Katartól egy tanyáig

Most egy darabig nem írok alá. Inkább olvasok.

De azért egy darabig inkább olvasok, mint (alá)írok. Méghozzá kortárs honfitársaimat. Azért is – újabb látványos coming out következik –, mert az utóbbi években ez a nagyágyúkon és a kánonlakók egy részén kívül sajnos elmaradt. Nem érdeklődés hiányában, az okok számosak és egyenként is akceptálhatók. Mert az idő érezhetően, tényleg felgyorsult, még falun is, pláne amikor egyszerre ötféle gyümölcsöt kell, hála Istennek, szüretelni, feldolgozni, mialatt tökig ér a gaz és a többi, a télről meg csak a városi ember gondolja azt, hogy falun olyankor hosszúak az esték, és a fonóból énekszó hallik. Mert a világ kinyílt, és rengeteg a pompás olvasnivaló, s akkor még csak a szépirodalomról beszélünk, ugye, és ott a net és a lapok, ami a munka miatt, és különben is Mert időnként újraolvasni kell Borgest, Márait, Márquezt, Hamvast, Kerouacot, sorolhatom.

Szóval vinné az ember a világot, de az csak tágul, mint a világegyetem, egyre nehezebb átölelni, és ez akkor is így van, ha Brooklyn tudtommal nem tágul. De ez akkor is nonszensz, hiszen a múlt a múlté. és bár ott világít benne a tradíció, a jelenben élünk, ez a van, benne 220 volttal, és a kortárs művészet a szeizmográf, bármit is jelentsen ez úgy egyébként. Ha leállsz és csak révedsz feszt, egy idő után már magadat sem érted, és ami még nagyobb baj, amennyiben ez egyáltalán lehetséges, a gyerekeidet sem.

Úgyhogy belecsaptam a lecsóba, és Hevesi Judittal kezdtem, tehát nem is próza, hanem mindjárt versek. Mert azokkal meg úgy van az ember, mint a morózus Márai Sanyi bácsi Salernóban. Lefekvés előtt egy kis Babits, egy üveg bor, és jóccakát. Hevesi Judit Hálátlanok búcsúja című kötete (Magvető Kiadó, 2015) akár könnyű préda is lehetne, hiszen Tóth Krisztinát idézve: ezek a versek semmiben sem emlékeztetnek a nemzedéktársak műveire. Ja, Hevesi Judit 1990-ben született Hódmezővásárhelyen. És még azt is írja Tóth Krisztina: ezek a versek egyáltalán nem kívánnak tetszeni. Annál többet akarnak.

Nálam elérték. Különösen, amikor ilyeneket olvasok:

minden elmúlt
a köveken túl már felkelt a nap
de ennyi ember
istenem
az mennyi bűntudat

Ez klasszikusan légies, mint amikor egy szitakötő rászáll a damilra, de semmi nem mozdul, és mégis súlyosan pontos. Tényleg, kiszámította már valaki?

Azt vettem észre egy idő után, hogy úgy olvasom, mint egy regényt, egymás után a verseket, most már sokadszorra, úgy is néz ki a könyv: szamárfüles behajtások, elkenődött hamumaradványok, vörösbor- és kávéfoltok, mintha egy barbár esett volna neki az áldozatának, újra meg újra. Pedig Hevesi Judit néha olyan, mint ha ott se lenne, nem tolakszik, nem mondja meg a frankót, és nem is nyavalyog. Nagyon személyes, nagyon tiszta líra, ugyanakkor szemérmes, nem kitárulkozó. Majd elfelejtettem: ez első kötet, erre szokás mondani, hogy ígéretes. De ezen már túl vagyunk. Mert nézzük az utóbbi idők egyik legszebb olyan versét, amelyben „a vágy arctalanságáról” beszél nekünk, pontosabban a végét:

ha meglátod egyáltalán
hogy a némaság háttérzenéje
a megfeszített Krisztusnak
jelenléte

Ez igen, mondaná erre Pilinszky, azon a felejthetetlen, különös hangján.

Bölcs első kötet, mert nem bölcselkedik fölöslegesen, itt a történés maga a tanulság, mondhatnánk Grecsó Krisztiánnal, aki viszont Kollár-Klemencz László Miért távolodnak a dolgok? című első novellás kötete (Magvető kiadó, 2015) kapcsán fogalmazott pontosan. Kollár-Klemencz Lászlót elsősorban a Kistehén zenekar énekeseként ismeri a nagyérdemű, ami nyilván fontos azonosítási pont, de ennél azért jóval összetettebb srác. Olyasvalaki, aki nem jön zavarba sem a budapesti, nagyvárosi létben, sem a malacok között. A novellafüzér főhőse, Toszka, aki nyilván egyben alteregó is, főként az utóbbi szcénában kalandozik, illetve inkább csak létezik, de az, ugye, a legnagyobb kaland. Meg persze a szemlélődés. A Toszka útját keresztező és mellérendelődő figurák, emberek és állatok meghitten ismerősek lehetnek azoknak, akik természetközelire cserélték tömeges magányosságukat, hogy elinduljanak az elfogadás rögös útján. Kevés közelibb könyvet olvastam az elmúlt években. Hogy ez velem is pontosan, épp így Hogy mindez, úgy tűnik, kikerülhetetlen. Fátum, vagy mi. Hogy „nem elveszíteni. Sok mindenre tanít meg ez az időszak. Hogy milyen nehéz akár megtartani is valamit. Nem építeni, csak megmaradni. Bogár az avar alatt.”

Így megy ez.