Hare

Évek óta tervezem, hogy átlépek a Balatonon, lehúzok délre, bele a szépséges Somogyba és elmegyek a Krisna-völgybe.

Talán a vágyat kellett elengedni, a sürgetőt, hogy odamenjek, mert az egész a távolból rokonszenves. Ez meg most olyan lett, mint egy rapszöveg. Menjen ez is.

Talán a szép meleg ősz, talán az érettségemmel találkozom. Talán. Mindenesetre eljött az ideje, indulás. Máris van egy pozitív prekoncepcióm, amiért hálás lehetek, és ez egyáltalán nem kevés.

Kartika vár a bejáratnál az elefántoknál, ő lesz az idegenvezetőm. Ez egyáltalán nem kötelező, az én döntésem. Úgy gondolom, egy idegennek, aki nyitott, mint egy kitárt kapu, de nincs ismerete és tudása, jól jöhet egy vezető. Nem bánom meg, Kartika bájos és derűs, ragyog és sugárzik.

Enyhén titokzatos és magabiztos. Megyünk befelé, bármit is jelentsen ez. Kartika az édesanyja révén szinte beleszületett a Krisna-tudatba, ha szabad ilyet mondani. Nyugati emberként egyébként nem nagyon tudom, hogy mikor nem mondok éppen nagy hülyeséget, az India-összest szerintem még az indiaiak nagy része sem érti. Ez egy hippisztori, kérdezem ajtóstól rontva a házba. Szép mosoly a válasz.

A kérdés egyébként nem annyira tahó, mint amilyennek látszik, inkább őszinte. Különösen akkor, ha a kérdező úgy gondolja, hogy a hatvanas évek voltak az emberiség eddigi utolsó szép pillanatai a világmindenségben. És hogy felettébb szomorú, hogy a hippikből lettek a legjobb yuppik, a tőzsdecápák és a bankterroristák. Ez volt a legújabbkori történelem egyik legnagyobb árulása. Aminek néhány percre a punk vetett véget. Hogy aztán megint. Így aztán talán nem véletlen, hogy a legszebb nyugati Hare Krisnák George Harrisonhoz és Nina Hagenhez köthetőek

Köszönök.

Köszönök és ismét bizonytalan vagyok. Szabad nekem úgy, hogy Hare Krisna, habár ugyanolyan természetesnek érzem, mint azt, hogy áldás, békesség?

Víz, fák, gondozott utak. Béke. Aztán bemegyek az iskolába.

A gyerekek nagyon helyesek és nyitottak, zenélnek és énekelnek is a kedvemért. Erős hatással van rám, legszívesebben beszállnék. A tanulás persze nem csak ebből áll. Elsajátítják mindazt, amit hasonló korú társaik, plusz még ott van a szent szövegek tanulmányozása. A porosz módszert meg alapból megússzák, mint ahogy az ultraliberális szisztémát is. Veri gud lájf, veri gud karma, ahogy mesterem, Budai Szűcs Ferenc mondaná.

Egy másik mester, Hamvas Béla is eszembe jut, mint minden nap. Itt különösen kikerülhetetlen.

Átsétálunk az istállóhoz és a karámhoz, bár helyesebb talán Tehénvédelmi Központnak nevezni. A Krisna-völgy lakói természetesen a védák tanításait követik, amelyek szerint: A gazdasági fejlődés alapja a föld és a tehenek. A gabonafélék és a zöldségek gazdag táplálékot nyújtanak embernek és állatnak egyaránt, s a kövér tehenek elegendő tejet adnak, hogy bőséges energiával és életerővel lássák el az embereket. (Srimad-Bhagavatam, 1.10. 4 magyarázat)

A Krisna-völgy azon kívül, hogy egy szent hely, komoly önellátó biogazdaság is. A termelés egyik pillére az állattartás, a teheneket a vegetáriánus szemléletnek megfelelően a tejükért tartják. Amiből aztán csodák készülnek a konyhájukon, de éppen üzemel a szabadtéri füstölő is, formás kis parenyicák figyelnek benne. Elég hosszan elidőzök a tehenekkel és az ökrökkel, lenyűgöz a szépségük, az erejük, a tekintetük. Aztán rájövök, hogy valójában miért. Ritkán látok boldog állatokat.

A „krisnások” szerint tehenet tartani úgy, hogy valaki gondoskodik róluk és nem öli meg őket, nagyon jámbor cselekedetnek számít. Az írások úgy tanítják, hogy a tehenek védelme nélkül nem lehet fenntartani a lelki kultúrát, a lelki kultúra nélkül pedig lehetetlen elérni az élet célját. Istent ezért szanszkritul go-bráhmanahitáyának nevezik, azaz a tehenek és Isten szolgáinak védelmezőjének.

Eszembe jut, hogy a múlt nyáron több napot töltöttem a volt budapesti vágóhíd épületeiben, ahol most rock and roll zenekarok próbálnak. Szimbolikusnak találtam a helyzetet, de borzalmasan nyomasztott. A gitárok üvöltése sem volt képes elnyomni a fejemben a halálhörgést, láttam a rettegést a milliónyi leölt állat szemében, amelyekben pedig Isten tekintete tükröződik, aztán este bedobtam egy húslevest. Ez (is) a baj velem – gondolom a karámnak támaszkodva –, állok egy kompon kelet és nyugat határfolyójának közepén, ide-oda grasszál velem a révész és közben szép csendesen meghasad a tudatom. Lelkiismeret-furdalásom van, ami szorongást okoz, a szorongás félelmet gerjeszt, a félelem pedig méreg, megeszi a lelket reggelire. Talán ezért az egyik kedvenc filmem A nagy Lebowski, mert egyszerre vagyok a Töki és Walter.

Mire idáig jutok, már egészen rosszul érzem magam a bőrömben, és mielőtt gyakorló hipochonderként a kezdődő skizofrénia markáns jeleit vélném felfedezni magamon, irány a konyha, az étterem és a templom.

Rajongok az indiai konyháért (is), gyakorló főző is vagyok a magam szerény képességeivel. A védikus főzés ismerős számomra, állítólag jók a csatnijaim is, már alig várom, hogy a helyszínen is megkóstolhassam a nálam avatottabbak ételeit. Ha nem szégyellném magam gazdag emberként, beállnék a sorba, amikor a Krisna-tudatúak ételt osztanak a szegényeknek. Nem is ér csalódás, harmónia költözik abba a templomba, ami a testem. Ismerős teheneim itt sem engednek a szorításból, a tej az alap. Belőle készül a ghí (tisztított vaj), a panír (házi, friss sajt) és a dahi (joghurt). A ghít, a folyékony aranyat a védikus idők óta használják, a háztartás kincsének számított. Már visznek is az illatok.

Ahol Krisna-hívők élnek, harminc kilométeres körzetben nincs éhező ember. Ez erkölcsi kötelesség. Talán tanítani kellene máshol is.

Az erkölcstan pedig négy pillérre épül. Tisztaság, lemondás, igazmondás, könyörületesség.

Innen folytatnám, a templom küszöbéről, mezítláb.