Európa kiadó

Az EK nagyon magyar, nagyon európai és nagyon amerikai. Micsoda szövevény.

Athéni szél és spártai eső. Ülünk a tűznél, én meg a Jenő. Ez a legkevesebb, amit megtehetek a kályhánál a konyhában. Az éneklés évei lassan elmúltak, a nagyra nőtt lelkek a pincékbe bújtak. Európa kiadó. Megjósoltatott. Meg az is, hogy olyan már, mint egy menekülttábor, de ezt most hagyjuk. Erről lenne azért szó, de most az új lemezről.

A címe Valahol lenni A borítón utcák láthatók, amelyek a sajnálatos berlini események után (útirány: Kantstrasse – Budapester Strasse) kísértetiesek. Meg egyébként is, hiszen üresek. Térkép e táj. De valahol lenni kell. Menyhárt Jenő igazgató úr tudja ezt remekül, rajta kívül még talán Lee van Cleef ennyire. A párhuzam (amennyiben ez az) annyira nem is erőltetett. A Cseh–Bereményi szellemi ikreken kívül kevesen (na jó, sokan vagyunk) tudták így átmenteni az egyik évszázadot (-ezredet) a másikba.

A szövegekről is lenne még szó, amelyek életet lehelnek mintegy a dalba. Ennek ellenére vagy éppen ezért tekintsük hát jenői gesztusnak, hogy így alakult, a verseket hiába keresgéltem a tokban. A Kiss Lacit is, amiről itt csak ennyit, tétova rajongói attitűd, Ausztrália miatt, meg amúgy is, nyugtalan álmaim vannak.

Vissza a jelenbe. Az új EK-lemez a magam olvasatában a következőkről szól. Aztán lehet, hogy nem. A helyzetnek semmi oka nem volt a nyolcvanas évek óta, hogy megváltozzon magától. Már ami a közérzetet és a csajokat illeti. A dalok szinte mindegyike úgy rímel a hőskor szerzeményeire, mint a fene, tényleg annyi történt csupán, hogy változunk. Meg még annyi, hogy a lírikus Menyhárt Jenő átment epikusba. Történeteket mesél, mint Dylan vagy Springsteen, hogy csak az Amerikában illuzórikus népi-urbánus végletet említsem, bár ez így, ebben a formában sem igaz igazán. És ez a legjobb kaland, amely a mű hallgatása közben történhet velünk. Mert ezt így talán már senki más nem teszi meg M. J. helyett. Krónikás ő ezek szerint, vagy mi a szösz.

Itt van mindjárt példának okáért Feri vagy Nórika. Olyanok ők, mint Judit, esetleg Edit, ha már a drága Cseh, Bereményistől. És még Smirgli és Virsli, mindjárt a második dalban. Megannyi sztori a menyhárti unimonoverzumból. Aki már standolt pultnál snóblizás közben, az tudja. Az újak pedig megtanulják. A zene meg, mert az is tartozéka a rock and rollnak. És ha megint társítani akarnánk. Semmi vész, itt a Talking Heads, a Velvet Underground, Bowie, de elsősorban az Európa Kiadó. Kevesebb tombolás, mint régen (na azért az is), cserébe gyönyörű középtempó. Majd elfelejtettem, egy kis Clash, csupán a pontosság miatt. De vessünk is véget e helyt a hasonlítgatásnak.

Az EK nagyon magyar, nagyon európai és nagyon amerikai. Micsoda szövevény. Lehet persze azt mondani, hogy az Európa Kiadó felpuhult, csak éppen butaság. Ez már egy másik világ. Annak is kell valahol lennie, akire sehol nem vár senki. És a kaptárba megyek. Hogy eddig hogy éltem túl, azt jómagam sem értem. Mondja ezeket a Jenő. De én sem értek már semmit. Pedig nem akartam mást, csak méltósággal élni. Elrontottam mindent, vagy csak nem volt szerencsém. Ezt is. Na de mielőtt végképp bepánikolnánk, íme a hivatalos verzió: Hosszú távollétek után, valamint húsz év alkotói szünet után, 2013-ban új Európa Kiadó-dalok voltak születőben, ezért két évtized elteltével frissen megváltozott felállásban ismételten belevágtunk egy rendszeresebb, aktívabb zenekari munkába. A folyamat korai szakaszában dokumentumként még abban az évben megjelent Annak is kell című cédénk, rajta új számainkkal. Az anyag úgy alkotói, mint megvalósítási szempontból leginkább felvetéseket tartalmazott, kísérletező jellegű volt, formai és tartalmi útkeresés. Kezdő lendületet adott ugyanakkor annak a folyamatnak, amelynek eredményeként mára kiforrottabb módon létrejöhetett ez a kiadvány.

Rendben, ez van most. Amúgy is mindenki (?) a Messiást várja. Legalább most, egy kicsit. Aztán marad minden a régiben.