Lepottyant egy madárfészek a fűzfáról. Szél, macska, ki tudja. Tartom a kezemben, és tusakodok az érzelmes énemmel. Aztán már nem, úgyis vagyunk vagy nyolcan ebben az egy testben, hagyom, legalább néha hadd szárnyaljon az egyikünk, szabadon, mint a madár. Szóval a fészek gyönyörű. Mennyi munka szálanként, mennyi repülés, várakozás, gondoskodás, kreativitás. Aztán tessék. El is ment a kedvem egy időre, mint Petőfinek a Kárpátoktól. Egy rigólány fütyörész a tapolcai mozi előtt. Tüneményes. A párját szólongatja, van benne egy kis zsörtölődés is, de több aggodalom. És megjöttek a fecskék. Ornitológiailag kerek a május.
Bent a moziban a Brazilok megy, magyar vígjáték. Jó, mulatságos és még tisztességes is a tetejébe, kitűnő arányérzékkel. A szereplők, profik és amatőrök parádéznak, Bezerédi Zoltán felbukkanása pedig igazi nagyjelenet, kusturicai magasságokban. A végére is jut egy slusszpoén, vidáman távozom.
Kiskőrösön jártam a napokban, meg még Csengőd, Akasztó, ha már beleszagolás az Alföldbe. Jó rég nem voltam a környéken, most jobban tetszik, mint azelőtt. Minden takaros, tiszta, rendezett, elképesztő halastavak, a megszállottaknak köszönhetően egyre halványul a sebtében kipucolt olajostartályokban érlelt tablettás borok rémképe is. Petőfi szülőháza mesebeli. Fantasztikus látvány, ahogy két évszázad elmúltával is ott áll kvázi egy főtéren. Egy fotó jut eszembe, rajta nagyapám egy hasonló házikó előtt, gigantikus göndör disznó társaságában, kicsit odébb, Békésszentandráson. Nagyapa mint a helyi termékekre alapozó modern gasztronómia előfutára.
Sajnos még sosem jártam a balatonszemesi Kistücsök étteremben, de szavahihető ismerőseim egybehangzó állítása szerint remek. Éppen huszonöt éve. Ebből az alkalomból megjelent róla egy könyv, amelyből egy példány végül nálam landolt, és egy interjú a Magyar Konyhában Csapody Balázs tulajdonossal, a Pannon Gasztronómiai Akadémia új elnökével. Ebben olvastam a következőket: „Alig vártam, hogy fél 12 legyen, mert a nagymamám akkor vette ki a levesből a zöldségeket és a főtt húst. Az volt nekünk az előétel. Mire a gőzölgő leves kikerült az asztalra, akkorra már az apró húsokat, a csirke lábát leszopogattuk, hozzá sárgarépát ettünk. Amikor a nagyapám 12 óra nulla perckor leült az asztalhoz, a gőzölgő levesnek már ott kellett lennie. Amikor meghallotta a harangszót, már a levest kanalazta. Fix helye volt az asztalnál, akkor sem lehetett oda ülni, ha mondjuk délután kártyáztunk, és ő nem volt ott. Evés közben pedig elképzelhetetlen lett volna, hogy valaki fölálljon, vagy, mint most, a telefonját nyomkodja ”
Azt hiszem én most innen, a tó túlpartjáról, látatlanban, hogy ez a mentalitás lehet a Kistücsök sikerének alapja. És erre a hagyományra épülhetett rá a tulajdonos úr nyitottsága, kíváncsisága, tudásszomja és alighanem a személyisége is. Ezt csak úgy gondolom persze, de azt látom a könyvben egy fotográfián, hogy a harcsapaprikáshoz a túró, a tejföl és a pirított szalonna keveréke kézzel formázott tésztabatyukba kerül. Ez kreatív és közérthető egyszerre.
Pótolhatatlan veszteség ért mindannyiunkat, akik a Balaton-felvidéken és ezen belül is a Káli-medencében a tradíció és a természet tiszteletére alapozva drótkerítések, wellnessközpontok és tömegturizmus nélkül képzeljük el az életünket, télen-nyáron. Ötvenöt éves korában meghalt ifj. Rohály Gábor, a Káli-medence Környezetvédelmi Társaság volt elnöke, a Keresztény Értékmegőrző Egyesület alapítója, a Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület elnöke. Álljon itt néhány sora: „A pápa nem a technikát ostorozza, hanem a technokráciát, és nem az emberi kreativitásnak teret adó szabad piacgazdaságot, hanem az extrém egyenlőtlenségeket, amelyek sokaktól elveszik az emberhez méltó élet lehetőségét. Nem becsülném alá a Ferenc pápa által is szorgalmazott ökológiai megtérést. A megoldás ugyanis a mértékletesség, annak józan felmérése, hogy valóban szükségünk van-e bizonyos javakra. A dolgokhoz való helyes viszony a kulcskérdés, aminek nagyon is köze van az emberek belső megtéréséhez.”
