Most meg ez a köd. Már csak a kampókezű hiányzik Carpenter filmjéből. Körülöttem majd mindenki beteg, így aztán leszámoltam egy újabb téveszmémmel. Eddig ugyanis úgy véltem, hogy a fogcsikorgató hideg és az influenza nem szeretik annyira egymást, mint az édesburgonya és a kelbimbó a sütőben. Na most, ahol én élek, ott november közepe óta fagy, néha nem is akárhogy, aztán mégis. Akik valami miatt kedvelik ezt az egész borzalmat (olyan ez, mint a nemi eltévelyedések a panoptikumban, ahogyan azt Hrabal úr mondta), végső érvként azzal jönnek most, hogy viszont jó ez a kártevők ellen. Gyanítom, hogy amikor tavasszal elkezdem bogarászni a kullancsokat a kutyákból, egy világ dől majd össze bennem.
Az éjszakákat addig is elviszik a filmek. A holokauszt emléknapján a Fuss, fiú!, német–francia–lengyel együttműködésben. A gyerekek a második világháborúban tematika Radványi Gézától Szász Jánosig elég gyakori a filmtörténetben, de katartikus kalandfilmet viszonylag ritkán látni. Megrázó élmény, furcsán felemelő. Utána levezetésként a Sugarlandi hajtóvadászat, Spielberg azon korszakából, amikor még inkább volt művész, mint mogul. Jó kis road movie, közben bevillan, hogy először a Vörös Csillag moziban láttam, a Lenin körúton, most pedig iPaden egy faluban. Ez is jó kis road movie azért. Másnap először a Charlie Wilson háborúja Tom Hanksszel, Julia Robertsszel és Philip Seymour Hoffmannal. Néha kicsit olyan, mintha a Kártyavár előképe lenne arról, hogy miként készül az amerikai és ezáltal a világpolitika. Maga lenne a tömény iszonyat, ha nem hajlana néha abszurd humorba és egy rendes kis összeesküvés-elméletbe. Utóbbi természetesen maga a gyakorlat. Aztán egyből a Játszd újra, Sam!, amely viszont valóban előkép, az Annie Hallé. Woody Allen, Diane Keaton és Tony Roberts hármasa már itt is (1972-ben járunk) elképesztően mulatságos, benne van már a közös neurózistól az idézhető dialógusokig mindennek a csírája, mindazon apróságok összessége, amelyek aztán a kiérleltebb Annie Hallt oly ismerőssé és szerethetővé teszik. Annyi a különbség, hogy Allen még a burleszkesebb korszakát éli a Marx testvérek bűvöletében, a helyszín San Francisco és nem New York, nincs Kern András, a rendező pedig Herbert Ross. Aki megoldja a feladatot, méghozzá jól.
Meghalt Miguel Ferrer, a remek karakterszínész, aki többek között Dale Cooper egyik kollégáját, a kissé szkeptikus és vehemens Albert Rosenfield ügynököt alakította a Twin Peaksben. Elég annyit beütni a keresőbe, hogy Albert, Twin, és máris jön a veszekedése a seriffel. Íme az öröklét egy formája. Az is eldőlt, hogy némi csúszással májusban kezdődik az új Twin Peaks-széria sugárzása, legalábbis Amerikában. Arról még nincs hír, nálunk melyik csatornán és mikor csendül fel újra Angelo Badalamenti ikonikus zenéje, hogy néhány pillanat múlva eltűnhessünk egy különös univerzumban, de arról már igen, hogy David Lynch egyetlen epizódot sem adott ki gebinbe, ami felettébb biztató. Amikor Lynch és tettestársa, Mark Frost a kilencvenes évek elején összeszedték a világ legjobb nőit, és egyetlen mozdulattal valagba rúgták a komplett televíziótörténetet, a sorozat hazai rajongói (többnyire olyanok, akik addig általában menekültek a készülékek elől) keddtől keddig azért imádkoztak, nehogy történjen valami, ami miatt lecsúsznak a következő részről. A még megmaradtak most meg azért, hogy nehogy már valamelyik szennycsatorna happolja el a lehetőséget, mert nem bírnának ki húszpercenként egy idióta és aljas reklámblokkot. (Ez itt az imént egy nyílt levélrészlet volt a Duna Tv illetékeseihez.) Ennyi változott nagyjából az elmúlt negyed évszázadban, kár érte. Amit viszont már senki nem tehet tönkre, az Frost Twin Peaks titkos története (Athenaeum Kiadó, 2016) című könyve a maga bravúros és szellemes tipográfiájával. Egyfelől választ ad az első két évad nyitott kérdéseire, másrészt elmeséli, hogyan teltek a napok Twin Peaksben az elmúlt huszonöt évben. És amint az várható volt, van itt minden a szabadkőművesektől az őslakosok szellemein át az ufókig. A többi spoiler lenne. Mert a baglyok nem azok, amiknek látszanak.
