Hétértékelő

Gaudi-Nagy Tamásék kivarrták az ablakon az uniós zászlókat. Pedig nyilván nem a pálinkától pöccentek be.

A parlamenti performanszok sorában ezúttal csillagos zászlók röpködtek, miközben Brüsszel tovább folytatta a kekeckedést. Ez a jóérzésű finn, az Olli Rehn, biztos ami biztos, nyilván továbbra is a forinttal álmodik, de most konkrétan arról van szó, hogy az Európai Bíróság az élő fa után a szabad pálinkafőzésbe köt majd bele. Vagyis kimondhatják, hogy azok is kötelesek jövedéki adót fizetni, akik évente ötven liternél kevesebbet főznek. Ez már tényleg szánalmas, mint az oviban. Én ugyan nem főzök, és inni is csak sátoros ünnepeken iszom pálinkát, de ha most magam elé képzelem a széki vagy a tibódi barátaim arcát, menten jókedvre derülök. Próbálnák meg ott átverni ezt a baromságot, megetetnék őket a pakulár kutyáival, esetleg egy medvével.

Addig is a talányos testület izomból elutasította a magyar fellebbezést a Tokaj márkanév ügyében. Mehet tehát tovább a pancsolás, Vinohradnícka oblast’ Tokaj, dotoho!

További szomorú hír, hogy hetvenhat esztendős korában meghalt Richard Moller Nielsen. Áldott emlékét örökké megőrzöm, ő volt ugyanis az 1992-es Európa-bajnokságon a dán labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya. A futball történetének egyik legvidámabb eseményére a dánok eredetileg ki sem jutottak volna, de mivel az előttük végzett jugoszlávokat a délszláv háború miatt az UEFA kizárta (más kérdés, hogy egy balhátvéd a legritkább esetben tehet az idióta politikusok rémtetteiről), már indulhattak is a szomszédba. Így aztán Nielsen összekönyörögte a legenda szerint szabadságon lévő, különféle strandokon békésen sörözgető, enyhén borostás srácokat, akik, ha már megzavarták őket, porrá is verték az egész mezőnyt, megnyerték az Eb-t, majd elmentek a kocsmába. Legendás társaság volt, legendás kapitánnyal.

Amint az várható volt, egy másik dán csoport, a Marius nevű gyerekzsiráfot barbár módon legyilkoló társaság, már meg is kapta az első halálos fenyegetéseket. Azzal már senkinek nem lesz jobb, ha megetetik őket a vízilóval, viszont azonnal totális bojkottot kellene hirdetni az állatkerttel szemben. Jóérzésű ember oda nem viszi a gyerekeit.

Pánikszerűen menekülök a televíziós reklámok elől, de most elcsíptem egyet. Ebből kiderült, hogy ha matricákra hajtunk az egyik multinál, egy idő után plüssmadarakat vásárolhatunk ócsóba, csak most, csak mi. Ez eddig csodálatos lehetőség, most már csak azt nem értem, hogy az egyik madár miért hasonlít a megszólalásig a legismertebb magyar malacra, a zöld színű Mazsolára?

Napi három levelet kapok a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál sajtóosztályától. Kicsit el is szomorodom, hogy már vagy tíz éve nem voltam Európa leginspirálóbb városában, de örömmel olvasom, hogy díjat kap Ken Loach, az egyik legjobb brit rendező. Alatta meg a következő: a laudációt elmondja a híres lengyel filmrendező, Jirí Menzel. Elolvasom németül és angolul is, de még mindig nem hiszek a szememnek. Ki írta ezt a levelet, és főleg hogy került oda? Jó, nyilván figyelmetlenség, sietség, vagy ami még rosszabb, botrányos tájékozatlanság. De sajnos Menzel úr cseh állampolgárságának önkényes megszüntetése némi szimbólumértékkel is bír.

Ezeknek a drága nyugati embertársainknak mi itt „Kelet-Európában” maximum piac vagyunk, bérrabszolga és hulladéklerakó. Lengyel, cseh, szlovák, magyar, Budapest, Bukarest, tökmindegy, valami érthetetlen, elmaradott, gyülevész népség. Barátsággal, békében le is kellene szakadni róluk, osztogassák maguk között a jó tanácsaikat, a finn csávó, a Viviane meg a pedofil. Visegrádot ki kellene bővíteni a románokkal és a horvátokkal, oszt’ jó napot, elleszünk mi itt az Adriától Gdanskig.

Segíteni kéne már ezeknek a szerencsétlen szocialistáknak, mert nagy a baj. Az Attila szemmel láthatóan nem bír a kádköves sunnyogóval, de még a mániás depressziójának leszálló ágába süllyedt libással se nagyon. Én csak azt nem értem, miért nem tolják előre a helyére a Szanyit. Nem mintha valami nagy rajongója lennék, az „Orbánné ellései” című szexista, nőgyűlölő, ultratahó szövegétől még ma is forog a gyomrom, de legalább karakteres figura. A „Lipót vagy Csillag”, valamint a „megzakkant milliárdos” pedig már egészen jól sikerült. Vele és az ő „a nép egyszerű fia” attitűdjével visszaszerezhetnének néhány elkódorgott lelket a Jobbiktól. Mert az már a melósnak is világos, hogy Magyarországon nincs baloldal (baloldali gondolatok vannak, csak éppen a túloldalon), azt megették reggelire a gyárosok és a bankárok. Marx besz*rna, ha látná.

A The American Conservative, az őskonzervatívok folyóirata, illetve a honlapjuk meg arról értesíti olvasóit, hogy Putyin Oroszországa a világ vezető konzervatív, keresztény országa. Azt írják, hogy Moszkva Washingtonnál jobban érti, hogy a huszonegyedik század fő külpolitikai követelménye az állam megőrzése olyan háborúk ellenében, mint amilyeneket a szíriai lázadók folytatnak. Majd megállapítják, hogy a világ tótágast állt, Amerika vált a nemzetközi baloldal vezetőjévé, míg Oroszország megerősíti történelmi szerepét a nemzetközi jobboldal vezetőjeként. Tiszta, világos diagnózis, még szerencse, hogy valaki felállította a konoknak, mielőtt végképp összezavarodnának.

Aggasztó képek jönnek Szarajevóból, izgulok a barátaimért, kedves városomért és filmfesztiválomért. Mert arrafelé elég eldobni egy csikket, és berobban az egész cucc. Bosznia-Hercegovinát a háború után a privatizáció is letarolta, az elkeseredés érthető. Szegénység, kőgazdag politikusok, korrupció. És félő, hogy ezt a csodálatos országot adott esetben megint simán beáldozzák. Addig is, húsz év dühe nagyot tud szólni.

Egy vérbeli paranoid rezsim még a turistatérképektől és a földrajzóráktól is összerezzen. Előbbiek egy központilag torzított alaptérkép nyomán készültek, utóbbiakon meg életünk végéig megjegyeztük, hogy a Bükk legmagasabb csúcsa az Istállós-kő, kilencszázötvennyolc méter magas, ötös, leülhetsz. Aztán most meg az van, hogy egy másik kitüremkedés, aminek még neve sincs (biztos titkosították), legalább két és fél méterrel magasabb. Ezek tényleg betegek voltak.

Hallgatom Orbán Viktor évértékelő beszédét a Kossuthon, közben meg feldobok egy székelykáposztát. Mindkettő briliáns. A beszéd meg még elegáns és vicces is. Előtte beleolvastam a szemkilövető újabb őrjöngésébe ugyanebből a műfajból, de abbahagytam, mielőtt a szerző-előadóművész belefulladt volna a saját nyálába a fröcsögéstől. Orbán nem foglalkozott vele. A sas nem kapkod legyek után. Egyik sztorija viszont (emlékezetből) valahogy így szólt: a vendég csigát rendel az étteremben, a pincér bevallja, hogy disznóval keverik. Aztán kiderül, hogy fele-fele arányban. Azaz egy disznó, egy csiga. Na, ez tényleg soha a büdös életben ne jöjjön vissza. Tehát kürtöket megfújni, sorakozó! Ez már régen nem politikai szimpátia kérdése, elemi érdek. Az életösztön dörömböl.