A káosz angyalai

Farsang vége, böjt eleje, a szabadság fantomképei. Belehúzunk és csendesülünk.

Február 11.

Az emlékeinkből is élünk, és ez nem baj, sőt. Dokumentálni kötelesség. Hogy miként élünk és miért úgy. Mik a belső parancsok és a külső körülmények. Mert különben a majdani archívumokban nézelődők még azt gondolnák, hogy ebben a korban csupán sorozatgyilkosok, helyszínelők és politikusok éltek. Na majdnem, de mégsem.

Fenyvesi Ottó A szabadság foglyai című könyve kivégezve, két éjszakai szuszra. Egy baj van csak vele, de az elég nagy, hogy vége lett. Az ember néha úgy érzi, hogy legalább kettő van belőle, pedig csak a fa hasad, nem a tudata. Írók olvasása közben is előfordul ez, remek pillanatokat okozva. Amikor a befogadó úgy gondolja, hogy nem volt (van, lesz) egyedül, mert vele is így történt. Mert ez nemzedéke (legjobb elméinek, az őrület romjaiban – Ginsberg) története, át- és túlélve. Mert végül is szerencsés, hogy legalább nemzedéke van neki, az x, az y, a z már nem az, csupán betűk, jelek, mert végzetesen atomizálódtak és így kimaradtak egy élményből. A szellemi összetartozásból, a jól-rosszul működő véd- és dacszövetségből. Ahogy Fenyvesi Ottó írja: Nem kell ahhoz kurzusértelmiséginek lenni, hogy belássuk: a sajtó és a reklámipar urai a mai tizenévesektől elvették annak a lehetőségét, hogy meghatározzák magukat, akár nyelviségükkel, akár az öltözködésükkel. Szájukba adják a reklámszövegírók, hogy mi a trendi, a buli, a cool. A mai tizenéveseknek és huszonéveseknek nincs kivel szemben meghatározni önmagukat, mert ha otthon szülőbosszantás gyanánt ördögmetált hallgatnak, akkor az apjuk elővesz egy még durvább zenét, és hozzáteszi, hogy ő akkor hallgatott ilyesmit, amikor befüvezve két nővel hentergett egyszerre, és a világbékéről vizionált 1976 hosszú, forró nyarán. Egy mai fiatal legfeljebb azzal tudja kiásni a korosztályi lövészárkot, ha lemészárolja valamelyik tanárát vagy a nagymamát. A művészi avantgárdon és a rock and rollon szocializálódott szülők semmin sem csodálkoznak, kilószámra veszik a kölyköknek a chipset.

Így megy ez, ahogy mein bruder Kurt mondaná, összekeveredtek a hadosztályok, miután jól elintézték a törzseket. Emlékszem, a kisebbik lányom egyszer annyira felhúzta magát azon, hogy a fater kvázi lezárta előtte a tisztességes kitörés lehetőségét, mint a kurszki páncélos csatában, hogy végső kétségbeesésében borzalmas musicaleket kezdett el hallgatni. Embert próbáló időszak volt, szörnyű kínok közepette már majdnem győzött, mert közben neki sem volt jó, amikor a kezébe nyomtam a Kabarét, Bob Fosse soundtrackjét, a hátborzongató Tomorrow Belongsszal a végén. Kapitulált.

Meg arra is emlékszem, hogy amikor Budapesten éltem, a kései kádárizmus langymelegében, amikor még elég idegesítők voltak az elvtársak, de már lanyhult az éberség, az Oktogonon (így hívtam, ez volt az én egyik privát kis zendülésem a rezsim ellen, de nem apám ellen, mert ő tanította meg nekem a rendes utcaneveket Andrássytól Podmaniczkyig, mert a hatkerben laktunk, ahol bőszen ment a novhétterezés) volt egy újságos, közvetlenül az első éjjel-nappali zöldséges mellett, ahol hozzá lehetett jutni Új Symposionhoz is. A világ egyik legjobb folyóiratáról beszélünk.

Fenyvesi Ottó emlékeiben természetesen kitüntetett szerephez jut ez is, miként a Vajdaság, a társak és a haverok (neki köszönhetem többek között Sziveri János felfedezését is), a hippik és a punkok, a Creedence és a Ramones, a mozi, a mozi, a mozi, a gyönyörű színésznők, megy az eltűnő marasztalása, indián tekintettel a jövőbe. A szabadság foglyai totális, maximum rock and roll, blues filozófia, olyan mint Ladik Katalin, Marshall McLuhan és Tommy Ramone (Erdélyi Tamás) egyáltalán nem véletlen találkozása a Palicsra tartó villamoson, miközben az áramszedőből üvölt a Spirit in the Sky és Wolf, miközben agyvelőt takarít az ablakokról, a Blade Runnerből idéz magyarul: én tudom, hogy te lenni a Szárnyas fejvadász.

Február 21.

A társadalmi gyakorlat szempontjából ma már inkább konzervatív vagyok, bár szellemi-művészi síkon anarchista maradtam. Pfuj, egy konzervatív anarchista?! (Fenyvesi Ottó)

Na, nekem sem kell már öndefiníciókkal bajmolódnom.

Jól meghúztam a farsang farkát. Leves, fiatal, saját kakasból, kocsonya disznóvágás után. Megpördítek egy kis friss lapockát, kockákra vágva a zsíron, hogy legyen egy kis kérge, aztán savanyú káposztát a lábas aljára, rá a hús, köménymag, babér, pirospaprika, egy zöldpaprika, megint káposzta, füstöltek és így tovább, míg kitart a cucc, a tetejére két marok gersli. Felönt, ellep.

Várakozás. Közben tovább megy felfelé az üzemanyag ára, tényleg varázslatos, az olajé zuhan, a forint meg felfelé és mégis, voila. Budapestre megérkezik még egy ember, aki miatt bedől a város, gáz van. Polak wegier dva bratanki!? Kész a káposzta.

És még az első énekóra, az első madárfüttyös reggel, kibújt a hóvirág és a krókusz, a bibéből a szálak majd egy másik levesbe. Addig is újabb disznóvágás, ezúttal Barnánál, kolbász- és szalámitöltés. Két frenetikus nap a gazdával, Valikával (vezérlő csillagunk teknők, belek, fűszerek csodás útvesztőjében) és a Tik-Tak presszó elit kommandójával, Gömbivel és Bélával. Aztán visszaveszünk, itt a böjt. Nem lé, meg ilyen hülyeségek. Bár esténként két deci zöld veltelini azért akad. Kizárólag az influenzajárvány miatt. Sehol egy kóbor tüsszentés.