy a bóra el ne vigye a cserepeket. A többi maradvány a Nova Gorica-i múzeumba került. 2009-ben Jozko Clekovic háborús veterán úgy gondolta, tovább nem tartható ez az állapot, szégyenletes a roncs a logi templom oldalában és a többi szétszórva a Vipava völgyében. Olyasmi történt tehát, amit közép-európai viszonylatban nyugodtan csodának nevezhetünk: nem eltüntetni akartak írmagostul egy magyar vonatkozású műemléket, hanem szívvel-lélekkel megmenteni. Jozko tanulókört alapított hát a szomszédos Ajdovscina népegyetemén, amely hazai és külföldi levéltárakba ásta be magát; felkutatta a szobor elveszett részeit; felújította és megtisztította az elhanyagolt talapzatot – és itt elfogyott a pénzük. Ekkor fordultak a ljubljanai magyar nagykövetséghez. Máthé László első beosztott felkarolta az ügyet, majd a Budakeszi Kultúráért Alapítvány bevonásával gyűjtést kezdeményeztek Rostás Pál érdekében. Anton Naglost restaurátor öntötte újra műkőből a szobrot. Amint az avatásra kiadott füzet fogalmaz: „A Rostás Pál-emlékmű felállítását a hazájáért harcoló bátor katona iránti mély tisztelet vezérelte. Ez alkalmat ad arra, hogy az emberekben újra tudatosuljon, a hazát védelmezni és óvni kell. A Szlovénia-szerte elhelyezett, a bátor katonák emlékére emelt számos emlékmű szintúgy erről tanúskodik. Hazafiak nélkül nem létezne a független Szlovénia. Nélkülük nem lenne múltunk, és nem lehetne jövőnk.”
---- Oldal ----
– Miért volt a helyi közösségnek és önnek személyesen olyan fontos egy magyar huszár szobrának helyreállítása? – kérdezzük Jozko Clekovicot egy vipavai fogadó borospincéjében.
– A szobor sorsa, története mindig is fontos volt nekem. Miért? Magam is egy kis katona vagyok, ő pedig hős volt, tehát miért ne éltünk volna a lehetőséggel, hogy felújítsuk az emlékművét? Eleinte a helyiek azt mondták, ez nem a mi hősünk, nem a mi katonánk, mi dolgunk vele. Miért ne lenne a miénk, kérdeztem én. Hiszen ez mindenki emlékműve! Az is a szerepe, hogy összekössön embereket. Úgy gondolom, jövőre már sok magyar turista is meglátogatja, hiszen országrészünk gyönyörű. Ez a jövő! A következő tervem az, hogy felkutassuk, hol született Rostás Pál, és hogy élhetnek-e még leszármazottai. Nagyon boldog volnék, ha a magyarok segítenének ebben. Ő kétszáz éve halt meg, lassan száz éve tört ki az első világháború, nagyon sok ember jön majd hozzánk, a régi frontvonalra Közép-Európa országaiból, s nem csak Magyarországról.
„Nem hiszek az Elrendelésben, / mert van szívemben akarat, / s tán ha kezem máskép legyintem, / a világ másfelé halad” – a Budakeszi Kultúráért Alapítvány tájékoztató füzetében olvasható Babits-sorok kifejezik a civil szervezet életfilozófiáját. Ezzel a „kézlegyintéssel” találkozunk lépten-nyomon a Kárpát-medencében: ha a Gyimesi-szorosban, az „ezeréves határon”, a felújított vasúti őrháznál pihenünk meg, amelyet az alapítvány nem csupán megmentett, de a csíksomlyói búcsú és a nyári székelyföldi utazások szimbolikus középpontjává is avatott. Ezt érezzük, ha a kontumáci emlékhelyet látogatjuk meg az őrházzal szemben, amely a Gyimesekben elesett magyar katonák előtt tiszteleg; vagy ha a kárpáti rengetegben, Istentől is talán elfeledett helyeken bukkanunk keresztjeikre, amelyekkel feledésre ítélt hősi halottaink sírját jelölik meg. A Budakeszi történelmi emlékeit is védelmező alapítványnak így nem volt „profilidegen” Rostás Pál ügye sem. Bánkuti Ákos és Koós Hutás Katalin, Herein Gyula és Herein István fogta össze a különféle állami intézmények és civil szervezetek akaratát, terelte mederbe a finanszírozást, egyeztette a szlovén és magyar igényeket és elvárásokat, hozta össze a szerződéseket – egyszóval kemény munkával és nagy áldozatvállalással elérték, hogy ezt a szép ügyet semmi félreértés ne árnyékolhassa be. Saját zsebükből – és szellemiségükből – is jócskán hozzátéve a felújítás költségeihez, értelméhez.
Kétezer-tizenhárom november 15-én, csaknem száz kilométeres szélben így gyűlhetett össze Vipava és a környező települések népe, valamint a magyarországi delegáció tagjai a logi templom oldalában a hetven franciával szembeszálló Rostás Pál sírja körül. Csakúgy, mint 1845-ben, az emlékmű első fölállításakor. Ugyanazzal az ünnepélyességgel és tisztelettel, mint kétszáz éve, amikor a falu népe búcsúztatta a magyar huszárt. A két ország minisztere, Hende Csaba és Roman Jakic, valamint a felújításban részt vállaló civil szervezetek képviselői megkoszorúzták, majd pap szentelte föl a szobrot. Álltunk több százan a süvítő bórában, szlovének és magyarok, a zászlótartókat szinte magával röpítette a szélvihar, de a közös és kölcsönös kegyelet nem engedi elsodródni ezeket a pillanatokat.
– Bennünket arcul köpött a történelem, ezért újra össze kell rakni a mozaikokat – mondja Máthé László ljubljanai nagykövethelyettes, aki magyar részről kezdeményezte Rostás Pál „rehabilitációját”. – A történelmet nemcsak megtanulni kell, hanem életre hívni is, kimondani és emléktáblákat, emlékműveket állítani, közben megtalálni azt a rejtőzködő eret, amely összeköt bennünket. Az elmúlt évszázadban térségünkben a náci és a kommunista hatalom kedvére gyalogolt fel s alá, miközben széttaposta minden apró szálát annak a közösségnek és örökségnek, amely Közép-Európát önálló és egységes arculatú hellyé tette, eltiporta közös hagyományainkat. Magát a közös történelmünket is, amely elsikkadt a hosszú szovjet megszállás miatt. Keletre fordultunk, ahelyett hogy azt láttuk volna meg, itt helyben mi köt minket össze.
---- Oldal ----
Máthé László szerint nincs még egy olyan ügy a Kárpát-medencében, mint Rostás Pálé: Vipava soha nem volt magyarlakta vidék, és ez a szlovén település nem átírni akarja a históriát, hanem azt kérdezi, helyesen írta-e a magyar szöveget és nevet!
– Amikor a szlovének önkéntes munkával összerakták a talapzatot, megrendültem: nem engedhetjük meg magunknak, hogy ezt szó nélkül hagyjuk! – emlékezik vissza a diplomata. – A helyiek áldozatkészségét csak magyarországi gyűjtéssel lehetett viszonozni. Ötszáz forinttól négyszázezerig adakoztak, egymillió forint gyűlt össze. A külügy és a honvédelmi minisztérium jelentősebb összegekkel egészítette ki a civil adományokat.
Máthé szerint Rostás Pál története, az önfeláldozó közemberé, akire ezrede harminc év múltán is példaként tekint, Hollywoodban filmért kiállítana, és Tom Hanks-féle színész játszaná a szerepét. A szobor ugyanakkor a Kárpát-medencei szomszédság jelképe: hogyan lehet empátiával is viseltetni egymás iránt. Ez lenne az a rejtőzködő ér.
– Térségünkben sok közös történelmi esemény bűnben fogant – mutat rá az első beosztott. – Amíg kibeszéletlenek, semelyik fél sem tud megnyugodni. Történelmi kiegyezésre van szükség Közép-Európában, amelyhez minden érintett fél részvétele és hajlandósága szükséges. Természetesen nekünk nem kell azt mondanunk, hogy Trianon igazságos volt, ugyanakkor meg kell találnunk azt a kifejezésmódot, amellyel megértetjük az utódállamokkal, hogy június 4-e miért fáj nekünk. Augusztus 17-e Szlovéniában a Mura-vidék odacsatolásának nemzeti ünnepe. De tudomásul veszik, hogy a magyarok ezen nem jelennek meg. Ha Trianont mi zárványként kezeljük, soha nem válik a régió szerves történelmévé. Holott tudnia kellene Belgrádnak, Pozsonynak vagy Bukarestnek, hogy miért gyásznap ez nekünk; ahogy nekünk is tudomásul kell vennünk, bár szeretnünk nem, miért ünnep december 1-je, Erdély elcsatolása – vagy ahogyan ők látják, a Regát és Erdély egyesítése – a románoknak. Romulus és Remus szobrát Gyulafehérváron fölállítani tisztességtelen, mert az a múlt meggyalázása. És a múlt már nem képes reagálni, ki van szolgáltatva az efféle hamisításoknak. Ezzel ellentétes a vipavai szoborállítás, amellyel a mi magyarságunk is megváltozott: kiléphettünk végre terhes örökségünkből.
A Vipavából Goricába vezető országút mentén száz ember szorgoskodott csaknem öt éven át egy lerombolt, meggyalázott kőhuszár körül. Szlovének és magyarok, kétkezi munkások, veteránok, áldozatkész polgárok és diplomaták. Annak a területnek a szomszédságában, ahol ma is ezrével nyugszanak katonáink, névtelenségbe süppedt hősi halottaink. Rostás Pál fogadta és búcsúztatta ezeket a magyar bakákat, a Kuczka Mihályokat és a nála jóval szerencsétlenebbeket, amint elvonultak előtte 1915-től kezdve, hogy a birodalom határait védjék. „Hálából” emlékezetük, nevük is sokszor kiveszett a családi és a közemlékezetből, de még a katonai legendáriumokból is. Rostás Pál szobra, Rostás Pál kétszáz év alatt is fennmaradt neve most újra teljes pompájában hirdeti a hetvenszeres túlerő elleni hőstettet. És emlékeztet az alatta halálba vonulókra.
„A hős története elválaszthatatlan a vidék történetétől, ezért a vidék nem adja ki kezéből a hőst – olvashatók Ljubo Mohoric szavai az avatáskor kiadott füzetben. – A hős már meghalt, az emlékmű azonban meg kell hogy maradjon, mert a hős csak általa élhet tovább. [ ] Rostás Pál katona emlékműve tehát a helyére fog kerülni, ám nem azért, hogy a hősök és a holtak emlékét idézze, hanem hogy az élőknek állítson emléket. [ ] Az emlékmű arra szólítja fel a jelen és a jövő generációt, hogy háborúskodás és ellenségeskedés nélkül vigyék tovább a történelmet. Mert ahol szükség van a Rostás Pálhoz hasonló hősökre, ott túl sok a szenvedés, az áldozat és a legyőzött. Mindenekelőtt arról van szó, hogy az emlékművek lerombolásával nem tudjuk megmásítani a történelmet.”
Bizony, nem tudjuk. Ennek kimondásáért minden tiszteletünk a szlovéneké.
Hende Csaba honvédelmi miniszter hősi halottaink tiszteletéről
– Miben látja a Rostás Pál-szobor újraavatásának jelentőségét?
– Kétszáz évvel ezelőtt, a napóleoni háborúk idején ugyanúgy sorsközösségben éltünk a szlovén nemzettel, mint ma az Európai Unió és a NATO tagjaként, határok nélkül, egyesült Európában. Olyannyira, hogy Szlovénia légterét hamarosan Olaszországgal együtt Magyarország fogja védeni. Kétszáz éve a Habsburg-uralkodó birodalmában éltünk testvérnépekként. Így lehet az, hogy a birodalomra törő napóleoni katonák ellen harcoló magyar huszárezred hősi halottját, Rostás Pált ilyen nagy becsben tartották a szlovén emberek, és őrizték emlékét kétszáz éven keresztül. Hiszen az ő szülőföldjüket védte, az ő szeretett királyukért halt meg. Minden katonai alakulatnak a mai napig megvannak a legendás hősei. A hadsereg értékkonzervatív intézmény, a múltjából táplálkozik. Az alakulat identitását a katonái által megvívott csaták és az azokban elesett hősök adják. Ami az orosz hadseregtől az amerikaiig így van; s teljesen természetes, hogy a bajtársiasság ilyen kiemelkedő példáját, amelyet Rostás Pál felmutatott, azt sok évtizeddel később is – ameddig a Monarchia felbomlásával meg nem szűnt maga a Radeczky-huszárezred is, amelynek egyébként az újoncozási területe Zala és Somogy megye volt – őrizte és ápolta az alakulata. Ez a vidék a postojnai barlangtól a tengerig olasz megszállás alá került az első világháború után, akik elég csúnyán viselkedtek. Ekkor lerombolták a szobrot, mivel az kézzelfogható módon utalt az osztrák–magyar identitásra, a Ferenc József-i birodalomra. Ezt egy Mussolini-féle fasiszta diktatúra nem tűrhette el. Amikor néhány éve elhatározták, hogy felújítják a szobrot, ennek a pusztításnak is ellentmondtak a helyiek. A legszebb, hogy ezt nem Budapesten és nem Ljubljanában találták ki a honvédelmi minisztériumban, hanem az itt élő emberek keresték meg a magyar szervezeteket.
– Magyarországon hosszú ideig elhanyagolták a világháborúk magyar hősi halottainak ügyét
– Büszke vagyok arra, hogy olyan időszakban, amikor a honvédség és a honvédelmi minisztérium struktúráját radikálisan átalakítva, a hivatalnokréteget visszametszve, 1200 fős létszámcsökkentést végrehajtottunk, a hadisírgondozás ügyét a múzeumból kiemeltem, és a minisztériumban közvetlen felügyeletem alatt külön főosztályt szenteltem neki. Én ezt rendkívül fontos lépésnek tartom, amelynek gyakorlati eredményei hétről hétre bontakoznak ki.
– Jövőre lesz száz esztendeje, hogy kitört az első világháború. Milyen terveik vannak a méltó megemlékezésre?
– Mozgó múzeumvonatot szeretnénk létrehozni az első világháborús kiállítással, amely Galíciától az Isonzóig járja a volt hadszíntereket. Szeretnénk az első világháborús, határon túli hadisírjainkat fölújítani – több százezer katonánkról van szó. Októberben Lengyelországgal írtam alá hadisír-gondozási megállapodást: 250-300 ezer katonánk esett el Galíciában! Szeretnénk, hogy ha azokat a háborús emlékműveket, amelyeket a húszas évektől kezdve Magyarország minden településén fölállítottak, helyrehoznák, elvégre az ő dédszüleik, nagyszüleik vannak megörökítve ezeken az emlékműveken. És engedjen meg még egy gondolatot! Magyarországnak számos országgal van hadisír-gondozási megállapodása, ezeknek megfelelően a hazánkban nyugvó orosz, román, német, amerikai katonák sírját a magyar jog évtizedek óta megfelelően védi. Egyetlen olyan hősi halott volt a legutóbbi időkig, akinek sírját Magyarországon nem védte a törvény. Ki fogja találni: ez a magyar katona. A magyar hősi halott sírját bármikor föl lehetett dúlni, meg lehetett szüntetni, be lehetett szántani. Magyarországon ugyanis az elmúlt ötven évben nem gondoltak arra, hogy legalább azt a védelmet megadjuk saját katonáinknak, mint amit megadunk a nálunk nyugvó idegen katonáknak. Tavaly módosítottuk a temetkezésről szóló törvényt, és most már a törvény azt mondja ki, hogy hősi halott sírját megbolygatni, áthelyezni csak a honvédelmi miniszter engedélyével lehet. E munka keretében létrehoztuk a Hadisír.hu honlapunkat is, amelyre folyamatosan töltjük fel az első és második világháború ismert magyar veszteségeit a halál körülményeivel és az eltemetés helyével egyetemben. Rengetegen most találják meg a felmenőiket. Mindez óriási hiányokat pótol.
