A kertben, amire a tornácról látok, fel-felbukkan egy-egy állat. Kutya, róka, sün, különféle madarak, a kerítés másik oldaláról lófejek lógnak be érdeklődve, és van egy rendszeres vendég is, Bátor, a tyúk. Bátor azért kapta a nevét, mert a félelem hiányzik a szótárából. A szomszédból érkezik menetrendszerűen reggelenként, és estig sétálgat fel s alá. Valószínűleg megunta a többieket és egy kis nyugalomra vágyik. A gazdája, Zsuzsa néni, attól tartva, hogy a jószág esetleg zavar bennünket, egyik nap levágta a szárnytollait, de tíz perc múlva megint felbukkant. Egy idő után annyira megszoktuk, hogy ha késett egy kicsit, már aggódni kezdtünk. Közben Bátor új szokásokat vett fel, nem a kerítés hiányos részein préselte át magát, hanem végigballagott a járdán, a csőrével megkopogtatta a kertkaput, és azon keresztül sétált be a birtokra, amelyet minden jel szerint a sajátjának tekintett. Este pedig ugyanott távozott a gyerünk, Bátor felszólításra, és hazakísértette magát. Kezdett úgy viselkedni, mint egy kutya, így aztán komoly formában fel is merült, hogy ez a tyúk már a miénk, vigyük majd haza. Ezt ugyan később elvetettük, bár a várható kusturicai jelenetek sora miatt a gondolat sokáig tartotta magát, viszont az utolsó napon még átjött elköszönni. Kissé sértettnek látszott, ahogy hosszan nézett az autó után.
Bátor egyik kollégája ellenben sokkal rosszabbul járt. A tornácon, ahol ültem, intenzív tyúkhangokra lettem figyelmes, hasonlóra, mint amikor a kakas nekidurálja magát. A helyzet azonban ennél drámaibb volt. Amint felemelkedtem, már láttam, hogy a másik szomszéd palotapincsije a lábánál fogva vonszol végig egy kétségbeesett tyúkot az utcán, de olyan sebességgel, hogy mire kirontottam a kapun, már messze járt vele. Kisebbségi komplexusból eredeztethető agresszió. A zsákmányállat ugyanis kétszer akkora volt, mint a támadó. Ami egyébként faluhelyen maga a négy lábon járó anakronizmus. Jézusom, majdnem antikrisztust írtam.
Szék színei a piros és a fekete. Vér és gyász. Ott van a zászlóban, a viseletben, a múltban. A tyúkrablás után visszaballagok a tornácra. Cefet hőség van, a felhők, amelyek a monszunszerű szokásos délutáni esőt hozzák, még valahol a hegyen túl gyülekeznek. Hamvast olvasok, Az ősök nagy csarnokának negyedik kötetét. Ezt írja az Alkímia című esszében: A hármas párhuzamos és egyidejű kezdet neve sulphur, sal és merkúr... A három őshangsúly, a három őstulajdonság, a három ősminőség a sulphur, a sal és a merkúr. Paracelsus azt mondja, hogy a sulphur az, ami ég, a sal, ami megmarad, a hamu, a merkúr az, ami elszáll, a füst, a meleg, a fény. A sulphur színe a vörös, a társadalmi kaszt e jelben a harcos, a lovag és a kormányzó. Ide tartozik a hatalom, a szenvedély, a háború, a tűz fénye és heve, de semmi sem inkább, mint az erósz. Nők, ha piros ruhában járnak, és magukat pirossal festik, a bennük levő sulphurról tesznek vallomást, és a férfias sulphurt provokálják... A sal annyi, mint só, a só éget is és hűt is, ezért akiben sok só (megkötött tűz) van, kénytelen sok vizet inni, nehogy elégjen. A sóban annyi víz van, amennyi a tüzet úgy oltja, hogy az tovább égjen. A sal alakja a négyzet, azért, mert ez a világbázis. Ezért sós az óceán és a vér... A sal színe a szürke és a fekete, a kasztok közül e jelben él a gazdasági és a szolgáló kaszt, a földműves, az állattenyésztő, a kereskedő és a munkás.
