2003. február. Egy elég durva betegségből az Úr kegyelméből éppen hogy lábadozva belefogok az Élet szakadatlan ünneplésébe. Az arcvonásaim még rendezetlenek, és több lyuk van rajtam, mint Schwarzeneggeren a Terminátorban, de a permanens eufória szépen termeli az adrenalint, így hát útnak indulok. Berlin–Prága–Cesky Krumlov–Bécs, évszázadok és irányzatok, kultúrsokk.
Kremsben gigantikus Helmut Newton-tárlat, órákig bámulom az emeletnyi magasságú csajokat. Tíz éve már ennek, Newton egy év múlva, nyolcvannégy éves korában meghal Los Angelesben.
Newton 1920-ban született Berlinben, Helmut Neustadter néven. 1938-ban két fényképezőgépével, vonattal menekül a Bahnhof Zooról Trieszt felé. Végül Szingapúrban köt ki, mint Fülig Jimmy. 1940-ben belép az ausztrál hadseregbe, lehúz öt évet, megkapja az állampolgárságot. 1956-ban Európában utazgat, Párizs, majd újra Melbourne következik, és megint Párizs. Dolgozik a Vogue-nak és az Elle-nek. 1964-ben Saint Tropez-ben vásárol egy házat szőlővel, közben Párizsban él, ahol 1975-ben megnyílik első önálló kiállítása.
1981-ben Monacóba költözik feleségével, a teleket Los Angelesben töltik. 1990-ben Franciaországban megkapja a fotográfia nemzeti nagydíját, 1992-ben a francia művészeti és irodalmi érdemrend tiszti fokozatát és Németország érdemkeresztjét. 2000-ben Berlinben retrospektív kiállítást rendeznek 80. születésnapja alkalmából, ami aztán bejárja a világot.
Hogy Newton a 20. század második felének egyik meghatározó fotográfusa volt, az kétségtelen, gondoljunk bármit is a képeiről. Mert sokan sokfélét gondolnak róla. A feministák szerint szexista, mások szerint a kapitalizmus szekértolója, amennyiben fényképei a reklámok, a szépek és gazdagok, az arisztokraták, a pénz, a csillogás és a divat hazug világába kalauzolnak, nyoma sincs rajtuk a világ száz bajának.
Mindez akár igaz is lehet, de azért jócskán árnyalható. Newton egy elegáns voyeur, aki saját magát fizetett mesterlövésznek definiálta. Ő az igazi feminista, tekintve hogy a nőket dominánsként ábrázolta, a pszichiátere nyilván sokat kérdezgette az anyukájáról.
Olyan fotográfus volt, aki öntörvényű módon elégítette ki a megrendelők igényeit. Ügyesen egyensúlyozott a művészet és a kommersz határán, és óriási mázlija volt, hogy a szerkesztőségekben mindig talált olyan vezetőket, akik respektálták különösségét, egyedi meglátásait és sajátos stílusát. Enélkül a középszer azonnal megette volna reggelire, így csak irigyelték kivételezettnek tűnő helyzete miatt.
Ami egyébként az is volt. Cserébe viszont egész egyszerűen megújította a divatfotózás nyelvét. Úgy képzeljük ezt el, mint ahogy David Lynch Twin Peakse után a régi módon már nem lehetett tévészériát készíteni. Illetve lehet, csak nem érdemes. Newton képei így aztán ráadásul milliókhoz jutottak el. Érdemei elévülhetetlenek a fogyasztói társadalom vizuális kultúrájának fejlődésében.
A vége felé állítólag már unta az egészet. Na ja, volt mit.
Helmut Newton a Marie Claire című divatmagazinnak is fotózott, amely tavaly meghirdette a Marie Claire nemzetközi fotográfiai díjat. A pályázat tíz döntősének képei a Mai Manó Házban láthatók, tíz fotográfus tíz története mintegy száz képben, a Nőről. Női sorsok a világban. De ez egy másik világ, mint Newtoné.
A Hősök terétől nincs messze a Nagymező utca, de ami odabent fogad, az olyan, mint ha egy Nick Cave-dallal a fülhallgatónkban, teljesen szétcsapva lemerülnénk Dante poklába. Irgalmatlanul nyomasztó, naturális fotóesszék, döbbenetes erejű képsorok, még a szabad levegőn is kóválygunk miattuk egy ideig, nem eresztenek, összevissza markolásznak.
Paradox módon még a kurd szabadságharcos lányokat bemutató sorozat a legvidámabb, pedig az az élet sem divatbemutatók utáni acid partik láncolata, a szereplők alighanem éppen ölni indulnak. (A tavalyi jihlavai nemzetközi dokumentumfilm-fesztiválon láttam róluk egy rövidfilmet, tényleg ilyenek. A harcok közötti szünetekben játszanak egy kicsit, mint a gyerekek.) A Nagymező utcai szabad levegő pedig tényleg hihetetlenül tisztának tűnik, mert hogy mi folyhat egy exszovjet kórház tbc-osztályán, abba jobb nem belegondolni, de nem lehet sokkal jobb egy brazil női börtön sem.
A ló másik oldala – mondhatjuk a newtoni glamúr után –, hogy némi hárítással fékezzük háborgó igazságérzetünket és nem csillapuló együttérzésünket. Meg hogy az élet és a női lét nem CSAK ilyen, ezen a kiállításon pedig kizárólag ezt kaptuk, bele az arcunkba.
Olvasom, hogy a Marie Claire bemutatja a díjnyertes képeket. Jól mutathatnak két, Newton modorában készült hirdetés között. Mintegy szintézisként jövőre egy a szerencsétlen, anorexiás, zsebkendőevő modellek világát bemutató sorozattal indulok.
