S ha sikerülne előteremteni a szükséges keretösszeget – az ukrajnai tapasztalatokból kiindulva –, önmagában korántsem jelentene garanciát a kivitelezésre. Jó példa erre a több évtizede húzódó beregszászi elkerülőút megépítése, vagy az Asztély–Beregsurány határátkelőhely korszerűsítése, ami nem a támogatási hiány, hanem a bürokrácia, pénzlenyúlás és a funkcionális analfabetizmus miatt várat hosszú idő óta magára.
Felvetődik a kérdés, egyáltalán miért van szükség katonai bázis kialakítására Beregszászban. Nemzetiségi szempontból aggodalomra ad okot a több mint félezer ukrán katonacsalád betelepítésének lehetősége, mivel már így is csupán ötvenszázalékos a magyarok aránya a városban. Gazdasági szempontból sem látszik kifizetődőnek a javaslat, ugyanis a köztulajdonban lévő terület a városrendezési terv keretében aukcióra bocsátható, így a katonai egység beköltöztetése esetén megközelítőleg 20 millió hrivnyás bevételtől esne el a város.
S ami a közbiztonságot illeti: a lakosságot sokkal inkább megrémíti, semmint nyugalommal töltené el a katonai jelenlét. Ha a rend őrei a nacionalista Szvoboda párt – a beregszászi vezetője aktívan lobbizik a katonai terület visszaszolgáltatásáért –, továbbá a Karpatszka Szics félkatonai szervezet novemberi magyarellenes felvonulását sem tudták kordában tartani, aligha garantálhatják a polgárok biztonságát egy keleti frontot megjárt, éles töltényekkel felszerelt katonával szemben, ha az poszttraumatikus stresszben szenved, s épp valamilyen nem várt trauma éri. Nyilvánvaló, hogy nem állnak majd lesben akkor sem, ha egy kimenőn lévő csoport a kelleténél jobban felönt a garatra, és nekiesik a szomszédos asztaltársaságnak, mert azok valamiért nem az államnyelven diskurálnak.
