Newton öntörvénye és a rettenet képei

Budapesten a Szépművészeti Múzeumban nyílt kiállítása. Megnézzük a bombázókat, aztán átballagunk a Mai Manó Házba. Vigyázat, felnőtt tartalom!

2003. február. Egy elég durva betegségből az Úr kegyelméből éppen hogy lábadozva belefogok az Élet szakadatlan ünneplésébe. Az arcvonásaim még rendezetlenek, és több lyuk van rajtam, mint Schwarzeneggeren a Terminátorban, de a permanens eufória szépen termeli az adrenalint, így hát útnak indulok. Berlin–Prága–Cesky Krumlov–Bécs, évszázadok és irányzatok, kultúrsokk.

Kremsben gigantikus Helmut Newton-tárlat, órákig bámulom az emeletnyi magasságú csajokat. Tíz éve már ennek, Newton egy év múlva, nyolcvannégy éves korában meghal Los Angelesben.

Newton 1920-ban született Berlinben, Helmut Neustadter néven. 1938-ban két fényképezőgépével, vonattal menekül a Bahnhof Zooról Trieszt felé. Végül Szingapúrban köt ki, mint Fülig Jimmy. 1940-ben belép az ausztrál hadseregbe, lehúz öt évet, megkapja az állampolgárságot. 1956-ban Európában utazgat, Párizs, majd újra Melbourne következik, és megint Párizs. Dolgozik a Vogue-nak és az Elle-nek. 1964-ben Saint Tropez-ben vásárol egy házat szőlővel, közben Párizsban él, ahol 1975-ben megnyílik első önálló kiállítása.

1981-ben Monacóba költözik feleségével, a teleket Los Angelesben töltik. 1990-ben Franciaországban megkapja a fotográfia nemzeti nagydíját, 1992-ben a francia művészeti és irodalmi érdemrend tiszti fokozatát és Németország érdemkeresztjét. 2000-ben Berlinben retrospektív kiállítást rendeznek 80. születésnapja alkalmából, ami aztán bejárja a világot.

Hogy Newton a 20. század második felének egyik meghatározó fotográfusa volt, az kétségtelen, gondoljunk bármit is a képeiről. Mert sokan sokfélét gondolnak róla. A feministák szerint szexista, mások szerint a kapitalizmus szekértolója, amennyiben fényképei a reklámok, a szépek és gazdagok, az arisztokraták, a pénz, a csillogás és a divat hazug világába kalauzolnak, nyoma sincs rajtuk a világ száz bajának.

Mindez akár igaz is lehet, de azért jócskán árnyalható. Newton egy elegáns voyeur, aki saját magát fizetett mesterlövésznek definiálta. Ő az igazi feminista, tekintve hogy a nőket dominánsként ábrázolta, a pszichiátere nyilván sokat kérdezgette az anyukájáról.

Olyan fotográfus volt, aki öntörvényű módon elégítette ki a megrendelők igényeit. Ügyesen egyensúlyozott a művészet és a kommersz határán, és óriási mázlija volt, hogy a szerkesztőségekben mindig talált olyan vezetőket, akik respektálták különösségét, egyedi meglátásait és sajátos stílusát. Enélkül a középszer azonnal megette volna reggelire, így csak irigyelték kivételezettnek tűnő helyzete miatt.

Ami egyébként az is volt. Cserébe viszont egész egyszerűen megújította a divatfotózás nyelvét. Úgy képzeljük ezt el, mint ahogy David Lynch Twin Peakse után a régi módon már nem lehetett tévészériát készíteni. Illetve lehet, csak nem érdemes. Newton képei így aztán ráadásul milliókhoz jutottak el. Érdemei elévülhetetlenek a fogyasztói társadalom vizuális kultúrájának fejlődésében.

A vége felé állítólag már unta az egészet. Na ja, volt mit.

Helmut Newton a Marie Claire című divatmagazinnak is fotózott, amely tavaly meghirdette a Marie Claire nemzetközi fotográfiai díjat. A pályázat tíz döntősének képei a Mai Manó Házban láthatók, tíz fotográfus tíz története mintegy száz képben, a Nőről. Női sorsok a világban. De ez egy másik világ, mint Newtoné.

A Hősök terétől nincs messze a Nagymező utca, de ami odabent fogad, az olyan, mint ha egy Nick Cave-dallal a fülhallgatónkban, teljesen szétcsapva lemerülnénk Dante poklába. Irgalmatlanul nyomasztó, naturális fotóesszék, döbbenetes erejű képsorok, még a szabad levegőn is kóválygunk miattuk egy ideig, nem eresztenek, összevissza markolásznak.

Paradox módon még a kurd szabadságharcos lányokat bemutató sorozat a legvidámabb, pedig az az élet sem divatbemutatók utáni acid partik láncolata, a szereplők alighanem éppen ölni indulnak. (A tavalyi jihlavai nemzetközi dokumentumfilm-fesztiválon láttam róluk egy rövidfilmet, tényleg ilyenek. A harcok közötti szünetekben játszanak egy kicsit, mint a gyerekek.) A Nagymező utcai szabad levegő pedig tényleg hihetetlenül tisztának tűnik, mert hogy mi folyhat egy exszovjet kórház tbc-osztályán, abba jobb nem belegondolni, de nem lehet sokkal jobb egy brazil női börtön sem.

A ló másik oldala – mondhatjuk a newtoni glamúr után –, hogy némi hárítással fékezzük háborgó igazságérzetünket és nem csillapuló együttérzésünket. Meg hogy az élet és a női lét nem CSAK ilyen, ezen a kiállításon pedig kizárólag ezt kaptuk, bele az arcunkba.

Olvasom, hogy a Marie Claire bemutatja a díjnyertes képeket. Jól mutathatnak két, Newton modorában készült hirdetés között. Mintegy szintézisként jövőre egy a szerencsétlen, anorexiás, zsebkendőevő modellek világát bemutató sorozattal indulok.