Itt a vége a szlovák történelemhamisításnak?

Lassan búcsúzhatnak „František Rákoci”-tól (Rákóczi Ferenc), „Matej Čak”-tól (Csák Máté) és az „ősszlovák” Morva Birodalomtól a szlovák történelemkönyvek is.

Ábrahám Barna rámutatott, a felvidéki nemesi családok etnikuma sokszor nehezen tisztázható. Turócban például a 19. század derekáig vegyesen használták a szlovák, a magyar és a német nyelvet – a hivatalos nyelv 1844-ig a latin volt. Ugyanakkor olyanról, hogy „szlovák nemesség”, nem beszélhetünk, hiszen ők a Magyar Királyság nemeseiként közjogi presztízsüket ebből, és nem az etnikumból vezették le, a reformkorban pedig a fő- és köznemesi rétegben legalább a férfiak beszéltek magyarul.

Ahogy Szarka elmondta, a ’48-as magyar forradalom korabeli szlovák megítélését meghatározta, hogy a jobbágyfelszabadítás, a forradalom egyik legnagyobb vívmánya a hegyvidéki irtványföldeken gazdálkodókat nem, vagy csak részben érintette. A szlovák polgárság, papság nyelvi igényeit pedig a szegedi országgyűlésig ignorálta a magyar kormány. Ezért sikerülhetett 1848 szeptemberében Nyitra és Trencsén megyében többezres parasztsereget szervezni a magyar forradalom ellen. Ľudovít Štúr, a pozsonyi országgyűlés zólyomi követe volt.

A szlovák nemzeti mozgalom számára Kossuthoz fogható vezéregyéniségnek számított. Társaival, Hodžával és Hurbannal együtt múlhatatlan érdemeket szerzett a szlovák nemzeti gondolat, a szlovák irodalmi nyelv megalapozásában.

Ugyanakkor a szabadságharc honvéd seregében nagyon sok szlovák harcolt, s a szlovák polgárság soraiban is sok magyar patrióta akadt, akik Kossuth mellett álltak ki, és tőle várták a dolgok jobbra fordulását.

Számszerűen több szlovák harcolt a magyar oldalon, mint a császáriakén, de tény, hogy ezek többsége a Batthyány Lajos által szeptemberben elrendelt, félig-meddig kötelező sorozással került a honvédségbe. A Hurban vezette szeptemberi szlovák felkelést gyorsan felszámolták. A császári hadsereg szlovák segédcsapataihoz pedig már nem csatlakoztak nagyobb számban a felvidéki megyékben élő szlovákok.

Ezzel kapcsolatban Ábrahám viszont arra mutatott rá, hogy a szlovák történelemszemlélet szintén ignorálja a magyar oldalon harcoló szlovákok létezését, holott 20-30 ezer főnyi szlovák küzdött a magyar honvédség soraiban, és nem az állítólagos kényszersorozás miatt, hanem önkéntesen: például Szeberényi Andor, Kossuth Lajos jobbkeze is szlovák származású magyar hazafi volt. Mi több, az egyik utolsó szabadságharcos csapat tagjai, akik a világosi fegyverletétel után is folytatták a harcot az orosz-osztrák túlerővel szemben a független Magyarországért, épp a selmecbányai szlovák bányászok voltak.

A folytatáshoz kérjük lapozzon!

---- Több tolerancia vagy több erőszak ----

Ahogy Ábrahám mondta, a magyar párti szlováksággal álltak szemben Michal Miloslav Hodžáék és Ľudovít Štúrék a maguk követeléseivel, akik megszervezték a császári oldalon harcoló szlovák légiót, majd 1848 szeptemberében megtörtént az első összecsapás is. Ennek a csetepaténak hadtörténeti jelentősége nincs, ettől függetlenül a szlovák történelmi narratívában ennek óriási szerepet tulajdonítanak – messze nagyobbat, mint például Görgey Artúr vagy Guyon Richárd valóban bravúros és nagyszabású felvidéki hadjáratának, amelyek mindössze egy-egy bekezdést kapnak.

Ugyanakkor nekünk tudomásul kell vennünk  – hívta fel rá a figyelmet Ábrahám –, hogy a magyar kormányzat nem volt hajlandó tárgyalni a szlovákok nyelvi követeléseiről, hanem francia mintára azt gondolták, hogy az egyéni jogok kiterjesztése mindenkire – nemzetiségtől, felekezettől függetlenül – egybeforrasztja majd a magyar nemzetet, miközben az ország lakosságának hatvan százaléka ekkortájt nem magyar volt.

A kiegyezés utáni Magyarországról ugyanakkor azóta is az a vélekedés az egykori nemzetiségek körében, hogy elnyomó, erőszakos, magyarosító politikát folytatott. Ennek a vádjáról Ábrahám elmondta: ez formailag igaz, hiszen folyamatosan születtek törvények a magyar nyelv erősítésére, miáltal a többi nyelv az 1868-as liberális nemzetiségi törvény által garantált jogok ellenére háttérbe szorult.

Ugyanakkor fontos ezt a kérdést is az adott kor kontextusában vizsgálni, eszerint pedig a nyugati országok – a Német Császárság vagy Franciaország – sokkal keményebb kézzel bánt a maga idegenajkú kisebbségeivel: Berlin állami földvásárlásokkal, majd erőteljes betelepítésekkel bomlasztotta a lengyel lakosságú területeket, a franciáknak pedig azóta sincs semmiféle nemzetiségi iskolahálózata. Emellett ezen nagyhatalmak gazdasági és kulturális ereje spontán módon is vonzotta, asszimilálta a kisebbségeket, míg erre Magyarország nem volt képes. A dualizmus korabeli magyar gazdasági csoda inkább csak a városokban járt asszimilációs hatással, a magyar kultúra a nemzetiségi vidékeken, a trencséni „drótos falvakban” erre nem volt képes, és a hazai oktatási rendszer népiskolái sem tudtak hatékonyan asszimilálni. 1914-re már nagyon népszerűtlen volt a Magyar Királyság vármegye-politikája a szlovákok körében.

Apropó, Magyar Királyság: számunkra nagyon szembetűnő, hogy Trianon előtti államunkat „Uhorskónak” hívják, szembeállítva a mai „Maďarskóval”, ami azt sugallhatja, hogy hazánk nem a kilencszáz-egynéhány éves alakulat jogutódja. A szlovákság valójában ugyanúgy a latin nyelvű, etnikumok feletti Regnum Hungariae vagy Hungaria részeként tekintett magára. Ám nyilvánvaló volt számára, hogy ez az ország nem egy magyar nemzetállam, ezért alakult ki ez a nyelvi megkülönböztetés a szlovák és a cseh (vagy a horvát és a szerb) nyelvben: Uhorsko, Uhersko a Hungaria megfelelője, így választják el a történeti Magyarországot a maitól – magyarázza Ábrahám. Az, hogy egy nyilvánvalóan magyar királyságbeli nemes díszmagyarja alatt a „Közép-Szlovákia, 19. század” felirat található a pozsonyi múzeumban, része a szlovákság történelmi térképzésének – bár nyilvánvalóan nem érthetünk egyet fiktív országhatárok húzogatásával a középkorban. Szarka ezt azzal hozta párhuzamba, hogy az 1920 előtt tárgyalt Magyarország kapcsán mi is kénytelenek vagyunk feltüntetni, hogy a történelmi, és nem a mai Magyarországról beszélünk.

Sokáig elterjedt gyakorlat volt, hogy Szlovákia történelméről beszélnek néha már a középkorban is; ez onnan ered, hogy a „Slovensko” szót már a 19. században használták a szlovákok lakta területek jelölésére, nem csak később az államra, a történészek egy része pedig még mindig nem tesz különbséget a kettő között.

Fontos hozzátenni, hogy a magyar történetírás abban a helyzetben volt, hogy az egész történelmi Magyarországról beszélhetett, míg a szlovákság nem tudta magát térben elhatárolni ettől. Ráadásul még csak egységes nyelvterületről sem beszélhetünk, a nyelvjárások a mai napig élesen különböznek egymástól.

– A magyar történészek szerint például a szlovákság mint olyan, számtalan területről betelepített szlávok csoportját jelentette sokáig – mondta Ábrahám, hozzátéve: a szlovákok ezt a problémát próbálták meg kiszínezett nemzeti történelemmel – a Szvatopluk-féle Nagymorva Birodalommal, Csák Máté szlovákosításával, egyéb eszmetörténeti lépésekkel feloldani. A nyilvánvalóan történelmietlen közvélekedés ellenére viszont mi, magyarok is okosabban tesszük – fogalmazott –, ha tudomásul vesszük, hogy a szlovákság létezik a későközépkor óta, a szlovák–magyar nyelvhatár dél felé tolódása pedig a törökjárás után folyamatos volt, ezt Trianon csak felgyorsította.

– Ma a határok máshol húzódnak, mint 1920 előtt, jelentős számú magyarság rekedt azon kívül, mégsem gondolja senki itthon, hogy Erdély nem a magyar történelmi tér része, ekként a szlovákok álláspontja is érthető „Slovensko” kapcsán – mondta Ábrahám, hozzátéve: ezt a problémát tudomásul kell vennünk, még ha nem is azonosulhatunk vele. Demmel ezzel kapcsolatban úgy vélekedett: ez nem offenzív kisajátítás, hanem a romantika korából átöröklődött nemzetépítő, elhatároló történelmi hagyomány része, hiszen a szlovák nemzeti mozgalom erőteljesen a magyarral szemben fogalmazta meg magát, és ennek a hagyományaiból táplálkozott 100-150 évvel ezelőtt még a professzionális szlovák történetírás is, ez ennek az öröksége.

Szarka ennek kapcsán rámutatott: sokáig a magyar is ekként működött az osztrákkal, majd később a kisantanttal szemben; ráadásul a szlovákok újabban a csehekkel szemben is próbálják elválasztani a saját nemzeti történelmüket, időnként túlzásokba esve, ezért történhetnek irritáló dolgok.

Abban a történészek egyetértettek, hogy az ilyen meggyökeresedett tradíciókat nagyon nehéz felülírni – előbb a kutatóknak kell felfedezniük és rámutatniuk a hibára, ezt elfogadtatniuk a tudományos, majd a szélesebb közvéleménnyel, és onnan szivárog majd le az oktatásba és a köztudatba.

A folytatáshoz kérjük lapozzon!

---- Vége a hazudozásnak? ----

Ugyanakkor Demmel itt felhívta a figyelmet egy pozitív fejleményre is: mint rámutatott, az új történésznemzedék már hajlamosabb elválasztani az Uhorsko–Madarsko mintájára a „mai Szlovákiát” ehelyett a félreérthető elnevezés helyett. Kicsit visszatérve Csák Mátéra, akit a romantika korában neveztek ki szlovák nemzeti hősnek, Demmel rámutat: ezt ma már Szlovákiában sem gondolja senki komolyan, bőven meghaladott állítás ez, legalábbis a magaskultúra szintjén.

Ábrahám a Nagymorva Birodalom kapcsán számolt be hasonlóról: mint mondta, ez ma már – legalábbis akadémikusi körökben – nem a szlovák nemzeti történelem része, sőt Szvatoplukot egy hódító szomszédos hatalom képviselőjeként értékelik, a szlovák nemzetté válásról pedig már úgy tartják, hogy a Szent István-i állam, Hungaria tette lehetővé.

Ábrahám a régi történelmi családnevek szlovákosítása kapcsán elmondta, ez inkább az 1980-as évekre volt jellemző, azóta ragadt meg ebben a történetírás, de több mint tíz éve erős ostrom alatt áll ez a gyakorlat – és az ezt előíró nyelvtörvény –, és bár a tankönyvekben még maradt a szlovákosított írásmód, szakmai kiadványokban már az eredeti – jellemzően magyar vagy német – írásmóddal szerepelnek ezek a nevek. Bár a nacionalisták emiatt nemzetietlenséggel is vádolják az új történészgenerációt, ez a kérdés egy évtizeden belül megoldódik, és nem kell sokat várni arra, hogy a történelemkönyvekben is érvényre jusson – vélekedett Ábrahám.

Demmel is amellett tette le a garast, hogy a múltat saját kérdésfelvetései, új módszertani megközelítések segítségével minden történészgeneráció újraértelmezi, s most is ez történik. Néhány éve a szlovák tudományos akadémián is komoly vita folyt a nem szlovák történelmi személyiségek nevének írásmódjáról, mely szintén a szakmai szempontok győzelmével zárult. A lényeg, ahogy Demmel mondta, hogy a szakma részéről megvan az igény a változtatásra, az új típusú, objektívabb könyvekre, a nemzeti múlt reálisabb szemlélésére, és sok újságíró is korábban tabusított témákat vet fel, próbál meg új megvilágításba helyezni.

Ábrahám is mindenképpen előrelépésként értékelte, hogy például az erősen német, majd német–magyar jellegű Pozsony kutatása során nem próbálják már erőszakosan szlovákosítani a múltat a szlovák történészek, vállalják a német vagy magyar jelleget, és a polgári kultúrára helyezik a hangsúlyt. 1989 óta erősödik az elkülönülési szándék az azt megelőző csehszlovák ideológiáktól és a csehektől a történészek részéről. Ugyanakkor szerinte azt hiába várnánk a szlovákoktól, hogy a Trianonnal kapcsolatos álláspontjukat felülvizsgálják.

Ezzel kapcsolatban Szarka László elmondta, az első világháború utáni államjogi változások megítélése óhatatlanul különböző: nekünk az 1918 előtti soknemzetiségű Magyar Királyság a magyar nemzeti fejlődés optimális keretét, Trianon viszont a történeti ország összeomlását, a magyar nemzet egyharmadának kisebbségi léthelyzetbe kerülését jelentette. Ezzel szemben a szomszédok – és persze a lengyelek, a balti nemzetek – magától értetődően a régió nemzetállamainak létrejöttét nem összeomlásként, hanem pozitív értelemben vett átalakításként értékelik.

Szarka László szerint az újabb szlovák és cseh szakmunkák az 1918–1920 közötti változásokat igyekeznek tárgyilagosan leírni. Ugyanakkor az elmúlt negyedszázadban minden kelet- és közép-európai történetírásban felerősödtek a radikális nacionalista tendenciák és értelmezések is. Szarka szerint előbb-utóbb megszülethetnek azok a közös európai, közép-európai egyetemi történelemtankönyvek, amelyek a tanárképzésben a nemzeti történelmek mellett hosszabb távon megalapozhatják a közös történelem tanítását is. A nemzetállamok történelempolitikájában a nemzeti történelem azonban mindig is elsődleges lesz. Ezzel együtt fontos lenne, hogy a nemzeti és európai, a nemzeti és a közép-európai identitás együtt erősödjön és ezt az egyetemes és a nemzeti történelem összehangolt, kiegyensúlyozott oktatása szolgálhatja a legjobban. A 19–20. századdal foglalkozó új magyarországi történelemtankönyvek egyebek közt erre is kísérletet tesznek. Teljes konszenzus azonban – akárcsak egyetlen szomszéd nemzettel is – sosem lesz, amíg mindenki a maga nemzeti történelmét tekinti Közép-Európa történelmében a meghatározónak.