A kertben, amire a tornácról látok, fel-felbukkan egy-egy állat. Kutya, róka, sün, különféle madarak, a kerítés másik oldaláról lófejek lógnak be érdeklődve, és van egy rendszeres vendég is, Bátor, a tyúk. Bátor azért kapta a nevét, mert a félelem hiányzik a szótárából. A szomszédból érkezik menetrendszerűen reggelenként, és estig sétálgat fel s alá. Valószínűleg megunta a többieket és egy kis nyugalomra vágyik. A gazdája, Zsuzsa néni, attól tartva, hogy a jószág esetleg zavar bennünket, egyik nap levágta a szárnytollait, de tíz perc múlva megint felbukkant. Egy idő után annyira megszoktuk, hogy ha késett egy kicsit, már aggódni kezdtünk. Közben Bátor új szokásokat vett fel, nem a kerítés hiányos részein préselte át magát, hanem végigballagott a járdán, a csőrével megkopogtatta a kertkaput, és azon keresztül sétált be a birtokra, amelyet minden jel szerint a sajátjának tekintett. Este pedig ugyanott távozott a gyerünk, Bátor felszólításra, és hazakísértette magát. Kezdett úgy viselkedni, mint egy kutya, így aztán komoly formában fel is merült, hogy ez a tyúk már a miénk, vigyük majd haza. Ezt ugyan később elvetettük, bár a várható kusturicai jelenetek sora miatt a gondolat sokáig tartotta magát, viszont az utolsó napon még átjött elköszönni. Kissé sértettnek látszott, ahogy hosszan nézett az autó után.
Bátor egyik kollégája ellenben sokkal rosszabbul járt. A tornácon, ahol ültem, intenzív tyúkhangokra lettem figyelmes, hasonlóra, mint amikor a kakas nekidurálja magát. A helyzet azonban ennél drámaibb volt. Amint felemelkedtem, már láttam, hogy a másik szomszéd palotapincsije a lábánál fogva vonszol végig egy kétségbeesett tyúkot az utcán, de olyan sebességgel, hogy mire kirontottam a kapun, már messze járt vele. Kisebbségi komplexusból eredeztethető agresszió. A zsákmányállat ugyanis kétszer akkora volt, mint a támadó. Ami egyébként faluhelyen maga a négy lábon járó anakronizmus. Jézusom, majdnem antikrisztust írtam.
Szék színei a piros és a fekete. Vér és gyász. Ott van a zászlóban, a viseletben, a múltban. A tyúkrablás után visszaballagok a tornácra. Cefet hőség van, a felhők, amelyek a monszunszerű szokásos délutáni esőt hozzák, még valahol a hegyen túl gyülekeznek. Hamvast olvasok, Az ősök nagy csarnokának negyedik kötetét. Ezt írja az Alkímia című esszében: A hármas párhuzamos és egyidejű kezdet neve sulphur, sal és merkúr... A három őshangsúly, a három őstulajdonság, a három ősminőség a sulphur, a sal és a merkúr. Paracelsus azt mondja, hogy a sulphur az, ami ég, a sal, ami megmarad, a hamu, a merkúr az, ami elszáll, a füst, a meleg, a fény. A sulphur színe a vörös, a társadalmi kaszt e jelben a harcos, a lovag és a kormányzó. Ide tartozik a hatalom, a szenvedély, a háború, a tűz fénye és heve, de semmi sem inkább, mint az erósz. Nők, ha piros ruhában járnak, és magukat pirossal festik, a bennük levő sulphurról tesznek vallomást, és a férfias sulphurt provokálják... A sal annyi, mint só, a só éget is és hűt is, ezért akiben sok só (megkötött tűz) van, kénytelen sok vizet inni, nehogy elégjen. A sóban annyi víz van, amennyi a tüzet úgy oltja, hogy az tovább égjen. A sal alakja a négyzet, azért, mert ez a világbázis. Ezért sós az óceán és a vér... A sal színe a szürke és a fekete, a kasztok közül e jelben él a gazdasági és a szolgáló kaszt, a földműves, az állattenyésztő, a kereskedő és a munkás.
Piros, fekete, vér, gyász, erósz, tánc, só, Sic, Szék, leteszem. A ház előtt egy viseletbe öltözött asszony beszélget egy miniszoknyás lánnyal. Szépek.
Kimegyek a faluból Gyulatelke felé, megmártózni a sós vízben. A só koncentrációja sokkal erősebb, mint a tengerekben, szinte ülni lehet a víz felszínén. Utána bekenem magam iszappal, aminek már híre ment, kórházakba is viszik, és csinos román lányok érkeznek autókkal. Aztán megint a sós víz jön, minden apró hámsérülés ég, mint a tűz. Legutóbb elfelejtettem kútvizet hozni, a hazáig vezető út maga volt a pokol. Lehet, hogy ez lesz Szék legújabb csapásiránya, gyógyturizmus, szállodák, tömeg, elzalakarosodás? Ebben az esetben az anyagi gyarapodást ismét a só hozhatja meg, mint a középkorban, a szabad királyi városban. Mindenesetre úgy érkeztem meg, hogy a nyakam recsegett-ropogott és alig mozdult, most pörög rajta a fejem, mint a kiscsajé az Ördögűzőben.
A székiek díszítőkedve mindig lenyűgöz. A faragások a tornácokon, a varrottasok, a legényesek cifrázása. Mintha csupa földművesbe oltott művész élne itt, asszonyok, férfiak egyaránt. Mintha a toltékok kései leszármazottai lennének az őstudás és a minden nehézséget valagba rúgó jókedv letéteményesei. A toltékok a prekolumbiánus idők Közép-Amerikájában éltek, valószínűleg boldogan, mint Mel Gibson filmjében az erdei arcok, rendkívüli tárgyi kultúrát alkottak, aztán a spanyol hódítás előtt néhány nemzedékkel jöttek az aztékok, majd Cortez. Jut eszembe, olvasom, hogy egy tudós ember egy neves amerikai lapban rájött, hogy a fehér ember tűzzel-vassal, betegségekkel csaknem teljesen kiirtotta az őslakosokat, és ez nem volt szép dolog. Fel lett fedezve a spanyolviasz. Tolték egyébként annyit tesz, készítő, csináló, alkotó. Mester. Övék volt a világon az első és utolsó művészállam. Kis rock and roll bázisközösségek laza szövetsége. Nem ,,áldoztak" a kultúrára, maguk voltak a kultúra. Hamvas írja róluk: Olyan nép, amelynek igazi élettevékenysége a művészet, olyan társadalom, amely vallást és politikát és kereskedelmet és földművelést a művészeteknek rendeli alá, olyan állam, amelyben a kormányzók a művészek, s amelyben az emberi létnek egyetlen célja van, a művészi teremtés. A pap művész, mert a művészet papja, az aszkéta művész, mert a művészet aszkétája, a király művész, mert a művészet királya. A legmagasabb állampolgári kötelesség szép életet élni: táncolni, énekelni, pompázatos virágokat termeszteni, színes tollakból ragyogó fejdíszeket készíteni (nézzünk csak meg egy hagyományos széki lakodalmat, rozmaringos fejdíszekkel – H. Z.) és palástokat készíteni, szép mondatokban beszélni. Az istentisztelet pedig roppant felvonulás: éneklő karokkal, virágünneppel és díszes körmenettel.
Tolték szeretnék lenni.
Szép mondatokban beszélni. Ez Széken ingyen jön, benne van az anyatejben. Az istentisztelet pedig roppant felvonulás, parádés viseletben, aztán szegek és nemek szerinti elhelyezkedéssel, a templomban. Birtalan napján például az ősök fogadalma alapján mindjárt háromszor.
Ha az ember nem ismeri Szék történelmét, könnyen gondolhatná, hogy a tatárokat már a XIII. században letudtuk, Muhi, Béla, felperzselt ország, tankönyvszag és horror. Ehhez képest az utolsó portya és betörés 1717. augusztus 24-én érte Széket. A lakosság egy része a templomba menekült, a többiek a kájáni gát felé rohantak. A templomban mindenkit legyilkoltak, a gátnál is sokakat, és vagy hatszáz embert elhurcoltak. Aztán jött a kolera és a pestis, és Széken alig százan maradtak. A túlélők fogadalmat tettek, de a betartás az évek múlásával lazulni kezdett, így aztán 1758-ban, amikor a kutyafejűek újra mozgolódni kezdtek, megújították, és Birtalan napja azóta is a legnagyobb ünnepek egyike.
Az „elalutt fogadásnak a felállítása” fényesen sikerült, generációkon át öröklődött, és valószínűleg eltart, míg ember él Széken. A református templomot restaurálják, így idén a kultúrban zajlottak az istentiszteletek. És az valami döbbenetes, ahogy a Csau-barokkba beköltözik a szakralitás. Méltóság, tartás. Csizmában nem lehet csámpáskodni. És villognak a széki kalapok.
Átsétálok az „alsó bárba” egy korsó kifogástalan minőségű Skolra. Az Erdélyben kapható sörök cefet jók, a trianoni tragédiák sorába azt is felvehetjük, hogy nekünk az maradt, ami. A csíkszeredai alapmű, de jó a kolozsvári Ursus (Medve, nem játék), a Skol és a temesvári is. Utóbbi poharán Savoyai Jenő herceg neve olvasható, aki 1718-ban sa faca prima fabrica de bere din Romania, azaz megalapította az első sörgyárat Romániában. Tehát 1718, Temesvár, Románia. Ez még jobb, mint a visszadátumozott „rómánytemplom” falu elején, falu végén.
Azért lehet, hogy a Monarchia mégsem volt hülyeség. Egyszer laktam Triesztben is az Eugénről elnevezett szállodában.
