A pók és a pornósztár

Pedro Almodóvar minden bizonnyal a filmművészet történetének egyik legszínesebb egyénisége. Nála a meghökkentés nem öncél, hanem zsigeri kényszer.

A bőr, amelyben élek című filmje a francia krimi közelmúltban elhunyt nagymesterének, Thierry Jonquet-nak Tarantula című regénye (Cartaphilus Kiadó, 2011) alapján készült, ami kitűnő bizonyítéka annak, hogy a körülmények megfelelő összejátszása esetén a zsák megtalálja a foltját. A Tarantula cselekménye különböző helyszíneken és idősíkokban ugrándozik egészen a végkifejletig, amit persze nem árulok el, krimiről lévén szó. Ilyen ember volt Vlagyimir Iljics, közéjük is lövethetett volna. Lássuk tehát csak magát a rút szibarita vázat, a hátsó fedlapot. Vincent Moreau eleinte úgy gondolja, csakis valami fatális félreértésről lehet szó. Bizonyára összetévesztik valakivel, vagy majd felébred és újra jó lesz minden. Mert mi oka lenne bárkinek is arra, hogy elrabolja és fogva tartsa? És főleg, hogy úgy bánjon vele, mint valami szörnyű gaztettet elkövetett kutyával. Telnek-múlnak a hónapok, és a sötét pincébe zárt, láncra vert, kutyaeledelen élő, egyre elhanyagoltabb állapotba kerülő Vincent fogva tartója viselkedéséből rájön, hogy félreértésről szó sincs, ő a kiszemelt zsákmány és rabtartója, a Tarantula nem viccel. Aztán lassan konszolidálódik a helyzete. Rendes étel érkezik, rendszeresen tisztálkodhat, olvashat, zenét hallgathat, és még néhány kényelmes bútor is kerül a pincébe. Tarantula gyakran meglátogatja, elbeszélget vele, és néhány kérdésre is hajlandó válaszolni. Csak egyre nem, hogy mivégre ez az egész. Ez így persze lehetne egy Stephen King-adaptáció is, mondjuk Kathy Bates-szel és Michael Caine-nel a vásznon, de nem az. Helyette Antonio Banderast kapjuk, akivel ugyanaz a helyzet, mint Penelopé Cruzzal: ha visszatér a főnökhöz Hollywoodból, megtáltosodik. A könyv pedig nélküle is jó.

A Tarantula cselekménye belefut egy plasztikai műtétbe is. Mi sem aktuálisabb, most, amikor a profitzabálóknak köszönhetően alacsonyan repülnek a mellek.

Almodóvar nemcsak remek rendező, de jól is ír. Ennek ékes bizonyítéka a Patty Diphusa – Egy pornósztár vallomásai (Cartaphilus Kiadó, 2011) szösszenetfüzér. Ne gyerekeskedjünk, a pornó az pornó, ha jól csinálják, úgy jó. Viszont lehet művészet is, sőt szofisztikus is (lásd például Roy Stuart fotográfiáit), a lényeg a megfelelő távolság, a nárcisztikus hajlam, a stílus és a humor, ami azonnal idézőjelbe is teszi a naturális kilengéseket. Tehát nem arról a szánalmas posványról beszélünk, amikor a Blue Hustleren egy tetkós kopasz dögönyöz unottan egy a tátogásából és a szeme járásából ítélve tokhalnak született szánalmas macát, látszólag nemi szervek felhasználása nélkül.

Patty Diphusa (Almodóvar írói álneve) ráadásul nem csupán vegytiszta pornográfiát szerzett, az úgy öt perc után méltán fulladt volna unalomba. Erősebb vonal a túlburjánzó életöröm, a pozitív gondolkodás, a szellemi pezsgés, a groteszk helyzetek bemutatása, a balzsamos madridi éjszakák hangulatainak biztos kezű felskiccelése, tehát a nyolcvanas évek maguk, a movida, ahogy a művelt spanyol mondja két ellenállhatatlan tapas között. És mindez persze egy önmagát szexszimbólumként meghatározó provokatív pornósztár napszemüvegén keresztül. Nem bizarrabb, mint egy velős pirítós.

A movida egy a nyolcvanas évek első felében jelentkező madridi alternatív művészeti mozgalom. Ha nagyon ragaszkodunk valami ismertebb hasonlóhoz, Andy Warholt és sleppjét horgászhatjuk elő a lenyűgözően zavarosból. Almodóvarnak ennek szellemében volt állandó rovata a La Luna nevű lapban, ahol hónapokon keresztül bombázta az olvasókat Patty Diphusa kalandjaival.

Például így, a Kispolgári jelenet című epizódban: ÉN rendkívül MAXIMALISTA vagyok, és ha BEDOBOM MAGAM, akkor annak minden következményét vállalom. Tudom, a visszatérés azt jelenti számomra, hogy KÖZÉLETI NŐ leszek, márpedig egy közéleti nő lehetőségei végesek, hiszen ő is csak ember, és szüksége van valakire, aki felveszi a telefont. Mert az én tragédiám az IDŐ-ben rejlik (most, hogy híres lettem, kezdem érteni, miért foglalkoztatta annyira az idő az olyan embereket, mint például Borges). Ha én IGEN-t mondok az embereimnek – vagyis a püspököknek, a kormánytagoknak, az ETA-soknak, a kerületi képviselőknek, a kémeknek stb. – tudom, hogy ez – azon felül, hogy végre megoldódik majd ennek az átkozott országnak minden nyűge-baja – azzal jár majd, hogy LE KELL FEKÜDNÖM a fele társasággal… (itt most cenzúrát gyakorolok – H. Z.)

Vagy eképp, a Patty, a mítosz című fejezetben: Gyűlölök divatot teremteni, ha tudom, hogy ez lesz belőle, egy sort sem írok. A La Luna a megsokszorozott árnyékommá vált. Minden a bulizás, a szex, a vidámság és az öntudatlanság körül forog. Hát nem. A játék – amint kulturális manifesztációvá válik – véget ér. Korábban a buli az a hely volt, ahol lenyúlták az ember ékszereit vagy pasiját, és ez izgalmas volt, érdemes volt megélni. Manapság a buli holmi kifutó, ahol régi, mumifikálódott barátnőink amatőr fotósoknak pózolnak, akik aztán kiválasztják a legrosszabb képeket, és publikálják őket… Akkor már inkább a dögunalom, a depresszió, az elmélkedés, az absztinencia, a sivárság, a nihil, a diszkréció, a mondanivaló nélküliség, a passzivitás, a jó modor, az ellenszenv, a country, a napirend szerinti élet, a megfontoltság, a melankólia, a családi összejövetelek, a szovjet kommunizmus, a józanság, a korlátok, a gyökerek, a hagyományok, a megzenésített versek stb.

Kibírhatatlan, hogy mindenki úgy érzi, muszáj bebizonyítania, hogy isteni.

Almodóvar laza, mint egy veszélyes fűrészlánc.

Előfordult, hogy leadott egy részt a La Lunának, majd elfelejtette, hol is hagyta abba.

„Végezetül már csak arra szeretnélek kérni benneteket, hogy igyekezzetek ugyanolyan lazán olvasni a könyvemet, mint ahogyan megírtam.”
Pedro Almodóvar

Így megy ez.