Vadnai Bébi utazik

Érdekesen kezdődött az idei jihlavai nemzetközi filmfesztivál.

Bruce Willis-i attitűd, Mel Gibson-i csavar. Vagy csak figyelmetlenség. Az egyik erősségem. Gál főorvos úr mindenesetre megjegyezte, mialatt a röntgenfelvételt és a vérképemet (lépközeli állapot) nézegette érdeklődve: „Remélem, ráadásul megfáztál.”

Ördöge volt (mindig az van neki), és hamarosan megtapasztaltam, miért mondta rutinból. Az első köhögés felért egy késszúrással, és akkor még nem tudtam, hogy van rosszabb is. Egy lesből támadó tüsszentés. Az Önsajnálat című rövid fejezetnek itt a vége, következik a Praktikum. Mivel valami azt súgta, hogy a vetítések közötti szünetekben végrehajtott szokásos kiadós séták kissé macerásnak bizonyulnak majd, az átlagosnál is komolyabb könyvkontingenssel készültem a turnéra. Így került be a zsákba a Vadnai Bébi is. Írta Bereményi Géza tollából. Magvető Kiadó, 2013, áldassék a szándékuk.

Vadnai Bébi először Mosonmagyaróvár előtt került elő, egy benzinkútnál, ahol végképp el- és beesett a huszonhárom esztendős kölcsön Volvo kuplungja. Miután az ember egy bizonyos kor után már nem ugrál dühében motorháztetőkön, és nem is énekli el ugyanott kígyóbőr dzsekiben a Love Me Tendert senkinek sem, hát olvasni kezdi a Vadnai Bébit. Az első percekben az agy még ott tart, hogy a f ért kell nekem mindig egy kurd migránst alakítanom a saját dokumentumfilmemben és mindig egy elcseszett benzinkútnál, aztán elvisz egy komoly eső. Mert így kezdődik a Vadnai Bébi, egy komoly esővel. Egy végeláthatatlannal. Mert abban megy a Dobrovics, aki gyaníthatóan az író alteregója mintegy. És elvisz, de úgy elvisz, hogy szinte sajnálom, hogy néhány óra múlva megjelennek legkedvesebb autószerelőm, Kandikó Ákos szülei egy trélerrel súlyosbítva, és kapok egy Suzukit, mert tudósítani kell, borda ide, kuplung oda. Mert én akkor inkább már a Vadnai Bébivel maradnék. Ekkor leírhatatlan jelenetek sora következik, köszönet érte minden szereplőnek, és megkísérlem a lehetetlent, mégis odaérni Jihlavába a megnyitóra.

Fürge a mi autónk, és átkerül bele Vadnai Bébi is. Nem kabrió, de lobog a haja. Koronázóvároson hajt át, más már a neve, aztán Malackán, Kutyán, Brünnön, mindenen, aztán csak odaérünk. Come On Bébi, Light My Fire!

Nekem Bereményi Gézával régi a kapcsolatom, csak ő nem tudott róla sokáig. Nevezhetjük ezt tudatmódosításnak is. Levél nővéremnek. Hogy ezt így is lehet, mégsem reménytelen minden. És az a rohadt énekes, az édes-drága Csehtamás. Akinél senki se jobban. A Szentjóby, aki szintén egy remek kép nekem, nemrég azt mondta a konyhánkban: „Ezt is nekem köszönhetitek. Rámutattam az egyikre, te fogod a szövegeket írni. Aztán a másikra. Te fogod elénekelni.” Gyönyörű legenda.

Meg még az is volt, hogy valamikor a hetvenes évek legvégén nyári munka a Balatonnál. Ganczer Sanyi szerezte, Isten nyugtassa! Úgy néztem én akkor a Balatonra, mint a proletárgyerekek ’19-ben. A mi családunkban nem volt szokás. Nappal minigolfpálya-kezelés, éjjel őrség egy kempingben. Tehát nyugatnémet turistákkal való meccselés sok márkáért, éjjel olvasás. Az ember mindent kibír. Istenem, micsoda kombó volt! Bereményi, Esterházy, Hajnóczy. Aztán jött Temesi. Láttam, nekem kell lemennem a csak néhány, de nem elhanyagolható évvel idősebbek közé. Értelmes ember fiatalon nem találja a helyét a saját generációjában. Nálam ez aztán rögzült.

Most meg Bereményi megírta a Dixi sztoriját. Legalábbis úgy gondolom, hogy ő a könyvbéli Doxa. Óramű pontossággal. Meg az anyjáét, a Vadnai Bébiét. Egyszer régen volt egy pont olyan csajom, mint a Vadnai Bébi. Egy totálbolond. A Dixi is az volt, közben meg néhány évtized legfontosabb budapesti figurája. A Sandro Botticelli rendező-pályaudvar.

Bereményi úgy járkál az idősíkok között, hogy az embert elönti a sárga irigység. Nem holmi hollywoodi flashback, hanem cifra. Mondjuk ki bátran, csodás. Mint az egyik legkedvesebb filmemben, az Eldorádóban a Monori. Nekem fogsz dolgozni, kis Gombacsik. Ez van.

Én mindig mindent megköszönök. A reggelt és az estét is.

„Egyszer az apja azt mondta Bébinek: az emberek nagyrészt azért tartanak Istent maguknak, hogy legyen kit köszönettel elárasztani. Mert valahogy ki kell elégíteniük egy létükért fizetendő és beléjük teremtett rejtelmes ösztönzést a hálára. Akinek ez nem sikerül, aki erre képtelen, az világéletében csak a pokollal ismerkedik. Kislány korában hallotta ezt az apjától. És azért jegyezte meg magának, mert később letűnődve rá kellett jönnie, hogy ő bizony nem egy hálás fajta, olyan a természete, azt kell hinnie, neki minden csak úgy kijár. Mint sokmindenre akkoriban, erre is vállat vont, de nem felejtette el.”

Nem ezt reméltem, csak tudtam. Ez is a könyvből van. Kulcsmondat.

Kivégeztem a Vadnai Bébit. Egy jihlavai kocsmában, ahol évről évre felismernek, mint egy rendes visszaesőt. Azon gondolkodom, hogy ha valakinek nincs meg a bennfentes mosoly, hogyan viszonyul ehhez a regényhez. A válasz egyértelmű. Történetmesélés, nyelvezet, minden úgy jó, ahogy van. Tökéletes munka, film után is üvölt. Mivel rendező is, aki írta. Mielőtt kinyírtam volna a Vadnai Bébit, lelassítottam. Lassan, kéjjel öltem. Tartson tovább.