Fideszes banda

Egyre több az ideges ember meg a bepöccent ellenőr.

Itt van mindjárt ez a nagy tudású MSZP-s, a Józsa Pista az értelmezhetetlen szakállával, aki, ha jól értem, napi mintegy másfél miskát húzott ki Paksból, ami szerinte nem sok. Jószívű ember, így aztán jutott az elvtársaknak is. Nézem a tévében, amint meg is magyarázza, aszongya, hogy a tudás hatalom. Meg hogy fideszes banda, teszi még hozzá enyhén vicsorogva. Tényleg megáll az ember esze.

Akkor már ez a másik összefogós, a Simon Gábor szimpatikusabb. Kiderült a negyedmiller, amit elfelejtett bevallani jóhiszeműen (azért ez milyen polgártársak: „Hú, bazmeg, ezt a tételt kihagytam!”), nyilván ez sem sok. De legalább mire Attila tíz nap után előkerült Amerikából, már le is mondott mindenről, és ki is lépett mindenhonnan.

Apropó, Amerika. Megint kapunk onnan egy aggódó csajt nagykövetnek, aki még el sem indult, valószínűleg azt sem nagyon tudja, hogy majd hova, máris beszólogat. Meg a McCain nevű is rongyosra aggódja magát, hogy mi megy itt magyarba’, miközben lehallgatják a fél világot, esküvői meneteket géppuskáznak cafatokra, és áramot vezetnek a foglyok tökeibe. Na, akkor már tényleg inkább Putyin a leopárdjával, meg Szocsival.

Európában is jó lenni, az OECD-s ember is duzzog, hogy a Zorbán, a görög sanyargassa a szabad piacot, és egy viszonylag kerek összegért hajlandó elfelejtkezni arról, hogy a piac rohadtul nem szabad, monopolhelyzetben lévő cégek eszik le a húst a csontjainkról, mint Borroughs úr megvadult írógépe. Közben partiba dobják a forintot a spekulánsok (akikről mondjuk már ki, hogy nem szakemberek, hanem nemzetközi bűnözők, akikhez képest a Cosa Nostra tagjai többször járnak bérmálkozni, mint a média által zombisított szemkilövető), amiért egy rendesebb korban karó járt a főtéren.

Nálunk meg a Kúriában ülnek a legbátrabb, legrendesebb emberek. Jogállam, mi? Ahol az asztalnál mindenki egyaránt foglalhat helyet. Aztán lehet csodálkozni, hogy valaki motorra pattan. Gyanítom, hogy nem ő volt az utolsó.

Begorombultak az ellenőrök is, virtigli náci dumával („Innentől a tiétek!”) adják át a jegyét még nem érvényesítő utast a köztereseknek, akik aztán halált megvető bátorsággal teperik földre a megátalkodott bűnözőt a Ferenciek terén.

Van erre egy történetem Prágából, amelyet, ugye, agyonhájpolunk. Felszállunk a csodás villamosra, a pirosra, megvásárolt jegyeink birtokában, családostul. Nem kezelünk azonnal neurotikusan, hiszen nézelődnénk még egy kicsit az ismeretlenben. Odapattan két arc teljesen civilben (inkognitó), és a jegyünket követeli. Mutatjuk nekik mindet. Az egyik máris vicsorog, a másik láthatóan szégyelli. A vicsorgós hörög, és tökéletes angolsággal (Husák alatt jobb volt) közli: nagy bajban vagy rohadék. Közben kitépi a kezemből az előző napi érvényesített jegyemet is, még nem értem, miért. Megpróbálunk leszállni, a vicsorgós elkezd rángatni, én felteszem a kezemet, mert azonnal átlátom, mire megy ki a játék.

Hivatalos tetű, ha pofán vágom, két év a Pankrácban. A lányom ezt nem tudja, csak azt látja, hogy verik az apját, hát végig is karmolja. A helyzet eszkalálódik. Meglátok egy rendőrautót, kitépem magam az elmebeteg kezéből, és odarohanok. Csöbörből vödörbe. Ezek itt úgy néznek ki, hogy az izraeli zsaruk megszállt övezetben sem mernének így felöltözni. Dögölj meg a rohadt országoddal együtt (tetves magyar) – üvölti még az egyre izgatottabb kiscsávó immár a kommandósok mögül, de erre azért mégis nekimegyek. Alakul a tömegverekedés, de mivel ez a helyes város a turizmusból él fényesen, és egyre többen vannak mellettem, nem bilincselnek meg, bár egy idős libanoni férfit arrébb taszigálnak.

Végül arra kényszerítenek (figyelj), hogy kivegyek az automatából 26 000 forintnak megfelelő összeget, és nyújtsam át nekik. Számla nuku. Azonosítási jel semmi. A kis szarházi mutogat a géppisztolyok mögül, egyezményes jel. Azért vagyok tehát elzárva attól, hogy önvédelemből véletlenül eltörjem a nyakát, mert közfeladatot lát el. Ez a patkány. És a lányom majd mit gondol a jogállamról?

Szeretem még Prágát? Igen, szenvedélyesen. Mint Malina Hedvig Szlovákiát. De megtalállak, öcsi. Civilben. És akkor Isten irgalmazzon neked!

A nagyobb baj az volt, hogy miután kiszabadultunk a nácik karmai közül (az azért szép, amikor egy gyerek azt látja, hogy az apját verik, de még szebb, ha kivillantja a szemfogát), még az is kiderült, hogy éppen zárva van a Fekete Ökör, amelynek megszüntetéséért magunk is aláírtunk egy nemzetközi petíciót. Csak akkor nyugodtam meg, amikor Honza barátom egy nyugalmas sörözőben azt mondta, hogy ő eddig sem értette, miért lelkesedem a csehekért. Záróra.

Na, azért felhívtam a nagykövetséget. Ott a rögzítőről megtudtam, hogy elég nekem a konzulátus. Nincs életveszély. Tényleg nincs. Sőt, ha eddig nem jelentettem fel senkit életemben, ezt a kis görényt sem fogom. Ja, a degenerált társa a végén mégis adott egy számot. Miatta megőrzöm.

Nézem a Dunán a Kontrollt, Antal Nimród sötét alagútfilmjét. Nagyon sok van benne, briliáns alakításokkal. Az ellenőrök furcsa, utalásos karszalagot viselnek. Az egyikük azt mondja: „Minket mindenki utál.”

Vajon miért?