Csak az a baj, hogy nem lehet mindennap koncertezni, a rakomány meg változatlanul ott oszlik az ablak alatt. Lásd még néha kizuhan egy hulla vagy egy segítőkész, figyelmes jó barát a hálószobaszekrényből. Dögletes. Ez van, ha paktumokat kötögetünk ahelyett, hogy a megfelelő pillanatban lezavarnánk egy rohadt nagy pofont, aztán mindenki mehet a dolgára.
Utólag, tíz, húsz év után már macerás pofozkodni. Tisztázni persze mindig érdemes. Már amennyiben a másik fél, az áruló, a besúgó, a „megcsaló” alkalmas rá. Mert van olyan eset, hogy tovább hazudik, elhallgat, félinformációkat csepegtet, nem fejez be egy mondatot, amitől pedig szép kerekké válhatna az egész sztori. Mert még mindig gyáva. Vagy addig ismételget egy hazugságon alapuló hazugságot, ameddig maga is elhiszi, hogy igaz. Vagy csak cinikus, összehasonlítgat, és úgy gondolja, hogy a besúgottak, elárultak, megcsaltak sem különbek. És különben is, neki mindent szabad. Pszicho- és szociopaták kontra lúzerek.
A kilencvenes évek elején elmentem a „levéltárba”, lesz ami lesz, lássuk a medvét és a görényeket. Még nem voltam feldolgozva. Azt hiszem, most elmegyek újra. Mert már majdnem mindegy. Vagy mégsem?
Ítélkezni (már amennyiben nem szöktetjük azonnal Istent egy jó lasztival és onnantól le van tudva a gond, szakmunkát szakemberre) sem könnyű. Mert akadt, aki azért jelentett, mert a veséjén ugráltak, a szeretteivel zsarolták és nem bírta a nyomást. Az vesse rájuk az első követ, akinek Rambo volt az anyja. Akadtak, akiket a karrierjükkel, az útlevelükkel, ilyen-olyan kedvezmények megvonásával tartottak sakkban. Ez már necces, nehezen bírja el a betyárbecsület. És akadtak, akik önként és dalolva, még önigazolást is csak alkalmanként keresgélve sunyítottak. Menjenek a kurva anyjukba! Volt, aki szépen teljesített a tartótisztje szerint, akadt, aki szabotált. És olyan is, aki egy sort sem írt, de feltették a listára, jó lesz majd egyszer valamire. Esetleg zsarolható lesz, ha már a szexuális szokásaival se.
Hogy mindez némi nyugalom után eszembe jutott, Cserhalmi Sárának és Gerhes Gábornak köszönhetem. Cserhalmi Sára Drága besúgott barátaim című filmjét kedvenc mozimban, a Dunántúl legszebb filmszínházában, a tapolcaiban néztem meg. Ketten voltunk. Mint Kim Dzsong Il, a kedves volt észak-koreai vezető, meg a csaja. Ennek több oka is lehet. Például hogy a tapolcaiak nem gyúrnak a magyar filmekre, vagy Tapolcán senki nem súgott be senkit soha. Vagy leszarják az egészet. Az is lehet, hogy nekik volt igazuk, mert az én estémnek például lőttek, régen láttam már nyomasztóbb filmet, spiclivel, onkológiával, az egész kádári trutyival. És még azt sem tudtam meg, hogy Cserhalmi Sára végül is mit gondol erről az egészről. Felmutatott valamit, aztán ott hagyott vele a francba. Meg talán az is egy jó kérdés, hogy egy szép, fiatal, tehetséges nőt mi vonzott ehhez a témához. Amikor gurult a talicska, még gyerek volt. Talán az édesapja, aki Wim Wenders szerint ott van a világ legjobb tíz férfi filmszínésze között, és akiről nyilván köteteket gyűjtöttek össze, de erről bővebben konzekvensen nem nyilatkozik. Apa-lánya film, amiben ők ketten a (morál)filozófia szintjére emelték a fost. Cserhalmi György és Derzsi János egyébként szinte eszköztelenül, sistergősre visszafogottan is elképesztően jó.
Gerhes Gábor meg azt csinálta, hogy lefényképezte azokat a budapesti épületeket, ahol olyan lakásokat tartottak fenn az állambiztonságiak, ahol a besúgó és a tartótiszt nyugodt körülmények között randevúzhatott és funkcinyelven szólva megvitathatták az előttük álló feladatokat. Ebben meg az a durva, hogy ott mentünk el a homlokzatok előtt nap mint nap. Iskolába, munkába, boltba, moziba. Azok meg ott a függöny mögött tolták a szadomazót. Gerhes elegáns, mint egy cigányzenész és Bryan Ferry együtt. Nem kommentál, dokumentál. A többi ott van, a vakolat alatt.
