Szellős, széles utcák, szépen felújított bérházak, a monarchia levegője, ipari mennyiségű szórakozóhely. Érdemes kivillamosozni Prága ki tudja hányadik szép arcáért. Királyi dinasztiákról elnevezett utcácskák, a Luxemburgiak után következik a Jagellonska, itt található a Vodoucha. Totál telt ház az összes teremben, hétköznap. Előttem fekszik álmaim csülke. Az omlósság és a ropogósság ily csodálatos kettősét alighanem úgy lehet előállítani, hogy befecskendeznek egy ampulla tizenkettest a bőr alá. Irgalmatlanul jól főznek és cifra sörök is kerülnek az asztalra, egészen a házi mézesig.
Ez is jó, de azért a végén pofán vágom egy Staropramennel a miheztartás végett. A Vodoucháról még Hagymásy András sem ír remekbe szabott kocsmográfiai tanulmányaiban, de ez nem szemrehányás, inkább köszönet érte, hogy hagyott még felfedezni valót. Megjelenik Adam, Honza testvére, és hoz ajándékba egy gyönyörű zöld kerámia sörcsapot. Hazafelé úgy állok vele meghatottan a villamosmegállóban, mint egy ereklyével. Közelről látszanak a zizkovi tévétorony fényei. Biztos, hogy benne van a világ valaha elkészült legrondább építményeinek tízes listájában és semmi esélye, hogy megszépítse az elnéző emlékezet, mint az Eiffel-tornyot.
Még útban Prága felé, Cseh Tamás dalai szóltak az autóban. Örök útitárs. Itthon aztán örömmel olvasom, hogy kedvenc papíralapú bloggerem, Végh Alpár Sándor is vele és a csehekkel foglalkozott az utóbbi két hétben. Tanulságos, szép írások, mint mindig. De maradjunk még egy kicsit a Vltava partján!
Jozefov. A régi prágai zsidó negyed, Kafka házával. A nagy árvíz után vettem ott egy szép plakátot, az ára a helyreállítási költségekbe folyt bele, így aztán nekem is van egy kockakövem. Még a csehszlovák időkben jártam ott először, rettenetesen nyomasztó volt, mégis valahogy megindító, és betettem egy cetlit Löw rabbi sírja mögé, biztos, ami biztos. Az a hivalkodás és rongyrázás viszont, ami most van, sokkal lehangolóbb, gyomorforgató. Nagy, fehér, városi terepjárók egymás hegyén-hátán, ezek nyilván elengedhetetlenek a prágai közlekedéshez, a divatházak árcéduláin annyi nulla, hogy a vége már összemosódik, de mindegy is, mert csak a végtelenül mogorva biztonsági őrök nézegetik. Az üzletekben egy ember nincs, a tulajok alighanem egymásnak árulják a cuccokat. A zsidó temetőbe is pénzért lehet már bejutni. Ott is hagyom az egészet, majd olvasom Kozma Gyurit a Gólemről.
Tavaly megnéztem a Lucernában, amit még Havel úr nagypapája tervezett, David Cerny fejjel lefelé felaggatott lovát. Cerny az a művész, aki pár éve az EU-ban is kiverte a biztosítékot a tagországokra közhelyszerűen illő elemeket elemelő alkotásaival. Idén hatalmas stukkereket lógatott fel a Staré Mesto egyik udvara fölé, remekül néznek ki.
Hazafelé ismét irány Bécs, amiben az a legjobb, hogy csak Jihlaváig kell pattogni az autópályának nevezett dűlőúton, ahol egy valag pénz befizetése után bárki bebizonyíthatja rátermettségét. Az utazást nagymértékben színesíti, hogy a csehek valószínűleg mindannyian ugyanannál az oktatónál sajátították el az előzés fortélyait, aki viszont úgy szerette, hogy először elment az előtte haladó jármű csomagtartójáig, lehetőleg százötvennel, majd még ugyanabban a sávban otthagyta az áldozatot. Addig is, míg egy durva tömegkatasztrófa elkerülésének érdekében aláaknázzák az egészet, a hatóságok kitehetnének egy-egy táblát a két végére ezzel a felirattal: Pozor, ezek bolondok!
