Beneš-dekrétumok: 70 éve tart a gyalázat

1945. augusztus 2-án bocsátotta ki leghírhedtebb rendelkezéseit Edvard Beneš, amelyekből mintegy háromtucatnyi a csehszlovákiai németek és magyarok teljes kisemmizéséhez vezetett.

A jogfosztó rendelkezéseket a második világháború végén újjáalakuló Csehszlovák Köztársaságban számos jel előzte meg: Edvard Beneš csehszlovák elnök már londoni emigrációjában, 1945. február 16-ai rádióbeszédében kijelentette, hogy az új csehszlovák köztársaság nemzetállam lesz, ezért elő kell készíteni a németek és magyarok ügyének „végleges megoldását”.

A szovjetek által „felszabadított” Pozsonyban a cseh kommunista párt elnöke április 5-én meghirdette a kassai kormányprogramot, eszerint a magyarok – az igazolható „antifasiszta élharcosok” kivételével – mind háborús bűnösök. Április 20-án letartóztatták Esterházy János grófot, a Magyar Párt vezetőjét, 30-án megkezdték a magyarok és németek internálását Pozsonyban: a kitelepítettek 15-20 kilogramm ingóságot vihettek magukkal, minden másukat elkobozták. Mindezt még a hírhedt dekrétumok kihirdetése előtt, az ideiglenes magyar kormány hiába tiltakozott a szovjeteknél és a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál is.

Aztán alig néhány napra rá, hogy elhallgattak a fegyverek Európában, 1945. május 14-én Edvard Beneš megkezdte a csehszlovák államiságot megalapozó rendeletek kibocsátását. Ezek közül a leghírhedtebb tizenhárom rögzítette közvetlenül az ország területén élő németek és magyarok kollektív bűnösségét.

Benešék ekkor és ezután is többször próbálták elérni a németek mellett a magyarok teljes kitelepítését is, ám ezt a szövetségesek többször visszautasították. Mindenesetre azt sikerült elérniük, hogy szláv nemzetállam eszméjébe bele nem férő magyarok pokolként éljék meg a „felszabadulást”: rájuk nézve a legsúlyosabb, 1945. augusztus 2-án, azaz hetven éve kiadott 33. elnöki dekrétum – a korábbi kassai programmal összhangban – a háború fő felelőseinek kikiáltva automatikusan megfosztotta a magyarokat állampolgárságuktól (mindössze 3 százalékuk tarthatta meg), ezzel a nyugdíjuktól, állami járadékoktól, állami, később magánalkalmazotti státusaiktól, betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit. Elkobozták, majd csehek és szlovákok között osztották szét a németek és magyarok földjeit. Mintegy negyvenezer magyart Csehország legtávolabbi részébe, az egykor németek által lakott Szudéta-vidékre vittek kényszermunkára.

A mintegy hárommillió némettel ellentétben a magyarok totális kitelepítését a szövetségesek nem engedélyezték, ettől függetlenül Csehszlovákiában kényszermunkatáborokban dolgoztatták magyarok tízezreit. Ezzel és szovjet nyomással végül rábírták az ideiglenes magyar kormányt a lakosságcsere-egyezményre. A szerződést 1946. február 27-én írta alá a két fél, eszerint lényegében a Magyarországról jelentkező szlovákok számával azonos számú magyart telepíthettek ki a csehszlovákok.

Benešék Magyarországon főleg szegény szlovákokat toboroztak, akiket a felvidéki magyarok jómódú gazdaságainak megszerzésével kecsegtettek. Az így átcsábított mintegy hetvenezer szlovákért áttelepített magyarokon felül még kötelező jelleggel Magyarországnak át kellett vennie a csehszlovák népbíróságok által koncepciós perekben háborús bűnösnek nyilvánított mintegy hetvenötezer magyart – jellemzően azért, mert 1938-ban, Felvidék déli sávjának visszatérésekor felvették a magyar állampolgárságot. A vagyoni különbségek is óriásiak voltak: a magyarok tízszer annyi földet hagytak maguk mögött, mint amennyit cserébe kaptak a szlovákoktól.

A folyamatot a „reszlovakizáció” tetőzte be, ennek során a Beneš-dekrétumok alapján elvett állampolgárságot visszaadták azoknak a magyaroknak, akik hajlandók voltak szlováknak vallani magukat, és így visszakapták állampolgárságukat és elkobzott vagyonukat. A maradék négyszázezres magyarság széttelepítésére és asszimilációjára végül paradox módon a kommunista hatalomátvétel miatt nem került sor.

Bár 1946. március 28-án az új csehszlovák országgyűlés visszamenőleg törvényerőre emelte az elnöki rendelkezéseket, a korábban magyarokat háborús bűnösnek bélyegző Klement Gottwald 1948-ban megalakuló kommunista kormánya moszkvai nyomásra visszább vett a magyarok üldözéséből, az év végére hűségeskü fejében a magyarok is visszakaphatták állampolgárságukat, Prága elengedte a magyar jóvátételi kötelezettséget a megszerzett felvidéki magyar vagyon fejében, 1954-ben pedig eltörölték a „reszlovakizációs” határozatokat.

Ami megdöbbentő, hogy a rendelkezések ma is érvényben vannak, a cseh és szlovák öntudat szerves részét képezik. Bár Csehszlovákia 1992-ben megszűnt, a két utódállam egyike sem volt hajlandó hatályon kívül helyezni a magyarok és németek millióinak üldözésére alapot adó Beneš-dekrétumokat.

A kommunista magyar állam a Párizs környéki 1947-es békeszerződések szerint magára vállalta az áttelepítettek kárpótlását – sőt Prágával külön megegyezett, hogy kölcsönösen lemondanak minden egymással szembeni követelésről –, erre azonban a kommunizmus évtizedei alatt nem kerülhetett sor, a Kádár-kormány csak igen szűkre szabott feltételek mellett 1964-ben adott néhány tízezer forintot néhány magyar állampolgárnak a Csehszlovákiában és Jugoszláviában „társadalmi tulajdonba vett” lakóingatlanaik után. Egyéb kárpótlásra azóta sem került sor, dacára az 1996-os alkotmánybírósági határozatnak, amely ezt előírta, valamint a kitelepítettek szinte teljes névsora ismeretének ellenére.

A két ország történészei nemrégiben pedig úgy nyilatkoztak, hogy értelmetlen lenne eltörölni a dekrétumokat, mi több, azt is elhangzott, hogy a magyarok kitelepítése meg sem történt.

A cseh közvélemény sem áll jobban ezen a téren, mint a szlovák. 2013-ban Karel Schwarzenberg elnökjelöltként kijelentette, hogy emberi jogokat tipró dekrétumai és az erre alapozottan végrehajtott jogsértések miatt Benešt ma jó eséllyel Hágában vonnák felelősségre. Kijelentése miatt ellenlábasa, Miloš Zeman viszont közölte: elfogadhatatlannak tartja, hogy Schwarzenberg a Cseh Köztársaság elnöke legyen, és közölte, az elnökjelölt úgy beszélt, mint egy szudétanémet.

Ugyanakkor a kollektív bűnösséget is kimondó dekrétumok nemcsak erkölcsi és nemzetközi jogi szempontból aggályosak, de az Európai Unió alapelveivel is összeegyeztethetetlenek, ennek ellenére hatályon kívül helyezésükre sem a csatlakozás előtt, sem azután nem voltak hajlandók a csehszlovák utódállamok, jóllehet az uniós jog elméletileg automatikusan felülírja a rendelkezéseket.

Sőt, 2007 szeptemberében a szélsőségesen magyarellenes Szlovák Nemzeti Párt kezdeményezésére a szlovák pártok megszavazták a dekrétumok sérthetetlenségéről szóló parlamenti határozatot.

Előrelépés azóta sem történt, hiába követelte a dekrétumok eltörlését a magyar fél Szlovákiától, még a szlovák-magyar Most–Híd párt kölcsönös bocsánatkérési gesztusára sem mutattak fogadókészséget.

Berényi József, a Magyar Közösség Pártja elnöke nemrég a Kossuth Rádióban rámutatott: a szlovák politikusok jelentős része attól tart, ha elfogadná, hogy jogtalan, embertelen és elfogadhatatlan volt a felvidéki magyarok kitelepítése, megkérdőjeleződhetnek az államhatárok, holott a két kérdésnek nincs köze egymáshoz.