Karácsonyra mit?

„Könyvet csak ezeréveset olvasok már ebben az időben, s óbort iszom hozzá, ötéves somlóit. Így várom a halált.”

Könyvet, naná.

Na de mielőtt. Van a közszolgálatin egy sorozat, Föld, ég, férfi, nő. Most éppen egy Nagy Sanyi nevű remek sráccal és a tüneményes, csodálatos Weisz Fannival. Amikor olvasás helyett beléjük botlottam, éppen a Felvidéken barangoltak. A könnyeim potyogtak a boldogságtól, de tényleg. Erre való a televízió.

Aztán van nekem egy kitűnő barátom is, Gömbi. Remek lovas ember, de nem csak erről nevezetes. Ő mondta egyszer (na jó, százszor), hogy még csajozni is csak az 59-es villamos vonalán érdemes. Igaza lehet, ha az ember végigsimítja tekintetével a magyar Montparnasse-t és leül a Tik-Takba a legrégebbi csibészekkel. Amilyen például a Kötél, akinek egyszer már tényleg meg kellene írni az életét, mert ahhoz képest a Dean Moriartyé meg a Charlie Bukowskié dögunalom, de egyszerre. Szóval, csak úgy leülni, némely borokra. Mert aki úgy gondolja, hogy a bor szimplán és csupán alkohol és nem a Jóisten egyik legszebb ajándéka méltatlan, ámde mégis elhívott szolgáinak, az vagy hülye, vagy beteg. Vagy talán mindkettő, mintegy párhuzamosan. Ateista és absztinens. Brrrrr.

Olvasok. Ez a felirat díszeleg a Typotex Kiadó környezetbarát szatyrán, amivel piacra járok. Gyöngécske erődemonstráció ez, amivel (nyilván totál feleslegesen) arra bátorkodom felhívni a nem olvasók népes táborának szíves figyelmét, hogy a novecento az elhalálozások tekintetében úgy volt szar, ahogy, de valahogy mégis talán élhetőbb. Talán. Mert olvastunk. Betűket. Papírról. És analóg csávók analóg csajokkal hancúroztak különféle domboldalakon.

Vissza Gömbihez. Márai is valahogy úgy gondolhatta, mint ő, csekély földrajzi eltéréssel, tehát nem Németvölgyi-Hegyalja utak, hanem Vár, esetleg Tabán. Talán. A Helikon Kiadó Márai-sorozatában akad egy speciális részleg, ami olyan, mint egy füveskönyv (ha már), idézetek a lebilincselő életműből, tematikusan. Ennek legfrissebb kiadványa: Márai Sándor Budán lakni világnézet. És bocsánat, amennyiben ez sértő (az), lekezelő (az), pöffeszkedő (az), de mégis Valahogy olyan, mint ahogy drága jó Csiszár Jenő barátom szokta volt megjegyezni a Balaton déli partjáról: remek hely, nagyszerűen látszik onnan az északi. No, így vannak ezzel a gőgös budaiak is.

Van ebben a műben egy ilyen: „A tabániak meglehetősen gőgös emberek. A Szarvas téren, abban a házban, ahol most a patika működik, hetven évet élt egy Tóni keresztnévre hallgató nagybátyám, bizonyos dohányjövedéki igazgató, aki arról volt híres Tabánban, hogy életében soha, egyetlenegyszer sem járt odaát Pesten. Gyanús volt neki. ( ) Csak a tabániakért kár – mondja ő is. S ha valaki, ő tudja, aki kezet fogott Kossuth Lajossal. És a biciklis is ezt mondja, akinek egyszer éjjel, sajnálatos körülmények között homlokára léptek a Fehérsas téren.”

Na kérem alázattal.

Meg egy ilyen is, egyenest egy levélből, kelt 1946. november 2-án, a címzett Kántor Pepa színésznő: „Nem tudom, ki terjeszti rólam azt a galád hírt, hogy a nemzetgyűlésbe járok. Kérem, cáfolja meg nevemben ezt a hírt, nem járok a nemzetgyűlésbe, változatlanul a Rudas fürdőbe járok, s néha, este, Óbudára bort inni, a Kéhli-féle bormérésbe. A bor mostanában kezd megint tisztulni, már ismerek néhány helyet, ahol érett, tiszta rizlinget mérnek.”

Se Budán, se Pesten nem élek, nekem mindegy, de éltem mindkét helyen, így aztán érteni vélem. Baktatok keresztül a falun, ahol lakom, Perger Jóskához, új, letisztult olaszrizlingért. Jön lefelé a köd a Kopasz-hegyről. November.

És mi történt, amikor a Mester lelépett egy helyről? Az író úr elköszönt Előre kifizetett száz fröccsöt, de megesketett, hogy asztaltársának esténként csak három-három fröccsöt szolgálhatok fel. Ezt meg a tulaj mondta.

És most tessenek figyelni, férfiak. És persze gyönyörű nők is, ha van megértés.

„A bor férfidolog, csendesen kell beszélni róla. Leghelyesebb egy pohár bor mellett. Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze otthonomtól: gyalog járok majd ki, s vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsöskertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak meg semmit városi múltamról. Ha megsegít a vaksi sors, hetvenéves koromra tisztességes emberek a maguk világából való tisztességes embernek tartanak majd, tehát bortermelőnek, valakinek, aki tudja, hol kell meghalni. Mert nincs szebb halál, mint egy diófa alatt, a borospince előtt, ősszel, közvetlenül a szüret után, amikor az újbor már szunnyad és erjed a hordókban, a diót leverték a fáról, s a napnak szelíd ereje van még, mint az öreg ember szerelmének. Itt ülök majd egy padon, háttal pincémnek, ahol boraim pihennek, a kecskelábú asztalnak könyökölve. A mélyben a csepeli tájat látom, a messzeségben hazám lapályait. Könyvet csak ezeréveset olvasok már ebben az időben, s óbort iszom hozzá, ötéves somlóit. Így várom a halált.”

Édes Istenem, mennyire szép. Na, nem pont így sikerült a lassan kihűlő, füstölgő puskacső mellett, de a megálmodott dramaturgia tökéletes. És mivel közben keresztülvágtam a mélyárkon, a világ egyik legszebb pontján, és elsétáltam a diófáim mellett és leültem a pincénél, fent, ahol egy villanydrót sem zavar bele az érintetlen reformkori tájba, hát meg is sajnáltam magam. Ez a vége hát mindig, elárulva és elhagyatva, egyedül és magányosan, de legalább nem valami húgyszagú kóterben, ha megadja az Úr?

És miként kezdődött? Mármint az eszmélés. Bornemissza Gergő, Jelky András, Robinson Crusoe, Fülig Jimmy és a többi remek gazfickó. És persze Monte Cristo grófja és egy mindenkiért, mindenki egyért. Mert akkor még azt hitte az ember, hogy az utóbbi kettő a Dumas-életmű csúcsa. Mert amikor ugye d’Artagnan csak úgy mellesleg becsajozik a Myladyvel Mellékszál, mi?

De lett egy könyv, különféle verziókban. A gasztronómiai katedrális, ahogyan azt David Zimmermann Dumas-biográfus (ez is egy állás) oly szépen megfogalmazta vagy egy évtizeddel ezelőtt. A magyar kiadást Szederkényi Olga fordítónak és a Corvina Kiadónak köszönhetjük, a címe Konyhaszótár, címszavak egy 1300 oldalas, őrületes enciklopédiából. Van benne magyar bárány is, merthogy nálunk is járt, 1865-ben. Enni, élni, főzni. Aztán meg belehalt mindebbe, Bretagne-ban. Az egész egy rendkívüli kultúrtörténettel kezdődik, mondjuk olyan alig elhanyagolható részletekkel, hogy Damiani Szent Péter elszörnyülködve mesél arról, hogy Orseolo Péternek, Velence dózséjának egyik menye ahelyett, hogy a kezével enne, aranyozott villát és kanalat használ, hogy a táplálékot a szájába juttassa, mindezt ő a luxus értelmetlen folyományának tekintette, mi az égiek haragját fogja maga után vonni: a fényűző hitvesre és annak férjére is. Végül mindketten pestisben haltak meg.

Miben másban. Döghalál.

Van négy fiatal kakasom. Ez azért alakult így, mert a fehérvári dílerasszony átvágott a döntő pillanatban, most meg leshetem, melyik a domináns hím, a többi meg leves, ha nem akarok úgy járni, mint tavaly. Fel kell nőni. Mert széttépik egymást, oszt punktum.

Dumas meg így: „Kakasleves készítéséhez először is rendelkezni kell egy fiatal kakassal, melyet egy fél tyúkkal (!!!!) és két darab vöröshagymával (előzőleg egy-két szem szegfűszeggel spékeltük meg őket) nagyon kevés vízben kell feltenni főni.”

A kiadvány egyébként könyvészetileg is gyönyörű.

És még egy könyv. A címe Menü. Ehhez sincs semmi közöm, bár az egyik oldalán ott állok egy lépcsőn, mint Tony Soprano. De akik készítették, az új generáció zsenijei. Számozott példányok, mint a nagy időkben. Még van néhány darab. Megvenni, most. És főzni. És rizling.