Meghívást kaptunk egy hosszú hétvégére a Kvarner öbölbe. Ez jelen helyzetünkben olyan, mint ha betoppant volna a Mikulás. Tenger tehát mégis, ráadásul az Adria. Mindegyik lenyűgöz, de az be van kódolva. Csak lebegni a vízen, a nap meg mindent megad, és jön még hozzá valami furcsa és megmagyarázhatatlan. Hogy ismerős valahonnan, nagyon régről.
Úgy hozza a sors, hogy Tihanyból indulunk, nem túl egyszerűen. Autóváltás, mert azt is kapunk, a miénk éppen megint nem alkalmas hosszabb túrákra. Na jó, de mi legyen vele, míg visszaérünk? Amíg eldöntjük, beállunk egy parkolóba. Elugrunk a legközelebbi kávézóba némi apróért, onnan jól látni a járművet addig is. Annyira jól, hogy tisztán kivehető, amint a parkolóőrök már rakják is ki a büntetést a szélvédőre. Futás vissza, magyarázkodás, majd vita. Kezd elfajulni, negyven fok van. Azt hazudják, hogy már tíz perce ott vannak, türelmi idő meg különben sincs, semennyi. Egyikük részeg, a másik kioktat. És hogy rendőrt hív. Alig várom, szakadozik a cérna, érzem. Rohanvást érkezik a pincér úr, tanúsítja, hogy egy perc telt el. A kávézó vendégei dettó. Végül rendőr mégse, a közhangulat fokozódik, a parkolósok bepattannak az autójukba, és elviharzanak. Most már nem hagyjuk, ügyfélszolgálat, jegyzőkönyv. Végül a pincér úr megengedi, hogy a kávézónál hagyjuk a gépet. Egy bizalmi roham keretein belül átadjuk az indítókulcsot is. Sose láttuk egymást előtte. De sem félelemben nem érdemes élni, sem intézményesített terror alatt.
Egyébként meg az egész környék iszonyúan lepattant. A propagandában levendulamező, gardafeszkó és kiállítások, a valóság viszont még Ötvös Csöpi idejében is színesebbnek tűnt, de még Eötvös Károly is jobb hangulatot tapasztalt. A kompos ember még rám legyint, mert nem megyek rá ütközésig az előttem állóra. Sok itt a tudós elme, de végül megszabadulunk tőlük. Néha nagyon jó innen lelépni. Egyre gyakrabban lenne késztetés. Büszkén, európaian a provincialitásból, a levevésből, az állandó vegzálásból, a kicsinyes rosszindulatból.
