A magyarok úgy nagy általánosságban szeretik a Balatont. Érzelmi, etikai kérdést csinálnak belőle, akárcsak a politikából, persze szintén csak úgy nagy általánosságban. Jó hír jön. A Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai Kutatóközpontja Balatoni Limnológiai Intézetének mérései szerint a következő hónapokban, tehát a nyári strandszezonban a tó vízminősége (az előző évekhez hasonlatosan) kiváló lesz. A meder tele van, a lebegő mikroszkopikus algák mennyisége optimális, a halak ívnak, és jól érzik magukat. A turizmus itt húzóágazat, különösen nyáron, tekintve, hogy az egész éves működést a milliókért készülő, ám semmire sem jó hatástanulmányok ellenére az istennek sem sikerül megoldani évtizedek óta.
A faluban, ahol élek, bár nem közvetlenül vízparti település, az utóbbi években ugrásszerűen megnőtt a turisták és a rájuk építő befektetők száma. Hogy ez jó vagy sem, az enyhén szólva véleményes, mint egy vitatott tizenegyes, tény viszont, hogy a helyi fiatalok elhúznak, így aztán nyáron ki lehet tenni a megtelt táblát, télen viszont olyan a település, mintha ledobták volna a neutronbombát. Középút nincs, mint ahogy szinte semmiben. Az viszont érthető, ha az idelátogató, pénzét itt hagyó kedves vendég, már amennyiben nem a budapesti vigalmi negyedek kultúráját szeretné viszontlátni, amire azért utalnak aggasztó jelek, csendre és nyugalomra vágyik. Madárcsicsergésre és a falusi idill más egyéb, giccshatárba hajló szegmenseire. Legkevésbé sem arra, hogy reggel hatkor megszólaljon az ablaka alatt a 21. század rákfenéje és egyben pestise, a motoros (lásd még benzines) kasza. Márpedig – a használat észszerű mederbe terelése, belátás, tolerancia, továbbmennék, emberség híján – megszólal. És szól egész nap, tavasztól őszig. Reggeltől estig. Hétköznap és hétvégén, ünnepnapokon, valami irtózatos hangon, hogy meg lehet tőle bolondulni. Mintha konkrétan vagon- és gépgyárba költöztünk volna.
Ha az egyikből valami csoda folytán kifogyna az üzemanyag, rázendít egy másik. A zajszennyezés, a tonális terror először csupán kellemetlen, majd az életminőség rovására megy, és viszontagressziót szül. Értelme pedig belterületen, sík terepen, a lényegesen csendesebb fűnyíróval szemben vajmi kevés, inkább valami futótűzként terjedő beteges mániának tűnik, a falusi folklór posztmodern megnyilvánulásának. Aki pedig egyszer erre ébredt úgy, hogy még fizetett is érte, az többé vissza nem jön, a szállásadók pedig lehúzhatják a rolót, és nézhetnek valami más jövedelemforrás után. Ami meg nincs. Még két hónapra sem.
