Laci hajnali négykor kelt, odakint mínusz tizennégy fokot mutatott a hőmérő. Bepakolt táskájába, és elindult a buszmegálló felé. Felült az első járatra, aztán leszállt. Átszállt egy másik buszra, majd várt a harmadikra. Dél lett, mire az Alföldről átért a Dunántúlra. Amikor megérkezett, kicsomagolta a sütni való hurkát-kolbászt, a füstről frissiben leszedett disznósajtot és májast, valamint további kolbászokat, fehér- és vörösbort, mert már nem csak a Frittmann. Sokáig beszélgettünk, aludt egy keveset, és elindult hazafelé. A Laci tizenhat órát zötykölődött árkon-bokron át, hogy hozzon egy kis kóstolót. Egyébként kőműves, de most nem is erről lenne szó, és még csak nem is a disznótorosról konkrétan, pedig a gyerekkor ízei ráadásul, meg minden. Arról inkább, hogy olyan volt ez a jelenés, mint Hrabal és Menzel urak gyönyörű filmjében a pacalleves, amelyet akár az életünk árán is el kell juttatni a barátoknak. Mert késztetés van. Intuíció először is, aztán meg küldetés szinte. Vinni kell a jó hírt, a disznósajtban manifesztálódott evangéliumot, az empátiát, a törődést, a szolidaritást, a szeretetet. Sokáig néztem a Laci után.
Csörög a telefon, még egy Laci. Ez a Laci zenész, méghozzá az egyik legcsodálatosabb, akit valaha láttam, hallottam. Nemrég intézett el egy rákot, mintha csak Ozorán kellett volna egy nézeteltérést. Kemény csávó, nagy szívvel. Mi az én bajom (meg a hitem) most az övéhez képest, hát semmi, mégis ő rángat ki az önsajnálatból meg a kívül-belül leselkedő hidegből. Be is jövök, mint valami kém, vizslatok magam körül. Lett egy kis szégyen is na, enyhe férfipír, nyafogás utáni elszíneződés, hogy még nekem van bőr a pofahúson. És öröm persze, hogy ide jutottam. Az eszébe.
Harmadik Laci. Csendes fej, komoly lélek. Úgy tud adni, mintha mi sem történne éppen. Igazi self-made man, a semmiből épített birodalmat úgy, hogy közben nem hülyült el, ami már önmagában is ritkaság. Egyszer vett egy komplett falusi mozit, nagyjából romokban. Aztán majdnem minden bedőlt, ő meg felállt, és leporolta a vakolatot. Most éppen vendég – látó. És vesébe. Azt mondja a telefonba, hogy ha bármi gáz van, tudom, hol laknak. Ha esetleg mégsem tudnám, akkor odavisznek. És hogy ez természetes. Na, gáz az éppen van, de máris kisebb, érzem, ahogy kirepül belőlem az energiavámpír egy kis munícióért, lebegek, mint amikor egyszer felébredtem az altatásból, és azonnal el akartam vinni a nővért egy mexikói étterembe. Attól van ez, hogy egyáltalán ismerhetem én ezeket a Lacikat, hogy megadatott ez is.
Mert az van, fivéreim és nővéreim a bluesban, hogy mindegy. Ha ételt (életet) viszel hegyen-völgyön át, ha felveszed a telefont, és azt mondod, hé, ember, hogy vagy, ha dobsz egy mosolyt, ha megnevetteted, ha ráteríted a köpenyedet, vagy rányitod az ajtót – az mind Jézus.
Az utóbbi idők legreménytelibb könyvében (Ferenc pápa – Ez a gazdaság öl. Jezsuita Kiadó, 2015) olvasom: Krisztus testének, amely az oltáron van, nincs szüksége köntösre, hanem tiszta lelkekre, miközben annak, aki odakint van, komoly gondolkodásra van szüksége. Tanuljunk meg tehát úgy gondolkodni s úgy tisztelni Krisztust, ahogyan azt ő maga szeretné. Valóban, az a legkedvesebb tiszteletadás annak, akit imádni szeretnénk, amit ő maga szeretne, nem pedig az, amit mi kigondolunk. Péter is azt hitte, azzal tiszteli őt, ha megakadályozza, hogy megmossa a lábát. Ez nem tisztelet, hanem valódi udvariatlanság volt. Így te is add meg neki azt a tiszteletet, amit ő maga parancsolt, tégy úgy, hogy a szegények hasznot hajtsanak a te gazdagságodból. Istennek nem aranyedényekre, hanem aranylelkekre van szüksége.
Egy másik nagy pápa, szent és spirituális vezető testamentuma így hangzott: „Legyetek derűsek!” Ezzel aztán jól fel is adta a leckét a huncutja, tekintve, hogy végakaratot nem teljesíteni szintén nagy fokú udvariatlanság, ugyanakkor ebben a kizökkent világban ez az egyik legkeményebb meló. Ha nem megy elsőre, ne keseredjünk el legalább. Legfeljebb vásároljunk mosómedvét.
