Szabadság!!!!

És dokumentálni, archiválni, tanulni, beszippantani mindent.

Beégett kép a retinámon. Vagy egy évtizeddel ezelőtt Éri Péterrel, a Muzsikás együttes zenészével ülünk a tordai hasadéknál, ott, ahol Szent László királyunk annak idején suhintott egy nagyot, előttünk micshalom. Egyszer csak fenn, a köves szerpentin tetején, mint egy jelenés, felbukkant egy coca colás kamion. Tűzpiros persze, mint a reklámban karácsony előtt, mínusz Mikulás, ami egyébként is zavaros lenne. Lassan, feltartóztathatatlanul gördült lefelé, a hangja is megjött, mint amikor egy tank megjelenik egy megszállt város utcáján és nyikorogva elfordul a csöve.

Itt vannak hát – gondoltam.

Ami nem sikerült töröknek, tatárnak, románnak, orosznak, királynak és Csaunak, azt ezek majd elintézik pillanatok alatt és végleg. Egy kultúra eltűnik, új uniformis jön.

De libbentsük félre a fennsík legelőjén tagadhatatlanul romantikusan lengedező árvalányhajat. Mint ahogy az erdélyi politikába beleerőszakoskodni (B verzió: belesz*rni) Magyarországról illetlenség, az erdélyi embernek okosan megmondani a termosztát mellől, hogy szaladj öcsém, oszt’ hasítsál fát, de vigyázz, le ne égesd a nádtetőt, mert akkor majd mit nézek abban az ügyes kicsi romantikus skanzenben, egyenesen arcátlanság. Mert a modernizáció könnyebbé teszi az életet, komoly materiális minőségjavuláshoz vezet. De a modernizációnak az a természete, hogy soha nem elég neki önmagából.

Fogyassz, bámuld a tévét, nyomogasd a telefonodat, és jobb lesz neked. Akik pedig fáziskésésben vannak, pont akkor jutnak el a hőn áhított szintre, amikor annak minden szegmenséről kiderül, hogy már nem folytatható. Mert beteg és természetellenes mind egy szálig. De akkor már a négyszáz tehénből csak negyven marad. Aztán egy darab sem.

Az idegen, a turista, nevezzük bárhogy, elmaradozik. Mert a viseletben pompázó csajok érdekelték és a hagyomány. „Magyartól a jappánokig (sic!) senkit nem érdekelnek a »mediterrán« házak, a szombat esti techno és a baromi nagy terepjárók. Akkor inkább elhúznak Ibizára, ahol mindez még nagyobb, sűrűbb és hangosabb.”

Szék egy csoda. A végső átváltozás utolsó pillanatai ezért még fájdalmasabbak. Még most is szép, mint ősszel egy lombjait vesztő hársfa. Ez a település a táncházmozgalom bölcsője, ami ma már méltán világhírű. Csűrökből, szigorú szabályrendszerek szerint épült fel és került fel a világ hálójára. Ez a tánc matematikailag leképezhető, olyan, mint Schrödinger macskájának a kapcsolata a védákkal, erotikus kisugárzása döbbenetes.

A széki fiatalok jelentős része szintén elképesztő. A harmincasokra is értem már ezt, mert az idő is megváltozott. Gyorsabb és még láthatatlanabb, mint valaha, na persze, ha egyáltalán van. Már nem csak Kolozsvárra és „magyarba” járnak el bikakeményen melózni, ott vannak Angliától Kanadáig mindenhol. Tartás és tisztelet, ez az első benyomás róluk, ami a későbbiekben sem változik. Olyan fejek, akikkel hajnalig elengeded szórakozni a lányodat, s nem parázod végig az éjszakát.

Kemények, mint a Rolling Stones (az itthoni beszólogatók, közlekedési gengszterek, önjelölt rendőr balatonfüredi benzinkutasok, parkolónácik, közös disznópásztorkodás nélküli tegeződők, szociopaták, erőszakolók és erőszakoskodók, hurkatarkójú negyvenes IQ-s ember-szavazóállatok vérző fejjel tántorognának ki egy helyi szórakozóhelyről) és szigorúan mulatnak. A (szerintem) szar zenére, a bárban. Habparty, beachparty és egyéb hordalékok. Hogy aztán betérjenek egy táncházba és akár tornacsukában is lenyomjanak egy olyan legényest, amitől még Martin Györgynek is elállna a lélegzete, és hajnalig énekeljék a csodálatos dalaikat. Amíg ez így van, nincs nagy baj. Az átmenet harcosai.

„Addig leszünk magyarok, míg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.” (Kallós Zoltán)

Oda, ahol most vagyunk, bevezették a vizet. Éveken át a városvégi kútról hordtuk, szerettem, ahogy csobbant a kerekesbe a vödör, körülöttem libák tömege, bámészkodó tehenek. Aztán otthon lögybölés, a víztakarékosság netovábbja. Öt liter csodákra képes, negyven meg a Kánaán. Liba nincs már, felrepültek az elektromos vezetékre, csak a baj volt velük, nincs helyük a modern világban. Velük is kiveszett valami, ami jó volt a szemnek, a léleknek és a testnek. Szervusz látvány, szervusz libacomb. Majd sok pénzért a libagyárból.

A víz legalizálását és használatba vételét Sallai Pista organizálta és helyezte át a gyakorlatba, örök hála neki. Mert az is jó, ha csak úgy kinyitjuk a vízcsapot. Ha nekünk kellett volna intézni, az örökkévalóságig tartott volna. Mert nem tudunk románul. Meg kéne tanulni egyébként, ha már gyakran úton vagyunk otthonról hazafelé. Már az
udvariassági formulák használata is gyakran mosolyt csal elő a többségi nemzet képviselőiből, benzinkútnál, boltban, bárhol. Ami a bozgor kontra bocskoros világban szép teljesítmény. Mert vannak a futballmeccsek és van az élet, mindennap. A székieknek is fontos lenne egyébként, a nyelvi kuruckodás gyönyörű idejének sajnos vége, most éppen már megint ez van, és ahogy ez kinéz, marad is, a szórványban, a Mezőség román tengerében a széki megmaradás szinte hihetetlen, de látom, hogy mi történik, ha egy román orvoshoz kerülnek, hogy csak egy triviális példát hozzunk fel. Mire lerajzolják, hogy hol fáj, meghalnak.

A ház, ahol vagyunk, nincs rajta a Google magánéletbe belegázoló, átkozott kémtérképein. A szamosújvári vizesek korszerűen keresték rajtuk a papírok kiállításához, ment az egér szépen, a falu, a nagy utca, hopp, itt lekanyarodunk és aztán áááááááááá, mint a Gyalog galoppban, konyec, ende, kilőtték a tárat. Magyarok, románok, együtt röhögünk. Szabadság!!!!

Tasnádi Pista lánya férjhez ment. Pista egy külön szám Széken, azt még nyilván az ellenségei is elismerik, hogy ha nem volna, ki kéne találni. Művelt, olvasott ember, szenzációs szókinccsel és humorral (a széki humorról és nyelvről később majd bővebben, ha az ember odamegy és ismerkedik, – ami könnyen megy, mert én a székinél vendégszeretőbb, befogadóbb népet még nem találtam, az utolsó gatyájukat, levesüket is odaadnák –, hajlamos azt hinni, hogy ott az élet permanens röhögésből áll), kézügyességgel és találékonysággal, az a fajta ember, aki képtelen megmaradni a valagán.

Most éppen különös kínai fákkal kísérletezik, de nagyjából mindenhez ért, ha beállít vendégségbe, beszélgetés közben fél kézzel beszerel egy nyomásszabályzót és levakarja a falat, ha éppen az van soron. A társalgás közben egyaránt érinti az erdélyi irodalmat és az ukrán helyzetet. A gyerekei egyszerűen zseniálisak, már kicsinek is azok voltak, és azóta nem csak nőttek. Pista lánya nem akart hagyományos, viseletes lagzit, ami már az új idők szelét jelzi, de azért szépen végigvonult a menet a falun és az elkötést ők sem úszták meg.

Ez meg úgy néz ki, hogy ha a menyasszony és a vőlegény más „szegekből” való, az átjutáshoz szükségük van a helyi fiatalok „engedélyére”. Akik egy adott ponton kötelet feszítenek ki, végeláthatatlan és végtelenül szellemes alkudozás veszi kezdetét (a násznép esetünkben 36 fokos hőségben toporog), míg megegyeznek a vám mértékében. Ez régebben pálinkában volt mérhető, manapság inkább pénzben, de a végeredmény ugyanaz.

Na, innen megyünk tovább.