Bor, kóla, Monarchia

Nem leszünk gasztrogyarmat! Viszont úgy tűnik, fizethetünk olyan könyvekért, amelyeket el sem olvashatunk.

Mivel kamaszkorunk elmúltával, de legkésőbb a Bëlga zenekar színre lépése óta tudjuk, valljuk és hisszük, hogy bor és kóla tiszta lelkiismerettel nem vegyíthető, sőt mi több, emberiségellenes bűntett a VBK (vörösboros kóla, leó, cibere, vadász és számtalan más, tájegységenként változó elnevezés), válasszuk is el rögtön az ocsút a búzától. Az egyik hír az, hogy nálunk már a kólát sem védi igazán a törvény, így aztán még az is rosszabb, mint a Lajtabánság túloldalán. Meg még jó néhány terméket érint a diszkrimináció: eddig is érezhette, akinek volt összehasonlítási alapja, de most a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal vizsgálata mindezt megerősítette. Az meg nem vigasz, hogy egész Kelet-Közép-Európa így járt, sőt. Szomorú ez, mint a híg Paula puding, és vérlázító, mint bármelyik zacskós leves. Szomorú, mert ha nagyvonalúan eltekintünk is attól, hogy a történteket az ipari gasztrogyarmatosítás jeleként értékeljük, a bevarrt zsebű harácsolásra akkor sincs mentség. A vérnyomás pedig attól megy fel a magyarban, hogy ugyanannyit fizet a töredék pénzéből a silányabbért, és akkor jön az „anyádat itasd kukoricaalapú édesítőszerrel, te kis rohadék, én is rendes fehér mérget akarok, mint a labancok” kezdetű felhorgadás. És a dühöngés azon a csávón, aki azzal magyarázta a sajnálatos eseményeket, hogy a hazai fogyasztónak különös az ízlése. Holott az abszurd néha sokat dobhat a jókedven.

Ugyanakkor lehetne más is a konklúzió. Mert a kólával ugyan kitűnően fel lehet mosni a vért az aszfaltról, de egyelőre senkinek sem szorítanak maroklőfegyvert a halántékához, hogy megvegye, és ez vonatkozik a többi szemétre is. Uzsgyi, vigyék a cókmókot Oberputtyendorfba, oszt jó estét!

Sokkal szebb jön most, sőt gyönyörű. Mészáros Pál lett Az év bortermelője 2016 díj nyertese, aki egy keleti mondással foglalta össze a siker zálogát: „Mondd az igazat, mondd a kellemeset, de ne mondd az igazat, ha az kellemetlen, és ne mondd a kellemeset, ha az nem igaz.” Amíg megfejtik egyik legkedvesebb borászom kissé titokzatos értékelését – esetleg egyik nem kevesebb titkot rejtő bora mellett –, elmesélek egy történetet. Néhány évvel ezelőtt Borszék felé vezetett az utam, hogy a helyi fürdő tekintetében megtegyem mindazt, amire a sajtó nyilvánossága esetleg még képes. Szászrégenben az egyik multinál (na tessék) vettem néhány palack bort, ajándékba és óvatosságból. Merthogy a remek víz adott, de aztán ki tudja. Szállásom egy, a Monarchia idejében épült és pazarul felújított villában lett, ahol a pompás vacsora után óhatatlanul felmerült a borivás lehetősége. Már éppen elkezdtem kotorászni az ellátmány után, amikor gazdasszonyunk a „nálunk ez a ház bora” szavak kíséretében elhelyezett egy palackot az asztalon. A címkén Mészáros Pál neve virított. Mit virított, tündökölt. Az a nap szépen be is vonult a privát történelmembe, annál is inkább, mert a moldáv határtól néhány, Szekszárdtól ellenben több száz kilométerre az este ilyetén befejezésére (na jó, kezdetére) vajmi kevéssé számítottam. Azóta viszont, ha meglátok egy Mészáros-üveget, azonnal Borszék (mi más) jut eszembe. Valamint egy dugóhúzó.

Matyi Dezső borai nem hoztak ennyire lázba. Nem azért, mert nem borász (Depardieu vagy Sting sem az), én sem vagyok sommelier, de még borsznob sem. A könyvek, amelyeket kiadott, már inkább és jobban. Különösen, amikor még a fénykorát élő Cartaphilus is az Alexandra-istállóhoz tartozott, Kerouackal, Bukowskival a mezőnyben. Aztán sokasodtak a baljós árnyak, és most már nagy a baj. Az okok nyilván számosak, de alighanem akkor kezdődött a vég, amikor sokkal több lett az elégnél, és a mindenhez értés érzése kezdett elhatalmasodni. Üvegpaloták, foci, bor, irodalom, helyesírás. Mindez úgy, hogy közben nem fizetünk, elég egyszerű. Az a mesebeli ezeknél az érdekesen meggazdagodott fejeknél, hogy ennek a tizedéért a szegényeknél már levágják az áramot, és mehetnek uzsoráért vagy a sittre. Közben meg a könyves buli nagyjából úgy néz ki, hogy a szerző, aki a tehetségét adja, és az örömöt az olvasónak, éhezik, a kiadó sorban áll a pénzéért, a kereskedelemben viszont már akkora a haszon, hogy tisztességesen is megéri csinálni. Így meg úgy lett, hogy vagy átveszi valaki az Alexandrát a brutális tartozással együtt, vagy segít az állam. Azaz mi, akiknek semmi közünk a Divatcsarnokhoz.