Negyedszázadok

Totti volt az utolsó mohikán, a Twin Peaks pedig minden idők legjobb sorozata.

Látni fogom újra 25 év múlva, mondta Laura Palmer Dale Cooper különleges ügynöknek a vörös szobában, lassítva és visszafelé. És így történt, ahogy azt a lengyel pápa mondta Mel Gibson filmjének láttán. Itt vannak újra a régi arcok, Coop, Laura, aki meghalt, de mégis él, Sólyom, Truman seriff, Andy és Lucy, Gordon és Albert, Ben Horn és Bobby, a Tuskó Lady, valamint az új undokok és eszelősök. Twin Peaks. A legenda, minden idők legjobb sorozata, újratöltve.

Volt azért egy kis félsz, hogy mi lesz, de ez nagyjából öt perc alatt eltűnt, és négy rész után egyvalami biztos: David Lynch (és tettestársa, Mark Frost) bomba formában van. A baglyok nem azok, amiknek látszanak, de az máris látszik, hogy olyan ez az egész, mint amikor egy atom-tengeralattjáró elszabadul a világűrben. Kérdések záporoznak, mint például, hogy ez már a jövő-e, vagy még a múlt (visszafelé persze), vagy hogy a francba került a borz a szobába. Járj utána az örökségednek, mondja Tuskó Lady Sólyom seriffhelyettesnek, bármit is jelentsen ez. Andy most már végképp úgy néz ki, mint Stan Laurel, a fia meg mint Marlon Brando A vadban, és már jön is David Duchovny, egyenesen az X-aktákból, csak most éppen egy transzvesztita FBI-fejes, félúton Denis és Denise között.

Lynch óriási gesztust tett a régi rajongóknak, a kompromisszummentes televíziózás őszülő halántékú, megveszekedett híveinek: aki nem látta a negyedszázaddal ezelőtti két évadot, alighanem egy árva hangot sem ért az egészből. Jó ez a kis akolmeleg, egy kis bizonyosság a globális bizonytalanságban. Ebben a megvadult forgóajtóban, a horrorburleszkben. Holott ez a Twin Peaks már nem az a Twin Peaks. Ez a világ ugyanis már nem az a világ. Az sem volt permanens majális a kisvárosi paranormálisokkal, de azért átlengte egy kis kávé- és piteillat, meg némi gimis romantika. Na, ennek vége. Erőszak van, szex és lóvé. Szegény Tracyt gyorsan megeszi egy üvegdobozból kirontó valami a kávéjával együtt, pedig még elnézegettük volna egy darabig, az elmúlt ezredév végén a világ legjobb női csokorba szedve hozták a baljós, ám visszatartott erotikát, míg most kendőzetlenül zúdul ránk minden, és Mr. Jackpot, aki valamiféle átmenet Cooper jó és rossz énje között, robotzombiként fosztogatja a nyerőgépeket.

Sőt Twin Peaks, maga a hely és annak szelleme is alig látszik. New York City van, Vegas meg Dél-Dakota. Hogy aztán majd, igen, persze, de legalábbis valószínűleg mégis ott fussanak össze a szálak. A Lynch-hangulat ugyanakkor természetesen változatlan. Illetve a legjobb pillanatokat idézi. A Radírfejet és a Mullholland Drive-ot például. Mintha egy begőzölt kísérleti filmesre ráesett volna egy csomó pénz. Nagyon úgy néz ki, hogy Lynchet ezúttal szerencsére nem lehetett megállítani és olyan apróságokkal zsarolni, hogy árulja már el végre, ki a gyilkos, holott az senkit nem érdekel. Elveszni ebben a világban, az a jó. Álmokat fejteni. Badalamenti és Lynch zenéit hallgatni, és olyan jeleket észrevenni, amelyek talán nincsenek is benne. De akkor már ezek szerint mégis. Ez az igazi közösségi média. Tűz, jöjj velem.

Negyvenesztendősen visszavonult Francesco Totti. Huszonöt éven át volt – csak és kizárólag – az AS Roma játékosa. Ilyen többé már nem lesz. Csak zsoldosok. A 10-es és a Város. Il capitano és a csapat. Történjen bármi. Totti remek focista, de nem ettől lett ikon. Hanem mert eggyé vált valamivel. Totti és a Roma összenőtt. Írt egy búcsúlevelet, fel is olvasta az utolsó meccse után, boldog-boldogtalan zokogott, gyönyörű nők és éjszakai dühöngők egyaránt. Úgy nyolcvanezren a helyszínen. Az egyik olasz csatorna vagy egy órán keresztül mutatta a tiszteletköröket és az arcokat, köztük a fiatal csapattársakét is. Vajon mire gondolhattak, láthatóan meghatottan? Talán arra is, hogy hol lesznek ők nem huszonöt, de két év múlva. Angliában? Kínában, Katarban? Vagy éppen a Lazióban, hogy pikáns is legyen? A rabszolgapiac gladiátorszekciója rakosgatja őket ide-oda. A focinak egyébként vége, kinyírta a pénz, mint annyi minden mást. Totti volt az utolsó mohikán.

Huszonöt év nagy idő. Huszonöt évvel ezelőtt volt már vezetékes telefonom. Aztán egy ideig még az sem. A tévék kövérek voltak és nehezek. Az egyik ilyenen néztem a Twin Peakst és azt, hogy Jim Jones „tiszteletes” Népek Temploma elnevezésű szektájának 913 tagja kollektív öngyilkosságot követ el a guayanai őserdőben. A gyerekeket előbb valószínűleg megölték.