A harmadik vasárnap

Január 1-jétől szervusz a négynapos autópálya-matricának, heti lesz helyette, háromezerért. A sunnyogás persze már előbb elkezdődött, amikor nem álltak vissza a téli árra.

Ismét egy lépéssel közelebb Európához, leginkább Szlovákiához, ahol már eddig is súlyos ezreket kellett fizetni mintegy kilencven kilométeres útért, ha az ember hazafelé jött Prágából. Az osztrák példát meg, könyörgöm, fel ne hozzuk már, az ottani fizetésekkel és árfekvéssel.

Tényleg mindig akad egy csávó, aki addig feszíti a húrt, amíg el nem pattan. Most miért kellett még ezt is kitalálni, amikor már mindenkinek annyi baja van, hogy amúgy is lila fejjel közlekedik, és minden második autós gyakorló pszichopata, és alig várják az alkalmat egy jó kis lincselésre? Bár a négyszáz fölötti gázolajjal egyre kevesebben gyakorolják a szabad helyváltoztatás jogát, a vonathoz meg legalább öt év kell egy zen buddhista kolostorban minimum két tigrissel, hogy el lehessen viselni. Mert ugye normális esetben felmegyek arra a nyavalyás autópályára, húzok egy tikettet az első kapunál, oszt’ amikor megunom, lemegyek, és fizetek a bakternek. Pontosan annyit, mint amennyi a megtett távolságért jár. Így megy ez Horvátországban és Olaszországban is, ahol még jogosnak is érzi az utazó a sarcot, mert messziről lerí róla, hogy iszonyú meló van benne, alagutastul, mindenestül. Nálunk egy viadukt van, az is egy síkság fölött.

Megmondom, hogy lesz. Aki néha lezavart egy egynapos kört, az eddig sem értette, hogy mi a fészkes fenéért nincs egynapos matrica, de benyelte. Most viszont majd jól felszívja magát, mint egy begombázott BKV-ellenőr, és rástartol a kilencszázhetvennyolcas számú főközlekedési útvonalra, majd azt tapasztalja, hogy az ötlettel nem volt egyedül. Anyázva araszol a néptársakkal, minek következtében Pista bácsinak egy félnapos kaland lesz átmenni az út túloldalára megnézni a tehenet, ahol meg felcsillan a remény, megannyi Alonso vág neki az ismeretlennek egy előzés formájában, miközben azért látja az árokparton a káromkodó mentőket a helikopterek rotorjai alatt. Emberhalál lesz, tömeges.

Advent van, várakozás. Bárkinek megjöhet hirtelen az esze, és még emberi nagyságát is mutatja, ha lemond valamiről. Úgyhogy ezt most szépen vonjuk vissza, és felejtsük el.

És ha már advent, várakozás, remény, szeretet. Gondolhatnánk, hogy legalább ilyenkor nem. De, igen. Levél jön a NAV-tól, az APEH utódjától. Ez mindig van akkora gyomorgörcs, mint az NDK határhoz közeledni a nyolcvanas években. Pedig a lelkiismeret tiszta, évek óta nem vagyok már kényszervállalkozó, adóm azonnal levonva, ebből tartom el a hasonszőrűekkel együtt azt a több százezer honfitársamat, aki az istennek sem tud belefutni a munka világába. A hivatal arról értesít, hogy nem utalják át adóm egy százalékát a címzettnek, mert késedelmes befizetésem volt. Elmondom, hogy történt. A bevallás időpontja előtt néhány nappal pénzküldemény érkezett a Szerzői Jogvédő Hivataltól, mert váratlanul újra kiadtak egy régi hanglemezt, amelyen közreműködtem. Az összeget nem mondom meg, tessenek máshol nevetgélni. Mire leesett, hogy ezért most be kell fizetnem egy részét a közösbe, eltelt néhány nap. De befizettem. Eszembe sem jutott, hogy ne tegyem, mert aki nem fizet adót, az ne hőbörögjön a kocsmában. Cserébe viszlát egy százalék. Idén éppen rákos gyerekeknek ment volna. Tudják, vannak azok a kissrácok, kopaszon, nagy szemekkel, üvegfal mögött. Akkor én most gratulálok mindenkinek, aki az ügyben érintett.

Adventre elküldeni egy ilyen levelet hasonló generál gyökérség, mint amikor a bank az SMS-ével beleszarik a vasárnapi húslevesbe, mert csúszott két napot az adósrabszolga.

Ja, ötezerért fellebbezhetek. Nem fogok, már nincs miből. A cinizmusnak nincs határa.

Advent harmadik vasárnapjának egy részét egy távolsági buszon töltöttem. Úgy éreztem magam, mint egy Orhan Pamuk-regény szereplője. Néztem a sofőrt, ahogy tolja neki, és arra gondoltam, ez micsoda felelősség. A horizonton még derengett némi fény, ahogy húztunk bele az éjszakába.