Katonai kiképzőközpont létrehozását kezdeményezte Beregszászban az Ukrán Fegyveres Erők Nyugati Parancsnoksága. Az egység a Beregszászi Városi Tanácstól kérelmezte a kommunális tulajdonban lévő egykori laktanya visszaszolgáltatását. Terveik szerint Ukrajna Védelmi Minisztériuma 2019-ig felújítaná a romos épületeket, és lehetővé tenné mintegy 600 katonacsalád beköltöztetését a Vérke-parti városba. Magas rangú katonai tisztviselők még a tanács február 8-i ülésén szerették volna ráerőltetni akaratukat a város vezetőire, akik végül nem tűzték napirendre a kérdést.
– Provokatív szándék sejthető a kezdeményezés mögött – mondta lapunknak Darcsi Karolina, a városi tanács közös magyar frakciójának vezetője. – Katonai-stratégiai ügyről van szó, a tanács önmagában nem kompetens egy ilyen volumenű kérdés eldöntésében. Levélben fordultunk az ukrán parlament elnökéhez, a miniszterelnökhöz, a megyei állami közigazgatási hivatal vezetőjéhez, a parlament kárpátaljai képviselőihez, összesen több mint 11 illetékeshez, hogy adjanak magyarázatot az objektum létrehozásának szükségességéről, valamint konkrét leírást az elképzeléseikről. Ám egyelőre nem kaptunk választ a megkeresésekre – folytatta. A képviselő elképzelhetetlennek tartja a romos állapotban lévő épületek két éven belüli felújítását. Több milliárd hrivnyás (1 hrivnya kb. 9 forint) befektetés szükséges egy katonai létesítmény kivitelezéséhez, erre Ukrajnának feltehetően nincs elegendő forrása. A forráshiánnyal tisztában vannak a törekvés kezdeményezői is, akik a NATO és Ukrajna együttműködésének égisze alatt képzelik el a katonai alakulat infrastruktúrájának helyreállítását. Magyarán a nyugati partnerektől várnak pénzügyi támogatást, harcászati eszközöket és vélhetően megfelelő kiképzést is. Azt elfelejtik, hogy az ország – vezetői magatartásával és ésszerűtlen döntéseivel – korántsem az európai normák s a NATO-csatlakozás felé halad. Magyarország, a kisebbségek jogait súlyosan korlátozó oktatási törvény miatt, élen jár Ukrajna integrációs törekvéseinek gátolásában.
S ha sikerülne előteremteni a szükséges keretösszeget – az ukrajnai tapasztalatokból kiindulva –, önmagában korántsem jelentene garanciát a kivitelezésre. Jó példa erre a több évtizede húzódó beregszászi elkerülőút megépítése, vagy az Asztély–Beregsurány határátkelőhely korszerűsítése, ami nem a támogatási hiány, hanem a bürokrácia, pénzlenyúlás és a funkcionális analfabetizmus miatt várat hosszú idő óta magára.
Felvetődik a kérdés, egyáltalán miért van szükség katonai bázis kialakítására Beregszászban. Nemzetiségi szempontból aggodalomra ad okot a több mint félezer ukrán katonacsalád betelepítésének lehetősége, mivel már így is csupán ötvenszázalékos a magyarok aránya a városban. Gazdasági szempontból sem látszik kifizetődőnek a javaslat, ugyanis a köztulajdonban lévő terület a városrendezési terv keretében aukcióra bocsátható, így a katonai egység beköltöztetése esetén megközelítőleg 20 millió hrivnyás bevételtől esne el a város.
S ami a közbiztonságot illeti: a lakosságot sokkal inkább megrémíti, semmint nyugalommal töltené el a katonai jelenlét. Ha a rend őrei a nacionalista Szvoboda párt – a beregszászi vezetője aktívan lobbizik a katonai terület visszaszolgáltatásáért –, továbbá a Karpatszka Szics félkatonai szervezet novemberi magyarellenes felvonulását sem tudták kordában tartani, aligha garantálhatják a polgárok biztonságát egy keleti frontot megjárt, éles töltényekkel felszerelt katonával szemben, ha az poszttraumatikus stresszben szenved, s épp valamilyen nem várt trauma éri. Nyilvánvaló, hogy nem állnak majd lesben akkor sem, ha egy kimenőn lévő csoport a kelleténél jobban felönt a garatra, és nekiesik a szomszédos asztaltársaságnak, mert azok valamiért nem az államnyelven diskurálnak.
