Még el sem érkeztünk a nagy háború kitörésének centenáriumához, de a környező államok gőzerővel igyekeznek kisajátítani mindazt, ami 1914 és 1918 között történt a tűzvonalak és a hátországok poklában. Stratégia és vérmérséklet szerint sorakoznak föl csehek, szlovákok, románok és más népek, hogy kikanyarítsák maguknak a lehető legnagyobb szeletet az emlékezés tortájából. Ha nem leszünk résen, Magyarországot megint csak elérheti az a veszedelem, hogy mások fogják meghatározni egykori szerepét az első világháborúban, és a frontokon elveszett hősi halottaink helyébe új, koholt hősök telepednek. A holtaknak ebben az egyoldalú háborújában különösen meg kell becsülni, ha egy szomszédközösség nem ellenünkben, hanem velünk együtt töpreng mindarról, ami alapjaiban határozta meg a huszadik századot.
Fél éve, 2013 novemberében hihetetlen hőstettet végrehajtó magyar huszárról emlékeztek meg Szlovénia délnyugati csücskében, a Vipava folyó völgyében. Rostás Pál kétszáz éve, a napóleoni háborúk alatt szállt szembe csaknem egy századnyi ellenséges katonával, s mialatt többeket levágott, többtucatnyi golyó oltotta ki az életét.A szlovénok a mai napig nem feledték ezt az embert, aki az ő szülőhazájuk határait is védte. Ahogy azokat az osztrák–magyar katonákat sem, akik száz évvel később ezen a vidéken vonultak a halálba – az Isonzó és a Doberdó húsdarálójába. Ugyancsak e határok védelmében.
Rostás Pál lerombolt, majd újjáépített szobrának hányattatott sorsáról, az olasz–szlovén határvidék folyamatos pulzálásáról, Jugoszlávia szlovéniai vereségéről, vagyis kétszáz év véres csatáiról készítettünk filmet, miközben alig mozdultunk el az újjászületett magyar huszárszobor talapzatától.
De leginkább arról, hogy kik élnek ma ezen a festői tájon, a százéves csatamezőkön, a szlovén és az olasz oldalon egyaránt – és hogyan gondolkodnak közös történelmünkről
