A pünkösd lesz most a következő, amelyet majd jól nem értünk. Hogy piros. És a Szentlélek tevékenysége még. Húsvét után. Mert azzal is vannak bajok doszt. Több ezer ateistától kérdezték meg egy felmérés során, mi az, amit a legkevésbé tudnak elhinni a kereszténység tanaiból. A válaszok között a feltámadás elsöprő győzelmet aratott. Mert csak a halál biztos, ugye. Meg amit látok. Az ateisták persze bizonyos szempontból olyanok, mint az absztinensek, legalábbis élményszerzés tekintetében. Na de a magukat kereszténynek vallók is elég bizonytalannak tűnnek, különben miért akarnának besűríteni minden szerzést ebbe az egyszer élünkbe. Holott a keresztények legnagyobb ünnepe a húsvét, utána a nagypéntek, és bármily furcsa, csak ezután következik a karácsony. Felnőttekről beszélünk természetesen. Mert idő kell hozzá, hogy talán felfogjuk. Hogy bármily különös, de a húsvét nem szomorúság, hanem öröm. Minden pokoljárás dacára. Nem értjük. Hoppá, breaking news következik, mert mindeközben a széki kertben, ahol ülök, átballag a kerten egy róka. Ezt, bár különös, értem. Ráadásul már a nagyapját is láttam ugyanígy sétálni, ugyanerről a tornácról. Most itt jöhetne az is, hogy „a róka szólt, jól figyelj, a lényeg sosem látható”, de tényleg, nem törne meg az ív és a lendület, de a húsvét keményebb dió. Nem értjük. Hallgatom a széki templomban a nagytiszteletű urat, és Isten bocsássa meg nekem, arra gondolok, hogy ezek a csodálatos idős parasztasszonyok a gyönyörű viseletükben vajon értik-e. Nagyon jó pap van Széken, tiszta, világos beszédű, okos ember, nem azért. De hogyan is lehetne elvárás az értés, amikor már a tanítványok sem értették. Látták az üres sírt, a lepedőket, a keszkenőt, külön összegöngyölítve egy helyen, de nem értették. És hazamentek. Jó, nem volt róla még írás. De most már van. És mégis hazamegyünk a templomból, és folytatjuk tovább a nem értést.
Az úrvacsora Széken igazi rítus. A viseletek, a kulissza, a tömeg nagyon erősen hat. Test, vér, kenyér, bor. Archaikus és modern, videó és kehely. A templom renoválása remekmű, minden benne van, amit megtartott a hit. Árpád-kor, romanizmus, freskók és meszelt falak, erőd és Kós Károly keze nyoma. Kós az 1946-os nagy vihar utáni felújításkor került a képbe, de aztán összebalhézott a megrendelővel, és lelépett. De előbb még hátrahagyta a nyugati szárnyat, félreismerhetetlenül. Hogy a jelen építészei hagynak-e Széken értékelhető nyomot, az erősen kétséges. Ami most látható, az a hosszúra nyúlt átmenet eklektikája. A remekbe szabott régi, kékre meszelt vályogházakból már csak mutatóba maradt néhány, azok is máshonnan jött megszállottaknak köszönhetően. A gazdagon díszített cifra paloták uralják még a terepet, ezek a múló időnek köszönhetően már majdnem jók (akárcsak a második világháború után Nyugat-Berlinben felhúzott épületek vagy a hatvanas évek bútorai), a Csau-barokk sohasem lesz az, de érdekes módon a barakk (az ötvenes évek magyarországi lakótelepi házaira emlékeztető képződmény) már érdekesnek hat a környezetében. A gombamód szaporodó, a legújabb kori gazdagságot szimbolizáló „mediterrán” házak viszont határozottan idegen testek, és elővárosi jelleget kölcsönöznek a településnek, amely történelme során mindig nehezen döntötte el, hogy falu-e vagy város. A tornácos „kék házakért” nagyon nagy kár, de sajnos a székiekre egyébként oly jellemző érzelem-értelem kombót legyőzte a dózerfétis és az új iránti lelkesedés és bizalom. Érthető persze, hogy a szegénységre, az esetenkénti nyomorra a fene sem akar emlékezni, de a kitörési-megélhetési pontot jelentő, archaikusra vágyó turistákat nem feltétlenül vonzza a kialakulóban lévő látkép. Abból pedig nem lehet a végtelenségig megélni, hogy innen indult a világörökséges táncház, és itt húzta Icsán, ha egyébként minden olyan lesz, mint Érden. A nagy rohanásban, a felgyorsult hullámmozgásban alig marad idő az apróságok dicséretére, a szemlélődő, hálaadó megállásokra. Ahogyan változik az épített környezet, úgy változik benne a lakója. És például a férfiak arcszőrzete is. Egy idő után feltűnik, hogy Széken nem látni szakállas embert. Egy darabot sem. De már bajuszost is alig. A kackiás után jött a hitleres divatja, majd most a simaság. Várom az újabb sorsfordító pillanatot, az első széki hipsztert.
