Hogy rögtön az elején egy Szörényi Levente-i gondolattal éljek, szép volt a reggel, mikor elbúcsúztam én ha nem is anyámtól, de Ibrahimtól, és az ő alighanem irodaépületnek induló pompás ifjúsági szállójától, ugyanis találtam a Bascarsiján egy hagyományos, csendes hanban (a fogadót hívták így a török időkben) egy egyszerű, ám minden igényt kielégítő szobát. Akkor már negyedik napja nem aludtam, és bár sokat dolgozom magamon, mi tagadás, felmerült, hogy sunyin leengedek egy jugoszláv kukoricagránátot az ablak alatt a Balaton Sound kihelyezett tagozataként működő, reggel négyig hancúrozó partiarcok közé. A kukások menetrend szerint ötkor dózerolták el utánuk a dzsuvát, az emberiség legalja – csutkáig húzatva motorját – pedig hatkor távozott némi kedélyes ordítozás után, természetesen egy keréken. A fejmagasságban kifeszített acélhuzal használata is indokoltnak tűnt, de mégsem ez volt az utolsó csepp a pohárban, hanem amikor egy békésen horkoló szakállas férfit találtam az ágyamban. Ami egyébként úgy körül volt bástyázva a cuccaimmal, hogy fejest kellett ugrania a vackomba, de vállalta. Elég nagy csörömpöléssel távoztam, de azt is túlhörögte.
Új nap – új nafaka, vagyis új része annak a földi kincsnek, amelyet a sors az ember osztályrészéül rendelt. (Ivo Andric: Híd a Drinán)
Apám azt mondta, mindig adj pénzt a koldusnak. Apám itt tönkrement volna, de kettő közülük kihagyhatatlan. Az egyik egy kissrác a dzsámi előtt, aki törökülésben (milyenben ülne persze) énekel gyönyörűen, a másik egy magas, fiatal nő, smink, blúz, farmer, egyik lába térd felett csonkolva. A másikon szoborként áll, szeme a messzeségben. Az Élet, ahogy régen mondták, amikor még nem életmódról beszéltek és érzékeltetni merték a nagybetűt a szó elején – felfoghatatlan.
Ha irgalmatlanul lassan is, de szépen alakul a nemzeti könyvtár épülete, amit szitává lőttek a jókedvű szerbek. 1892-ben épült Ciril Ivekovic vezetésével, álmór stílusban, a kairói Mamluk és a granadai Alhambra vonalait követve, furamód háromszög alakú alapra. A jugó időkben ez volt a városháza, 1992-ben idehozták a független Bosznia-Hercegovina legértékesebb könyveit, hogy majd a vastag falak mögött biztonságban lesznek. El is égett vagy egymillió kötet, mert a művelt ostromlók foszforbombákat alkalmaztak. Érdekes, hogy békeidőben a politikusok úgy tekintenek a kultúrára, mint gyújtogató a vizes szalmára, de háború esetén azért rögtön tudják, mit kell először hazavágni. Ha nincs kultúrád, nincs identitásod, nem is vagy. Mindenesetre lassan visszakerülnek a csipkék és a díszek, és egyre kevesebb az állvány.
Állok a Miljacka fölött a Latin hídon. Persze mindig a Svejk jut eszembe (Hatot bele, mint Szarajevóban!), de hát ez van, itt lőtte agyon Gavrilo Princip Franz Ferdinandot, aki nem egy rocksztár volt. Emlékét szépen őrizték a jugoszláv érában, a nevét viselte a híd, a lábnyoma betonba öntve, emléktábla meg minden. Elég nagy felhajtás egy szerencsétlen baleknak (olvasom, hogy most meg az emlékházát pucolgatják valahol, hagy legyen szép), aki ürügyként pont kapóra jött. Európát így is, úgy is újra fel kellett osztani, a monarchiát mint a francia iparra és mezőgazdaságra legnagyobb veszélyt jelentő erőt meg kellett semmisíteni, és el kellett sózni a mustárgázt. Engem inkább az érdekel, hogy mire gondolhatott közben. Most jól ledurrantom a trónörököst meg őnagyságát, aztán szervusztok? Vagy mire? Éljen a haza? Idióta.
Tudtam, hogy ez az ostoba sem élőt, sem holtat nem hagy békében. Allah szelamet olszun! Isten legyen segítségünkre! (Ivo Andric: Híd a Drinán)
Nyomul az iszlám, mondják. Persze, nyomul ezerrel, dől a lé Szaúd-Arábiából, Iránból, Törökországból és még Konrád György is ezzel foglalkozik a Magyar Narancsban. Szarajevóban tagadhatatlanul van egy pregnáns gitárpárbajjelleg a vallási hangjelzéseket illetően, a müezzin naponta ötször szólít imára, miközben feszt harangoznak. Ez egyáltalán nem baj, csak innen nem kellene már megint továbbmenni. Mert nincs szürreálisabb és ostobább cucc a vallási és etnikai alapokon szerveződő háborúknál, amiken jót röhögnek azok, akik szarnak a vallásokra és az etnikumokra egyaránt, viszont óriási hasznot húznak belőle.
A háborúról pedig csak a bunkerekben lapuló, térképeken tologató, drónokat indító impotensek és a szájhősök gondolják azt, hogy valami tökös, férfias dolog. Akik végül mindig megússzák. Miközben odakint magzatokat vágnak ki hasakból, géppisztolycsöveket dugnak föl vaginákba és karóba húzzák a szomszédjukat, hogy jobban teljen az idő. Karóba meg úgy húznak, hogy egy hozzáértő ember először egy kicsit kitágítja az erre alkalmas nyílást, majd ügyesen felvezeti a karó végén lévő acélhegyet a vállig, ügyelve arra, hogy életfontosságú szervet ne sértsen meg, így az áldozat még akár egy napig is eléldegélhet, akár a tűző napon is. Az akciót többnyire végignézetik a családtagokkal is, mert az ember közösségi lény.
Ahol egy nap alatt több mint nyolcezer férfit és fiút le lehetett mészárolni, ott minden megtörténhet. Márpedig Srebrenicában ez történt. A Ferhadiján megállító tábla, rajta fejbevágó kép egy öregasszonyról és egy felirat: Te vagy a tanúm. A Srebrenica-kiállításról elsőre a Terror Háza ugrik be, nagyon profi. Rajtam kívül kevesen választják, pedig a plakáton rajta van, hogy légkondis. Édes Istenem!
Ütésrészeg kitámolygás a napra, van az úgy, hogy az ember már attól is üvöltene örömében, hogy él.
Az egyik legfrissebb ENSZ-jelentés szerint Szarajevó hetven év múlva elsivatagosodik és nyaranta általános lesz a tartós 40 fok fölötti hőmérséklet. Na ezzel kellene foglalkozni, nem egymás templomainak számával!
Meg persze magunkkal is végre egy kicsit. Mert az van, hogy nem a képzelt bátorságunk ural minket, hanem a félelmeink és a hiúságunk. Kiüresedett békéből pestises háborúba, vagy csak az egyik fölösleges sarokból a másik illúzióba.
De ez a te átkod is, hogy sehol sem tudsz megállni, sehol sem tudsz jóllakni és kielégülni. Mindent alárendelsz hiúságodnak, de magad vagy hiúságod első rabja és legnagyobb vértanúja. Lehet, hogy még sok dicsőséged és sikered lesz az életben, nagyobb sikereid is, mint az elbolondított asszonyok gyöngesége, de egyikben sem tudsz kielégülést találni, mert hiúságod ostorozni fog, hogy menj tovább, mert hiúságod elnyel mindent, legnagyobb sikereidet is, s el is felejti mindjárt őket, de minden legkisebb sikertelenségre és sértésre is életed végéig emlékezel. S ha hiúságod mindent lelegel, összetör, bemocskol, lealacsonyít, szétkerget vagy megsemmisít körülötted, akkor majd ebben a pusztaságban ott állsz magad, szemtől szembe a hiúságoddal, s nem tudsz majd semmit nyújtani neki, és akkor saját magadat fogod rágni, de ez nem segít, mert a hiúságod, amelyet jobb falatokra szoktattál, mint táplálékot elvet és eldob magától. Ilyen vagy te, ha az emberek többségének szemében másnak is látszol, s ha saját magadról másként is gondolkodsz. De én ismerlek téged. (Ivo Andric: Híd a Drinán)
Andricgrad épül Visegradnál, Kusturica építteti, mint Mehmed Szokolovics a hidat, amely maga az öröklét az állandó változások sodrában. Ha önmaga lovas szobrának, kevés. Meg kell csinálnia élete filmjét, a Híd a Drinánt. Mert más nem tudja. Akkor lesz érthető a városalapítás.
Na, ez van itt most a Susan Sontag utca sarkán, két film között a legrövidebb út az egyenes.
