Advent

Népvándorlás lesz. Ezt abból gondolom, hogy bár igen jó krumplitermésünk volt az idén (ez belekerült néhány karmapontomba, tekintve, hogy a cél érdekében személyesen fojtottam meg több száz kolorádóbogarat, kivonva őket a felelősség alól, amelyet egyébként minden érző lény iránt érzek), nemrég mégis vettem még egy zsákkal. Idén olcsó a krumpli.

Az írek is így kezdték annak idején. Egy darabig csak krumplit ettek (ha van hozzá más is, nagyjából egy hónapig változatosan el lehet készíteni), aztán amikor már az sem volt, felkerekedtek. Hogy milyen műszaki állapotban érkeztek meg Amerikába (már aki), azt most ne firtassuk, a boldog utódok viszont virágzó közösséget alkotnak, saját kultúrával és maffiával. Elég (lenne) egy pillantást vetni Bostonra. A zsidók, az olaszok, a lengyelek, a latínók és az afro arcok mellett ők döntik el, ki lesz az elnök. Az indiánok már nem döntenek semmiről.

Érdekes ez az idei advent, mondhatni összetett, embert próbáló, pláne keresztényt. Hit, várakozás, remény, szeretet. Szegénység, nyomor, kilátástalanság, kinyíló bicskák, dohányszemcsés üres zsebekben. Skizopara.

Hideg napok, hideg konyhák.

A beteges fogyasztóknak és a konzumidiótáknak bronz-, ezüst- és aranyvasárnap. És az első mi volt? Réz?

Meddig nyafogás és türelmetlenség, honnan jogos düh és elégedetlenség? Szegény-gazdag ellentét? Aligha. Az gerjesztett. A kíméletlen kizsákmányolás, az irgalmatlanság, az uzsora kontra lázadás, felkelés, az igen. Az jön. A rendőr paprikasprayt fúj az üldögélő diákok szemébe. Az van.

A kiszolgáló személyzet mindig érdekesebb, mint akit véd. Többnyire a sajátjai ellen. És mindkét oldalról mélységes megvetés sújtja. A gazda megveti, és aprópénzt szór elé. Pár ezüstöt, egy tál lencsét. A számkivetett átkot szór rá. A legérdekesebb mind közül a végrehajtó. Ha nem lenne senki, aki vállalná a feladatot, nem ugrálnának ki az emberek a harmadikról. A felbujtó teleszart nadrágban, zavartan vihorászva állna a golyóálló üveg mögött és örülne, hogy még él. Hogy tér haza egy munkanap után a végrehajtó? Puszi az asszonynak, simogatás a gyerekek buksi fejére, aztán jön a kérdés, hogy telt a napod? És mi a válasz, kiugrott a köcsög és vitte a kölyköket? Vagy bedob valami nagyon durvát és néz, mint begombázott juhász a vödörre? Tényleg nincs más pálya?

Van egy barátom, szemetesautót vezet. Egy időben minden gyerek kukás szeretett volna lenni, ha felnő, esetleg tűzoltó. Ma már mindenki az, amivé átképezték. Biztosítási ügynök, biztonsági őr, esetleg végrehajtó. Ez a barátom és a munkatársai, azok a fejek, akik fel-le ugrálnak az autóról egész nap a rohadt nehéz edényekkel, a társadalom leghasznosabb tagjai. Eltakarítják utánunk azt a szemetet, amit többnyire felelőtlenül és pazarolva felhalmoztunk. Ez a barátom nem mellékesen az ország egyik legnagyobb Pink Floyd-szakértője. Van kiút.

Minden lélekért kár.

Elcsendesülés. Advent. Nagyapám két háborúban, nagybátyám a Don-kanyarban. Hogy mihez kezdtem volna ott, mínusz negyven fokban a lövészárokban, bajtársam belei alatt melegedve, arról lövésem sincs.

Az első névnap decemberben Eligiusé. Szent Eligius előbb patkolókovács, fémműves volt, majd II. Chlotar frank király ötvösmesterévé és tanácsadójává emelkedett. Urának halála után a papi rendbe lépett. Képmásain felváltva hol püspöki díszben, hol bőrkötényben és sapkában jelenik meg. Mivel a kovácsok lódoktorok is voltak, néha levágott lólábbal is ábrázolták. Ugyanis egy ízben egy rúgós, ördög által megszállott lovat kellett megpatkolnia. Hogy ne kelljen az állattal vesződnie, Eligius egyszerűen levágta a lábát, s úgy végezte el a műveletet. Az ördög természetesen azon nyomban elhagyta a sebesült lovat. Eligius ekkor visszaragasztotta a megpatkolt lábat, és az ily módon kezelt állat olyan jámbor lett, mint még soha. És van még néhány illusztráció, amelyek Eligiust kovácsként mutatják, amint az ördögöt egy csípőfogóval az orránál fogva vezeti.

Kilóg a lóláb.

Mindezt, mint oly sok minden mást, Jankovics Marcell zseniális Jelkép-kalendáriumából tudom. Ő meg aztán igazán tudja, le tudja rajzolni Istent is.