Jelentem alássan, nem ezzel kelek és fekszem. Azt persze fenntartom, hogy ökörség a tíznapos cucc, és még nagyobb baromság, hogy munkáltatóm nem vehet száguldó riportereinek éves matricát, ami így már sokkal olcsóbb lenne, csak azért, mert az a szgk., amit hajtunk, nem képezi tulajdonát neki.
Sokkal jobban aggaszt, hogy ezentúl nem gyújthatok rá törvény szerint a mindszentkállai kocsmában, ha nem is egy rendes albán dohányra, amit Hamvas javasol, de még egy bevarrt zsebű tizenkilenc szálas vacakból sem sok pénzért, ha oda esz a fene.
És hallom, hogy valamelyik okostojás kitalálta már azt is, hogy tiltsuk be a cigizést az autóban is. Na, ezzel több baj van. Egyrészt az nem Pobeda, még az enyém, tíz éve fizetem a részleteket, meg a rohadt sok adót beléje, különböző módokon. Értem én, hogy ha kattintok egyet az öngyújtóval, az elvonja a figyelmemet meg minden, de tessenek nekem megmondani, hogy tüsszenteni ezután szabad-e? Merthogy angol tudósok (he-he) azt már régen megállapították, egy derekas hapci idején azt sem tudjuk, hol vagyunk. És adhat-e ezentúl az én drága feleségem egy falatkát a hatszázadik kilométernél, esetleg ihatok-e egy kis vizet, vagy attól is megzavarodok, miközben a gyökér BMW-s már büntetlenül bent is van a hátsó ülésen, mert csak százharminccal poroszkálok? Ne idegesítsük már egymást feleslegesen.
Élhető ország (válság ide vagy oda) apróságokból áll össze. Máshol se jobb nyilván, egész Európa szét van csúszva mentálisan, Amerika meg még lövi is, barátilag, de megértem Bálint barátomat, a zseniális fotográfust, aki inkább elment Párizsba bársrácnak. Néhány napnyira az ötvenen innen magam is mennék. Újra. Bárhová. Barcelonába, megnézni a Messit. Argentínába, hogy ne kelljen feszt fűteni. Párizsba, Bálinthoz. Prágába, Honzához. Bárhová, jó szóért. El az adósrabszolga lét lelket, szellemet, testet megnyomorító kilátástalanságából. Csak egy kicsit.
Aztán meg vissza. Mert kartácstűz van. Aztán olyankor kell az ember, Dobó is megmondta.
