Nőkről

Hemingway jó arc volt. Annyira, hogy még a hasznos hülyesége sem számít.

Egyébként is. Az ember embert szeret, nőt szeret, írót, festőt, nem a cselekedeteiket. Azt meghagyjuk az apostolokkal kapcsolatban.

A blog meg gyakorlatilag napló. Így lesz hát most egy ideig.

Biztosan szerencsém volt, hogy a regényeit kamaszkoromban olvastam, egyiket a másik után, most már nem biztos, hogy hasonlóan ájult izgalommal vetném magam rájuk. De a novellák, azok csodálatosak. Na meg az Öreg halász, arra még Márainak sem volt egy rossz szava sem.

Néhány évvel ezelőtt megjelent egy jó kis olvasmány, egy Paula McLain nevű nő írta, az a címe, hogy A párizsi feleség, és Hemingway első házasságát követte nyomon. A feleség, Hadley Richardson nem akármilyen nő volt, ilyeneket mondott például: „Vannak férfiak, akik szeretik a magányt, de Ernest nem ilyen volt. Ha egyedül volt, túl sokat ivott, az italtól nem tudott aludni, és ha nem aludt, megszólaltak benne a rossz hangok, és a mélyből előtörtek a rossz gondolatok, és még többet ivott, hogy megpróbálja elhallgattatni őket. Bár nem ismerte be, tudtam, hogy szenved amiatt, hogy mély fájdalmat okozott nekem ezzel a viszonnyal. (Fűvel-fával csalta – H. Z.) Nekem pedig fájt a tudat, hogy ő szenved. Így kuszálja össze az embert a szerelem. Most is szerettem őt, és továbbra is úgy éreztem, gondoskodni akarok róla – ugyanakkor nem kellett sietnem, hogy válaszoljak a leveleire. Én is szenvedtem és senki sem sietett hozzám.”

Alighanem világos, miért gondolta azt Hemingway, hogy: „Bár pusztultam volna el, mielőtt rajta kívül másba beleszerettem.”

Aztán elváltak.

Naomi Wood Mrs. Hemingway című könyvében (Alexandra Kiadó, 2014) is visszaköszön Hadley, de aztán jönnek sorban a többiek is. Pauline, Martha és Mary, a további feleségek, mindannyian azt gondolták, hogy szerelmük örökké tart majd, ám tévedtek. A Papa végül lelécelt Kubába, és szart az egészre. Igaza volt, már csak a klíma miatt is. Kalap, rövidgatya, szivar, daiquiri, szevasztok.

Addig persze sok víz lefolyt a Berettyón, a húszas évek Párizsa, spanyol kalandok, a hidegháborús Amerika, emblematikus helyszínek és figurák jöttek szépen egymás után, unalom egy szál se’. A legvidámabb nyilván a permanens párizsi buli lehetett, amelynek során az elveszett nemzedék addig kereste magát, amíg látott. Ismerjük jól persze, magától Hemingwaytől, Fitzgeraldtól, a Picasso kalandjaiból, vagy éppen Woody Allentől, de a sztori megunhatatlan, talán azért, mert hőseink felépítették maguk körül a totális rock and rollt, jóval a műfaj feltalálása előtt. Így aztán jó, hogy Naomi Wood is hozzáteszi a magáét, méghozzá alapos kutatómunka után, eredeti dokumentumokat felhasználva, regény formájában. Hamar el is fogy az olvasó kezei között.

Hermann Hesse egy másik kávéház, komolyabb hangokkal, nagyobb csöndekkel. De ha már nők, nézzük, mit írt a Narziss és Goldmund (Helikon Kiadó, 2014) egyik előszótervezetében: „Ha két embertípus, két ősi princípium, két örökösen ellentétes világ találkozik egymással megtestesült alakban, akkor sorsuk elkerülhetetlen. Vonzzák, elbűvölik, meghódítják, megismerik, a végsőkig fokozzák vagy megsemmisítik egymást. Ez történik mindig, ha férfi és női princípium, lelkiismeret és ártatlanság, szellem és természet tiszta formában találkozik és néz szembe egymással.”

Bizony, bizony.

A szerzetes Narziss és a képfaragó Goldmund középkori kulisszák között játszódó története meg lebilincselő, csodás és felemelő, mint Hesse minden könyve. Szavai üveggyöngyökként gurulnak, bele a végtelen pusztába a farkasok közé, hogy aztán a játék végén füzérré álljanak össze. Goldmund a művészi ideált keresi szüntelenül, míg Narziss, az aszkéta paptanár a szellem embere. Goldmund vándorlásai során öl és ölel, szexuális kalandjaira kis híján ráfarag, élet és döghalál át- és túlélője.

Hesse meg egy angyali bodhiszattva, ahogy Kerouac nevezné, ha összefutnának valahol félúton a nirvána és a mennyország között egy sörre, nevezzük jobb híján a lélek vezetőjének. Látszólag férfialakjai a dominánsak, de jól ismeri az animát, a női princípiumot is. És talán azért izgalmasabb, mint például a huszadik század másik nagy német írója, Thomas Mann, mert szivacs. Benne van Jung és a Kelet, a barokk, Nietzsche és a német hagyomány. Ez a titok nyitja.

Az is rejtély, hogy Charles Bukowskin mit ettek a nők. Azért persze nem akkora, hogy eleve feladjuk a találgatást. Talán ugyanazt, mint egy rock and roll sztáron. A szabadság törékeny illúzióját. Talán. Meg aztán a nők szeretik a híres embereket. Azt mondják. Bukowski meg utált mindent és mindenkit, kivéve a nőket. És persze a piát. Na jó, még a lovit. Hogy írni mikor kezdett el pontosan, azt nem tudjuk, de inni tizenhét évesen, és a rögzült állapot egészen halála pillanatáig tartott. Hogy ebben a permanens műszaki állapotban hogyan és milyen hatékonysággal lehet csajozni, az is megérne egy doktorit, mindenesetre abban megegyezhetünk, hogy egy biológiai kuriózummal állunk szemben, akárcsak Keith Richards vagy William S. Burroughs esetében. Charlie, a nőfaló egyszerre mítosz és valóság.

Már elmúlt ötven, amikor első regénye, a Posta megjelent, addig a verseit próbálták meg begyömöszölni valamilyen skatulyába, vajmi kevés sikerrel, a legtovább még a beatköltők közé gondolták sorolni, de ezzel is megcsúsztak, mint Fidel Castro a kultúra napján. Charlie ugyanis nem volt túlzottan oda értük, mert utálta, hogy feszt megisszák a sörét. Szerencsére a Postának is voltak prózai előzményei, ezekből állt össze az Egy vén kujon jegyzetei (Helikon Kiadó, 2014), ami újabb csodás csapás a rajongók fejére egy szöges és mocskos tetőléccel, annak ellenére, hogy néhány részlet már ismerősnek tűnik az életműsorozat egyéb köteteiből. Talán a Nőkből is. Eredeti cím Notes of a Dirty Old Man, eredeti megjelenés 1969. A mű keletkezéséről nagyjából az az elképzelésem, hogy a szerző reggelenként kimászott az ágy alól, megállapította, hogy ismeretlen eredetű horzsolásai nem életveszélyesek, viszont az aranyszínű, zöld pöttyökkel ékesített feje szétloccsanni készült magától, levánszorgott egy hatos kartonért, aztán odaült a Szent Írógéphez, és mielőtt megjelentek volna a patkányok, írni kezdett. De hogy, Uram, Jézus. Mint Mark Twain, Jack London és Walt Whitman közös reinkarnációja. Egy igazi amerikai, aki kíméletlenül az árokba tolta azt a fostalicskát, amivé Amerika lett és egyben vált.

Aztán a lelke kisétált a hálószobából, kezében üres sörösdoboz. A sírján ugyanaz a felirat, mint amit Yoda mester mondott Luke Skywalkernek a mocsárban: Ne próbáld, tedd. Naná, hogy bírták a csajok. Azok persze, akiknek a szemük sem rebbent. Soha.

Valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben írtam dalszöveget és verset bőrre. Tehát testre. Improvizációk kézfejre, alkarra. Még sehol nem volt az al-Kaida, de mindig az alkarom szüli a tolvajt. Aki hősöket lop magának, Arthur Rimbaud-t és Jim Morrisont. A verseket aztán lemosták, mint az óceán a homokmandalát. És ez így volt jó. Majd jött Peter Greenaway, nem a Szakács, a tolvaj és a többiek, hanem a Párnakönyv. Szóval szeretem a műfajt. Viola Szandra Testreszabás (Athenaeum Kiadó, 2014) című kötetét meg nagyon. Valahogy azt érzem vele kapcsolatban, mint Hessénél. Szivacs. Sokból van összerakva. Szelíd és bátor. Egy szupermodellszerű, dekoratív, fiatal nő, aki jó verseket ír.

Nem fél bedobni a léleksztriptízt és megmutatni a testét, amit ugye a középkorban elhanyagoltak (már megint Hesse), mostanság meg felértékelnek, már amennyiben egy celeb villantásának hírértéke van és analfabéta plasztiklotyókat nézhet a valóságtól elrugaszkodott show-kban, aki rászorul. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar-kommunikáció-filozófia-pedagógia szakán diplomázik köztársasági ösztöndíjasként, performanszokkal birizgál, ír a Vigíliába és a Táncéletbe. Egy Miss Universe Hungaryn bejut a legjobb tizenöt közé, a szünetekben unalmában nyilván Schopenhauert olvasgat. Én meg a Testreszabást, már többedszer. Leolvasom a költőről a műveit. Először erotikus. Na jó, másodszor is. Ez a jó benne. Ez is. Aztán jönnek a metaforák, szavakban, fotókban (Nánási Pál). A világ eredete.

Ezt szeretem például:

Az metaforikus pajzán buzgóságra buzdítása az férfiaknak

Vagy száz tál

csendéletet lehetne rakni

gyümölcsízű nőkből.

S a férfiak peckesen

ághegyre tűzve üldögélnek,

mint rátarti tűlevelek,

mégsem mernek döfni, szúrni,

gyümölcsnedves húsba fúlni,

a sok, lomb-csador mögött

váró lányördögöt,

fáról fűbe hullva megfűzni,

fehér pókfonállal beszőni.

Ej, hagyják a ropogós,

friss húst

nagymama lekvárrá főni!

Kövérdombos, degesz nyár van.

A fák árnyékában felrepedt hassal.

Éjjelente tágra nyílt virágok

virrasztanak a réteken.

Na és a kép alatta Pasolini tapsolna. Élet, élet, élet.