A mozi, a mozi

A Twin Peaksről, Surdáról, a Louvre nevének eladásáról, Miskolcról és a CineFestről. Meg persze az életről.

Véget ért a Twin Peaks 2017, azaz a harmadik széria, beváltva Laura Palmer akkor kissé elhamarkodottnak tűnő ígéretét, hogy találkozunk huszonöt év múlva.

Feltett szándékom és egyben célom, hogy némi pihenő után egyben és egyszerre megnézem újra, ami nagyjából tizennyolc órányi Cinefil-tobzódást jelent majd, ez nem sokkal több, mint két masszívabb Tarr Béla-projekt. Annál is inkább jó ötletnek tűnik ez, mert a mű inkább látszott gigantikus és egyben enciklopédikus mozinak, mint televíziós sorozatnak. Addig is azért annyit, hogy egyszerűen zseniális, közel jár a tökéleteshez, univerzuma lenyűgöző, félelmetes és pontos, ellenállhatatlanul vicces és aggasztó, a nyolcadik epizód pedig ismét új fejezetet nyitott a televíziózás történetében, lehet először üstököt vakarászni, majd később újrahasznosítani, s eléldegélni belőle. Így történt ez az első két évad után is; miért lenne éppen most másként? Mert ki tudja, hogy ez már a jövő, vagy még a múlt, hogy ki az álmodó, Csuang-ce, a pillangó, David Lynch vagy Dale Cooper különleges ügynök?

Andrzej Wajdának is igaza volt, minden (és mindenki) eladó. Az Egyesült Arab Emírségek például 500 millió dollárt fizetett Franciaországnak, hogy harminc évig használhassák a Louvre nevet az egy évtizednyi építkezés után elkészült vadonatúj múzeumukra. Ez persze aprópénz ahhoz képest, hogy maga az épület (plusz járulékos költségek) 1,4 milliárd dollárjába került a művészetekre fogékony építtetőnek, és előreláthatólag 747 milliót fizetnek majd első körben műtárgyak kölcsönzéséért és különféle speciális kiállítások megszervezéséért. Az arabokat értem. A semmiből jött mérhetetlen gazdagság állandó fitogtatásának kényszeressége mint az esendőség manifesztációja. És a para a mulandóságtól, lásd még a hanyatlás végi Róma. Mert ha az alternatíváknak tulajdoníthatóan megzuhan az olaj ára, akkor lehet visszamenni a balettbe ugrálni. A franciákat viszont már kevésbé. A hajdanvolt és gyakran túltolt nemzeti büszkeség tűnése az éji homályban. Mindenesetre a helyükben azért tartanék Belfegor dühödt felbukkanásától. És akkor Tom Hanksről és Audrey Tautouról nem is beszéltünk.

Miskolc, CineFest. A filmek (ezekről később) között zakatolás, zajlik a város és a környék bekebelezése. Mindennapi különféle kisadag halászlénket add meg nekünk, szent és boldog korhelyeidnek ma. Titkos Miskolc kávé a Miskolc caféban. Kifogástalan levesező a színház mellett, a sétálóutcában. Szecesszió, barokk és húszas évek között csilingelő, delfinarcú villamos. Környező és távolabbi falvak asszonyainak csodás termékei. Almás céklalé, és a cukkinit is lehet kovászolni. Az újra felfedezett gyerekkor mámora a kisvasúton. Hogy szaladnak a fák, hol fent, hol meg lent. A pisztráng ötös a lillafüredi pisztrángosnál. Népszerű és tudományos. Míg a vásznon tombol az erőszakkultusz legújabb és inkább unalmas, mint sokkoló hulláma, nagyobb fájdalom az élet felfoghatatlan szépsége. És persze az elmúlás örök őszi spleenje.

A szomorú hír most éppen az, hogy meghalt Ljubiša Samardžić „jugoszláv” színész. A közös kultúrkincs szerves részévé Borivoje Šurdilović (Šurda) megformálásával vált, akinek feszt lement a vérnyomása, de élénkebb állapotában sem vetette szét a munkakedv, így aztán a hatalmat papíron gyakoroló munkásosztály képviselői könnyedén azonosultak vele a fekete-fehér képernyők előtt. A velejéig romlott és cinikus kádári kultúrpolitika pedig még Fekete Rokként is lenyomta a vajdasági partizánőrjöngésekről vajmi keveset tudó kedves nézők torkán az Amerre a vaddisznók járnak című felejthetetlen sorozatban. Napi három-négy film egy fesztiválon is kemény tud azért lenni, főleg, ha nem maga választja őket az ember.

Néhány órás enyhülés Miskolctapolcán. Így aztán az én utam most Tapolcától Tapolcáig, barlangtól barlangig vezet, közte valamivel több mint négyszáz kilométer. A barlangfürdő nagy attrakció, különösen a fizetőképesség dolgában érezhetően jobban álló szlovák barátaink körében (ez azért tényleg döbbenetes, hogy idáig sikerült eljutni huszonhét év töketlenkedés, dilettantizmus és lopás következményeként), de az igazán jó világ a gyönyörű parkon és a mókusokon túl kezdődik, a platános utcácskák között, ahol Lajos serpenyőben szervírozza a házi sertés agyvelejét a kertjében, tökéletesen dinsztelt hagymával és pirítóssal. Elképzelhető itt az élet: reggelenként lesétálva egy kávéra a kutyával és a hűvös napilappal, elrendezni kicsit a világ dolgait.