Anyám teljesen leépült szellemileg, már egy jó ideje nem képes önellátásra. Többnyire egy másik univerzumban él. A memóriája néhány perces.
Az aranyhalé egy másodperc. Nem tudom, mire gondolnak.
Fojtogat a bank, kilátástalannak tűnik a küzdelem. Lovakkal a tankok ellen. Azok már elmentek. Viszont van lábam, kettő. Már egyre kevesebbel beérjük, vagy a minden, amit kaptunk?
Irgalmatlan hideg van, hetek óta. Amikor nem dolgozom, vagy anyát ápolok, a fával foglalkozom. Vágom, fűrészelem, hasítom, hordom, begyújtok. A kályhák így sem bírják. A legmelegebb helyen, a konyhában kilenc fok van és most már füst is. Nyilván olyan helyen is megállt a korom, ahol nem értük el.
A fagyhalál állítólag nem olyan rossz, bár erről hiteles adatközlő még nem nyilatkozott. A füst marja a szemet, büdösben viszont még nem fagyott meg senki. Kilépek a kádból, látszik a leheletem. Éjszakai öltözet sínadrág, hálózsák, sapka, kesztyű. Hevesy főorvos úr szerint a házon belül kunyhókat kellene építenünk kartonpapírból. A kétszáz literes hűtőszekrény dobozát javasolja, tekintve, hogy a plazma tévéjével nem megyünk semmire. Egyetértek vele, abba bele is tudok állni, ha megunom a fekvést.
A hideg olyan, mint a félelem, megeszi a lelket.
Puerto Rico azért jobb hely, mert Hunter S. Thompson Rumnapló című regényének tanulsága szerint ott nem fagynak meg az alkoholisták.
A fa talicskázása közben van idő gondolkodni. Én a múltamon is szoktam. Doktor Gonzó azt mondja: A többséghez hasonlóan én is kerestem valamit – felforgató, elégedetlenkedő és időnként egy hülye, balhés alak voltam. Sosem henyéltem annyit, hogy túl sok időm legyen gondolkodni, de valahogy úgy éreztem, az ösztöneim nem csalnak. Magam is osztottam a csavargók optimizmusát, miszerint közöttünk is vannak páran, akik tényleg jó irányba haladnak, hogy a tisztességes utat választottuk, és hogy a legjobbjaink mindenképpen megcsinálják a szerencséjüket. Ugyanakkor osztottam azt a baljós sejtelmet is, hogy ez az életmód halálra van ítélve, mi pedig csak színészek vagyunk, akik esztelen bolyongásuk közben magukat szívatják. A két véglet közt feszülő ellentét – egyrészt a nyughatatlan idealizmus, másrészt a küszöbönálló katasztrófa érzete – tartott mozgásban.
Csatlakozom. Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban – mondaná Ginsberg. Thompsont ma simán felakasztanák, az én generációm meg jobban elveszett, mint a Fitzgeraldé.
Pedig mindenhez értettünk, és semmihez sem, és ez jó dumának tűnt.
Így aztán lehet választani – választani mindig lehet – a permanens káromkodás és a befelé nézés helyett. Az utóbbi a jó, a démonok gondozása kitűnő elfoglaltság, a srácok pedig átalakíthatók hasznos energiákká is.
De azért káromkodásból is lehet katedrálist állítani.
Most az jön majd, hogy fogy a fa, még közelebb kell húzódni a kályhához. Mert az ember melegségre vágyik.
Már egyre kevesebbel beérjük, vagy a minden, amit kaptunk?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!